nyomtat

megoszt

Keresztelő Szent János ferences templom, Brassó
Utolsó frissítés:  2011-01-16
Szerző:  Kovács Zsolt


A műemlék adatai
Cím: Str. Sf. Ioan 7.
Kód: BV-II-a-A-11559, BV-II-m-A-11559.01, BV-II-m-A-11559.02
Datálás: XV. század vége, jelentősebb átépítések: 1644, 1724–1725, 1843

Történeti adatok

A Brassó erődített belvárosára vonatkozó történeti adatok arra utalnak, hogy a település északi falszakaszain belül, a mai Michael Weiss és Szent János utcák közti terület a XV. század utolsó két évtizedéig beépítetlenül állt. A város e részén a XV. század végén a klarissza apácák alapítottak kolostort, amelynek első írásos említését 1486-ból ismerjük. Az erdélyi reformáció egyik korai központjának számító Brassóban, viszonylag korán, még az 1540-es évek elején felszámolták a különböző rendek kolostorait. A klarisszák esetében 1543 táján került sor erre, amikor templomuk és kolostoruk a helyi lutheránus közösség tulajdonába került, akik több mint száz éven át gabonaraktárként használták azt. 1644-től kezdődően megváltozik a templom épületének funkciója: az ugyanazon évben végzett nagyobb arányú felújítás után az azt követő évtizedekben az evangélikus egyház templomaként működött.

 


Az osztrák császári haderő 1686-os erdélyi bevonulásával párhuzamosan a császári csapatok kíséretében jelennek meg a jezsuita és ferences rend első képviselői a fejedelemség szász városaiban. Brassó esetében az első ferences az obszerváns ferencesek osztrák rendtartományából érkező Eliseus de Sancto Georgio testvér, akit 1688-ban Nagyszebenből helyeztek át a brassói helyőrség káplánjának. A megjelenésüket követő évtizedekben mindkét szerzetesrend tagjai arra törekednek, hogy az egykori kolostoregyüttesek tulajdonjogát visszaszerezzék, és annak ellenére, hogy a város lutheránus közössége is jogot formál erre, az osztrák katonai adminisztráció támogatásának köszönhetően ebbéli törekvésüket siker is koronázza. E folyamat során 1716-ban a jezsuita rend a Szent János templomot kapja meg, de már a következő évben felmerült, hogy egy másik épületegyüttes ellenében ezt a ferencesek rendjének engednék át. Az 1718-ban a Kapu utcában kitört tűzvész azonban e templomot is olyannyira megrongálta, hogy elengedhetetlenné vált felújítása, azonban miután a jezsuiták az egykori, Szent Péter és Pálnak szentelt, domonkos kolostort és templomot kapták meg, a Szent János templom 1724-ben Königsegg és Tige tábornokok közbenjárásával a ferences rend tulajdonába került. A romos templom felújításának elkezdését Tige generális 1000 forintos adománya tette lehetővé, felesége pedig kegytárgyak adományával járult hozzá a ferencesek berendezkedéséhez. A helyreállítási munkálatokat 1725-ben már be is fejezték, mert ezen év augusztus 2-án ünnepélyes körülmények között felszentelték a templomot, ami ugyanakkor nem jelentette a templom bútorzatának elkészültét is, hisz az ünnepi alkalomra még a jezsuiták templomából kölcsönözték a liturgiához szükséges tárgyakat.

 

A következő években került sor a templom berendezésének elkészítésére, amelyet, a korabeli szerzetesrendi gyakorlatnak megfelelően, az illető rendhez tartozó tehetséges mesterekre bíztak. A brassói templom barokk oltárai, amelyek, a főoltár felirata szerint már legkésőbb 1729-ben a templomban álltak, egy ilyen szerzetesi műhelyből származnak. Egy 18. századi közepi erdélyi kéziratos ferences rendtörténet a három brassói oltárt a bajor rendtartományból származó Julian Ottner laikus testérnek tulajdonítja. Az ő szerepe minden bizonnyal az oltárok asztalos, és esetleg szobrászati, munkáira korlátozódott, az őket díszítő olajfestményeket külön, a birodalom jelentős művészeti központjaiból, többnyire Bécsből rendelték meg.

 

A brassói kolostortemplom barokk kori képének kialakításában a ferences rendhez tartozó laikus mesterek mellett döntő szerepet játszottak a különböző világi és egyházi támogatók is, akiknek zöme esetünkben a városban állomásozó osztrák helyőrség tisztjeiből és funkcionáriusaiból került ki. A templom berendezését támogató patrónusok sorából kiemelkedik a főoltárt készíttető gróf Ludwig Andreas Khevenhüller és felesége, Maria Anna Philippine von Lamberg hercegnő. Khevenhüller a Savoyai Jenő halálát követő időszakban a Habsburg birodalom hadseregének egyik legtehetségesebb hadvezére, aki az 1723-as lovastábornoki kinevezése után, 1726-tól vált az épp Brassóban állomásozó Schönborn ezred tulajdonosává. Az oltárállítás mellett rövid brassói tartózkodásához fűződik fő hadtudományi munkájának, az Observationspunktenak a megjelenése is, amelynek első kiadása a Cenk alatti városban készült, majd a következő évtizedek fordításainak is köszönhetően a birodalom egyik legjelentősebb hadszervezeti munkájává vált. A templom berendezését támogatók sorában említésre méltó még Nicolaus de Porta, aki a Szent Antal-oltár készítésére adományoz jelentősebb összeget, egy közelebbről meg nem nevezett tüzérségi tiszt, aki a Szent Antal-oltárképet Bécsből hozatja, Franz Koszolnius, a hadsereg élelmezési biztosa, aki a nyugati karzat kivitelezését támogatja, de Demeter Márton gyulafehérvári prépost is.

 

A templombelső a 18. században több jelentősebb átalakításon esett át. 1745-ben például egy kápolnát építenek Szent Anna tiszteletére, amely, a 19. század közepi iratok tanúsága szerint, a hajó déli oldalához csatlakozott, legalább még egy kápolnával együtt, és belsejében a névadó szent tiszteletére szentelt oltár állott. Egy második kápolna létezését támasztja alá egy 1834-es adat, amely a templom öt oltárát említi. A templomegyüttes másik fontos beavatkozására 1783 után került sor, amikor a településen ebben az évben pusztító tűzvész arra kényszeríttette a ferences rend tagjait is, hogy a szentély mellett álló régi épületeket lebontsák, és helyükre egy új sekrestyét építsenek.
Az 1720-as évek közepének helyreállításai során a templom hajóját síkmennyezettel fedték. E födém a 19. század elejére oly rossz állapotba jutott, hogy elodázhatatlanná vált lebontása. 1834-ben ennek helyére építette Horváth György pallér a ma is álló faszerkezetes boltozatot, és a belső jobb megvilágítására a hajó központi tengelyében nyitott ablakot. Az írott források alapján megállapítható, hogy a 19. század végéig a templom belsejét egyszerű fehér meszelés jellemezte, amelyet 1882-ben a szentély esetében alakítanak át. Utóbbi ekkor egy márványutánzatos kifestést kapott, és a szentély és hajó közti falfelületekre, az ótestamentumi szövetség sátrára utaló zöld drapériákat festettek.
A templom két nagyobb beavatkozáson esett át a 20. században. 1928-ban a kolostorbeli munkálatok mellett, sor került a templombelső kifestésére is, melynek során Hans Bulhardt akadémista festő egy neobarokk jellegű díszítőfestéssel látta el. Ugyanekkor készült az északi falra a Szent Ferenc és a farkas jelenetét ábrázoló falkép is. A másik jelentős helyreállítást az 1940. november 10-i földrengés sérülései tették szükségessé.


A műemlék leírása

A Keresztelő Szent Jánosnak szentelt ferences templom Brassó történeti belvárosának északi szélén, a már a XVI. századtól a templom nevét viselő utcában található, délről, az utca vonalában határolva az L alaprajzú kolostoregyüttest. A teremtemplom bejárata a nyugati oldala elé épített folyosóról nyílik. A hajóhoz képest ferde tengelyű, a nyolcszög három oldalával záródó szentélyének meghosszabbításában historizáló épület áll az utca vonalában. A deszkából épített csehsüveg boltozattal fedett, trapéz alaprajzú hajót félköríves diadalív választja el a lépcsős támpillérekkel erősített fiókos dongaboltozatú szentélytől. A támpillérek hiánya a hajó esetében arra utal, hogy eredetileg csak a szentélyt boltozták, amit az írott források adatai is megerősítenek. A hajó négy boltszakaszát álfejezetekre lefutó hevederek választják el, az oldalfalak pilasztereit csak festve jelzik. A hajó nyugati részén pillérekre támaszkodó három félköríves árkádra terhelő karzat áll. A templom belsejét négy félköríves záródású ablak világítja meg, melyből három a hajó, egy pedig a szentély déli falát töri át. A hajó egyetlen ablaka őriz gótizáló mérműves díszítést, melynek profilja és formája arra utal, hogy minden bizonnyal egy késői, 17. század végi vagy 18. század eleji gótizáló átalakítás eredménye. A hajó déli homlokzatának utcai oldalán egy későgótikus csúcsíves befalazott árkád látható, záradékának egymásbametsződő profiljai a XV. század végének jellegzetes megoldása. E későgótikus árkád fölött kőből faragott építési emléktáblát helyeztek el, melynek felső részét egy volutákkal és indákkal szegélyezett kagyló stukkóból képzett jellegzetes barokk motívuma díszíti. A szintén stukkóval keretezett álló kőtábla felső részén gróf Johann Karl Tige generális és felesége, Maria Eleonora Sceau grófnő kettős címerét faragták ki. Az 1725-ös emléktábla vésett felirata a tábornoknak a templom megszerzésében játszott szerepéről, valamint az ő és feleségének a templom újjáépítéséhez nyújtott adományairól emlékezik meg. Ugyanezen homlokzat nyugati részén egy félköríves fülkében a XVIII. száza első felére keltezhető barokk feszület áll.

 

A templom külső megjelenésének meghatározó eleme a nyeregtető nyugati felére támaszkodó faszerkezetű harangtorony. A bejárat egy fiókos dongaboltozattal fedett folyosóról nyíló félköríves ajtón keresztül vezet, ennek későreneszánsz formavilágot idéző kőkeretét 1725-ös évszám datálja. A 17. században a templomhajóba északról, a kolostor folyosójáról is nyílt egy ajtó. E félköríves záródású, elfalazott nyílás kőkeretének felső részét a folyosó barokk boltozatai takarják. A valószínűleg a 17. század közepének átalakításaikor készült faragott kőkeret felületét lapos faragású, jellegzetes későreneszánsz motívumokkal díszes (indák, tulipán, címerpajzsok a felső sarkokban) dombormű borítja.

A templom belsejének összképét az 1928-as neobarokk kifestés határozza meg, mely az építészeti elemek hangsúlyozása mellett néhány szimbolikus tartalmú figurális elemet is tartalmaz, mint a diadalív ívzáradékának feszülete, a záradék fölötti ferences jelvény eucharisztiára utaló ábrázolásoktól szegélyezve, vagy a hajóboltozat közepére festett Isten báránya. A hajó északi falán neobarokk jellegű grisaille keretbe foglalva jelenik meg Szent Ferenc életének egyik legismertebb epizódja, a farkassal való találkozás jelenete.

 

 

A brassói ferences templom belseje máig őrzi a 18. század harmadik évtizedének végén készített barokk berendezés legjelentősebb darabjait. E templomi bútorzat a barokk kori Erdélyben is divatos intarziás borítású asztalosmunkák közé tartozik, amelynek legjelentősebb példáival a nagyszebeni és kolozsvári jezsuita templomok berendezéseinél találkozunk. A templom Keresztelő Szent Jánosnak szentelt főoltára hármas tagolású, a szentélyzáródás teljes szélességét átfogó alsó regiszterrel. A Keresztelés jelenetének olajképét ábrázoló központi részét a négy korintoszi oszlop és két féloszlop hangsúlyozza, ezeken pedig gazdagon profilált gerendázat nyugszik. Az oltárkép felett elhelyezett gazdag aranyozott levéldísszel övezett és kagylóval koronázott medallion monogrammos felirata és festett címerei árulják el a megrendelő házaspár személyét és a készítés évét: Ludwig Andreas Khevenhüller és felesége, 1729. Minden bizonnyal az ő támogatásukkal került az oltárra az egyik legjelentősebb közép-európai barokk kegyképnek, a passaui Segítő Máriának a másolata, amely a 19. század végéig állt az oltárkép előtt. Az oltár dúsan díszített volutákkal és négy törpeoszloppal szegélyezett oromzatában az angyaloktól körülvett Atyaisten képe látható.

 

A diadalív két oldalán a Szeplőtelen Szűz és Nepomuki Szent János tiszteletére állított két mellékoltár a főoltár szerkezeti és dekoratív elemeit ismétli meg, kisebb méretben, tabernákulumuk helyén a rend két fő szentjének, Szent Ferencnek és Páduai Szent Antalnak oszlopok szegélyezte kisméretű ábrázolásával. Az oltárok esetében megfigyelhető intarziás technikát használták a nyugati karzat és az északi falra függesztett szószék esetében is, mindkettőnél az oltároknál alkalmazott meghatározó építészeti elemek tűnnek fel, mint az oszlopok a szószéknél és pilaszterek a karzatnál. A barokk berendezést néhány jellegzetes, a 19-20. század fordulójára keltezhető szobor egészíti ki: Szent Antal (1900), Szent Ferenc(1930), Lourdes-i Mária (1890), Krisztus, Mária a Mennyek Királynője és a keresztút 14 stációja(1892).


Válogatott irodalom
Boros Fortunát: Az erdélyi ferencrendiek. Cluj-Kolozsvár, 1927. 111-114.
György József: A ferencrendiek élete és működése Erdélyben. Cluj-Kolozsvár, 1930. 271-278.
Dicţionarul mănăstirilor din Transilvania, Banat, Crişana şi Maramureş. Red. Adrian Andrei Rusu, Cluj-Napoca, 2000.
Kovács Zsolt: Biserica franciscană Sf. Ioan Botezătorul din Braşov. Studiu istoric. Manuscris, 2007.



Eszmecsere a szócikkről

Képek

beszúr más oldalra