Szerző: Mihály Melinda
Kód: CJ-II-a-A-07242, CJ-II-m-A-07241.01, CJ-II-m-A-07241.02, CJ-II-m-A-07241.03, CJ-II-m-A-07241.04, CJ-II-m-A-07241.05, CJ-II-m-A-07242.06, CJ-II-m-A-07271
Datálás: XV–XVI. század
Zsigmond király 1405. július 2-án a fenyegető török veszély és a német császári trón megszerzésére indított küzdelmei során több magyarországi várost, köztük Kolozsvárt is szabad királyi várossá emelte, és engedélyezte, hogy ezen városok védőfalakat építhessenek a maguk védelmére.
Az erődítési munkálatok kezdetéről nem maradtak fenn adatok, valószínű azonban, hogy még a királyi rendeletet megelőző évben hozzáláttak már a falak építéséhez, a király pedig mindössze jóváhagyta a már folyamatban lévő munkát. A város akkor még csak 3-4000 főnyi lakossága még királyi támogatással is igen lassan haladt előre az erejét próbára tevő munkában. A vár kaputornyainak építési feliratai arra utalnak, hogy az építkezések egy része jóval Zsigmond halála után, főképpen a Mátyás király alatt megnőtt török fenyegetés nyomása alatt fejeződött be.
Az új városfal felhasználta az Óvár nyugati és északi falait, körvonalai északon a Malomárok és a Nyomda-, keleten a Rom-, Rejtek, Csillag-, és a Bethlen utcák vonalát követi, ennek végén, a Szabók tornyánál derékszögben megtörve nyugat felé folytatódik Farkas utca telkeinek végében, valamint a Fogoly utca vonalában. Nyugati szakasza a Szöglet-, Rózsa- és Kandia utcák vonalán haladt.
A 15. század végén a megközelítőleg 45 hektár területen fekvő, falakkal kerített belvárosnak 18 tornya és megközelítőleg három kilométer hosszú, kiugró tornyokkal erődített várfala volt. A várba való bejutást hat kaputorony és két kiskapu biztosította, északról kelet felé haladva a Híd-, a Magyar-, a Közép-, a Torda-, a Széna- és a Monostor utcai kaputornyok, valamint a Víz- és a Kőfalsori Szappan utcai kiskapuk. A Közép-kaput 1449-ben, a Monostor-kaput 1476-ban, a barbakánnal is védett Híd-kaput 1477-ben fejezték be. A két-három szintes kaputornyok alsó szintjeit félkörívesen záródó, széles nyílások törték át, fölöttük a várfalak belső oldalán végigfutó, lépcsőzetes gyámokra támaszkodó védőfolyosókról nyíltak a tornyok belső terébe vezető ajtók. A második és harmadik emelet falazatait fordított kulcslyuk alakú lőrések és helyenként., későbbi átépítések nyomán, széles, rézsűsen kiképzett ágyúlőrések törték át. Az utolsó szint rendszerint a fal síkjából kiugró, gyámkősoron nyugvó szuroköntős védőfolyosókkal záródott. Az erődítés egyik legimpozánsabb kapuja a Közép utcai óratorony lehetett, melyben a város trombitása székelt. Belső homlokzatát a toronybejárat és a az óraszámlap között az erődítmény legkorábbi, V. László nevét, címerét és az építés befejezésének évét tartalmazó gótikus minuszkulákkal vésett felirat díszítette.
A várfalakat a 16-17. században keleten, nyugaton és részben délen alacsony, „kőkerteknek" nevezett falszorosokkal erősítették, melyeknek az ágyútűz ellen kellett védelmezniük a középkori falakat. Ezeket a város lakossága egy századon keresztül temetkezési helyként is használta.
A XVI-XVII. századi munkálatokról, a falak rendszeres karbantartásáról, a megrongált tornyok, bástyák, falszakaszok újjáépítéséről számos emléktábla tanúskodik, melyek többsége jelenleg a Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeumban található. Két korai, XVI. századi faragvány kannelúrás féloszlopokkal határolt mezőben babérkoszorúval övezett városcímert ábrázol, egyikük készítése idejének első két számjegyét is őrzi: 15[...]. A faragványokat akantuszlevél- és gyöngysorral díszített, szímás profilú párkány zárja.
Az Óvár nyugati falszakaszán, a Monostor utcai kaputorony és a Ötvösök tornya között egykor Báthory Kristóf címerével ékes emléktábla hirdette a falszakasz XVII. századi felújítását. Az álló téglalap alakú kőtábla fölső részén tunikába öltöztetett, hullámos hajú szárnyas angyalok tartják a vajda volutákkal övezett, ovális címerpajzsát, melyben a Báthory család sárkányfogas címere és fölötte a vajda nevének CB kezdőbetűi láthatók. Az emléktábla alsó felén reneszánsz kapitálissal vésett, ligatúrás felirat a fejedelem nevét és címeit, valamint a város fő- és királybíráinak nevét tartalmazza.
Ugyanezen a szakaszon, az Ötvösök tornyához közelebb, négy darabból összeillesztett emléktábla volt látható. A kompozíció két széles, feliratos kőhasábból és az általuk közrefogott, mára már elkallódott városcímerből, valamint az egész kompozíciót koronázó, Rákóczi-címerből tevődött össze. A fölső faragvány kannelúrás féloszlopokkal keretelt mezejében volutákkal övezett kerek talpú, négyelt öregpajzs Erdély címerét, a szívpajzs a Rákóczi család címerét ábrázolja. A címerkép fölött lebegő zárt korona zárja le a kompozíciót.
Várad eleste (1660) után az ottani török pasaság határa északnyugat felől csaknem Kolozsvárig ért, így az ország kénytelen volt végvárrá tenni a falakkal erődített várost és országos őrséget helyezni el benne. A települést alárendelték a vármegye főispánjának, aki egyben a város főkapitányi tisztségét is betöltötte, így Kolozsvár elvesztette szabad királyi város címét és ezzel megnyílt az út a nemesség szabad letelepedése előtt. Az őrséget 1687 őszétől I. Lipót császár német megszálló csapatai váltották fel, és a lakosság tartalékait is felemésztő, zsarnokoskodó seregtől a II. Rákóczi Ferenc-féle szabadságharc alatt és után sem sikerült teljes mértékben megszabadulniuk. A 18. század elején a városfalak felújításával párhuzamosan egyre hangsúlyosabbá vált a korszak igényeit kielégítő, korszerű erődítmény kiépítésének szükségessége. A Fellegvár fölépültével Kolozsvár régi várfalai és tornyai elveszítették hadászati jelentőségüket. 1790-ben az Erdélyi Főkormányszék Nagyszebenből Kolozsvárra költözött, és a város ezzel tartományi fővárossá lépett elő, majd az 1798-as nagy tűzvész pusztításait követően rohamos terjeszkedésnek indult. A 18. század végén kiparcellázták a kiszáradt vizesárkot, a következő század elején sorra megnyitották a gyalogosok előtt lezárt kaputornyokat. Az Aedilis Directio, a Főkormányszék városszépítő bizottsága rendszeres tiltakozása ellenére megindult a városfalak bontásának folyamata, mely a városnak tetemes anyagi hasznot hozott, mivel ingyen juthatott a középítkezésekhez szükséges kőanyaghoz. Az építészeti emlékek értékelésének szelleme a század negyvenes éveiben kezdett Erdélyben is teret hódítani. Az udvarból 1841-ben érkezett rendelet arra utasította a városi tanácsot, hogy a várfalak faragott és feliratos tábláit bontsák ki és őrizzék meg. A Fő téri tanácsház építése idején a város jegyzője drámai hangú beszédet mondott egy lebontásra ítélt falszakasz megtartása érdekében, melynek eredményeképpen a tanács elhatározta, hogy a kibontott feliratos köveket az új városháza falába fogják beépíteni. E határozat szerény eredménye mindössze az lett, hogy a Báthory Kristóf vajda és I. Rákóczi György fejedelem idejében készült emléktáblákat beépítették a Városháza lépcsőházának falába, ahonnan 1980 után a Történeti Múzeum kőtárába kerültek. Az 1840-es években bontották le a Monostor- és a Torda utcai kaputornyot, 1850-ben a Közép-, 1868-ban a Híd-, majd 1872-ben a Magyar utcai kaputornyoknak telt be a sorsa. Egykori képüket a korszak városi főépítésze, Pákei Lajos, az Angliából ideszármazott John Paget orvos és Veress Ferenc fényképész rögzítette az utókor számára. Veres Ferencnek 1859-ben készített fotóalbumában a festői fekvésű Ötvösök tornya helyett már csak egy romhalmazt sikerült megörökítenie.
Az „Újvár" legépebben megőrzött és legismertebb tornya a festői fekvésű Szabók tornya, melyet a helybeliek tévesen Bethlen-bástyának is neveznek, a hozzá észak felől csatlakozó várfalszakasszal.
A Szabók tornyától az Avram Iancu utcán nyugatra tartó falszakasz vonalán három kisebb torony található. Az első a zömök, egyemeletes Kőművesek tornya. Az Avram Iancu utca 9. szám alatt közelíthető meg az asztalosok négyszögű, kétemeletes kis tornya, melyet jelenleg raktárépületként használnak. Ettől a toronytól nyugatra, a Fogoly utca vonalát követő szakaszon, lépcsős kőkonzolokon nyugvó őrfülke ugrik ki a fal síkjából. Közelében az utca saroktelkére épült Bogdánffy-ház udvarán áll a Vargák tornya, melyhez észak és kelet felől egy-egy hosszabb falszakasz csatlakozik.
A középkori erődítés jelentős emléke az északi vonulat egyik kis tornya, a mai Nyomda és Dávid Ferenc utcák találkozásánál. Az egykor a takácsok céhének védelmét élvező, kétemeletes épületet hosszú ideig tűzoltótoronyként használták, a 19. században két emelettel magasították is. Az utóbbi években itt kapott helyet a Tűzoltóság Múzeuma.
Balogh Jolán: Pákei Lajos rajzai Kolozsvár építészeti emlékeiről. Erdélyi Múzeum. 1944. 293-303.
Kolozsvár leírása 1734-ből. Szerk. Páter Pál. Kolozsvár 1944.
B. Nagy Margit: Városrendezés Kolozsvárt és Máramarosszigeten a múlt század első felében. Stílusok, művek, mesterek. Bukarest 1977. 126-129.
Kelemen Lajos: Művészettörténeti tanulmányok. II. Szerk. B. Nagy Margit. Bukarest 1982.
Entz Géza: Erdély építészete a 14-16. században. Kolozsvár 1996.
Kovács András: Késő reneszánsz építészet Erdélyben. 1541-1720. Budapest-Kolozsvár 2003.
Mihály Melinda: Kolozsvár erődítményei. Erdélyi Műemlékek 39. Kolozsvár 2005. 20 o.
Miklósi Sikes Csaba: Kolozsvár bástyái és városfalai. Adatok a középkori Kolozsvár katonai jellegű építkezéseihez. Művészettörténeti Értesítő 1999/2. 269-284.
beszúr más oldalra
települések
Apanagyfalu Arad Aranyosgerend Aranyosmóric Aranyospolyán Árkos Bere Beszterce Bethlen Biharvajda Bonyha Brassó Cegőtelke Csicsókeresztúr Csíkkarcfalva Csíkszentkirály Csíkszereda Csomaköz Dés Déva Erzsébetváros Farnas Felsőbánya Gyalu Gyergyószentmiklós Gyulakuta Hadad Harina Kalotadámos Kaplony Kékesújfalu Kerlés Kézdivásárhely Királynémeti Kolozsborsa Kolozsvár Lippa Madéfalva Magyargyerőmonostor Malomárka Marosvásárhely Medgyes Mezőörményes Mezőzáh Micske Nagybánya Nagyenyed Nagykároly Nagysajó Nagyvárad Őraljaboldogfalva Retteg Sáromberke Sepsikilyén Sepsiszentgyörgy Somkerék Szalárd Szamosújvár Szászlekence Szászrégen Szásztörpény Szatmárnémeti Székelyhíd Székelykeresztúr Székelyudvarhely Szépvíz Tasnád Temesvár Torda Torockószentgyörgy Vadász Vajdahunyad Vajdaszentivány Válaszút Vermes Vizakna Zilah
