Szerző: Weisz Attila
Kód: HR-II-a-A-12893
Datálás: XIII. sz.?, XVI. sz.?
Az érdekes épület keltezése vitatott. Az alaprajzi forma alapján a legtöbben románkorinak, XIII. századinak tartják az épületet, melyet számos biztosan keltezett analógia is alátámasztani látszik: Ják, Szent Jakab kápolna (XIII. század közepe, Nyugat-Magyarország), Pápoc, Szent Mihály kápolna (XIII. század közepe, Nyugat-Magyarország), Haraszt (XIII. század, Szlovákia). Ezek a korai forrásokban kimutatható épületek számos korhatározó faragványt is hordoznak, illetve a belsejükben a karéjok találkozásánál falpillérek állnak, a nyugat-magyarországiak két belső szinttel és markáns külső faltagolással rendelkeznek, a szepességi példának pedig masszív középtornya van. Az udvarhelyi kápolnát tehát az alaprajz - részleges - hasonlóságon kívül semmilyen más formai kapcsolat nem fűzi az említett épületekhez. Egy hozzánk földrajzilag közelebb eső példa a Hunyad megyei guraszádai ortodox templom, ám ott a K-Ny tengelyen levő karéjok igen megnyújtottak, illetve itt is rendelkezünk kormeghatározó faragvánnyal és falképekkel. A Székelyföldön három hasonló alaprajzú épületről van tudomásunk, az egyik a Gyergyószentmiklós melletti Szent Anna kápolna, melyet később egy téglalap alaprajzú hajóval bővítettek. Ezen épület történetéről még kevesebbet tudunk mint az udvarhelyiről, de nincs kizárva, hogy XVII-XVIII. századi örmény vagy örmény hatású emlékről van szó, amely a Kaukázusban igen gyakran előforduló négykaréjos alaprajzot jól magyarázza. A kutatás jelenlegi állása szerint mégis ezt az épületet kell elfogadnunk a legközelebbi analógiának úgy alaprajzi, mint tömegképzési és földrajzi tekintetben. A második székelyföldi emlék a székelyszáldobosi református templom melletti négykaréjos épületrom, melynek régészeti feltárásáról nincsen tudomásunk. A harmadik emlék régiónkból a Kézdiszentlélek melletti Perkő dombon emelkedő Szent István kápolna, melynek alaprajza bonyolultabb az Udvarhelyinél: itt négyzetet bővítnek a karéjok, alaprajzilag a kora-reneszánsz kártusokra emlékeztetve, a tetőt pedig öt torony teszi monumentálissá. A perkői kápolna, melyről hallgatnak a középkori források, 1686-os rangos reneszánsz ajtókerettel rendelkezik (Kálnoky Sámuel és Lázár Erzsébet címereivel), apszisában pedig a magyar szent királyokat ábrázoló, a XVIII. század közepén, Mikes István és Petki Róza adományából festett barokk falkép látható. Ebben az esetben egyáltalán nem lehet kizárni, hogy a centrális alaprajzot igen kedvelő reneszánsz templomépítészet egy ritka erdélyi példájával állunk szemben (ezt alátámasztani látszik az Erdélyben egyedi, „lanternás" megvilágítása is a tornyocskákon keresztül).
Összegzésképpen tehát azt állapíthatjuk meg, hogy a Jézus Szíve kápolna a biztosan XIII. századra keltezhető analógiáktól formailag messze áll, a székelyföldi példákat pedig nem ismerjük annyira, hogy relevánsak lehetnének. Az vitathatatlan, hogy a négykaréjos alaprajz a középkorban igen elterjedt volt, a koraközépkorban számos Kaukázus környéki és Közel-keleti templom épült ezzel az alaprajzzal, a romanika idején pedig gyakorlatilag a katolikus Európa minden államában találunk rá példákat. Ám azt sem szabad elfelednünk, hogy a reneszánsz és a barokk idején is épültek kápolnák ezzel az alaprajzzal, (például Vác, Szt. Rókus kápolna, 1740).
A Jézus Szíve kápolna kormeghatározó középkori részletet (kő nyíláskeret, falfestmény) nem hordoz. Az 1973-as kutatások során kiderült, hogy az eredeti ajtónyílásnak nincs kőkerete, s az ablakok téglabéllete utólagosnak tűnt a görgetegkő falazathoz képest. Az elfalazott északi, keskeny, rézsűs ablak kiképzése ennek ellenére emlékeztet a középkori nyílásokra. A kápolna másik lehetséges keltezését Mariana Beldie régész vezetésével végzett ásatás során 1973-ban feltárt 1561-es I. Ferdinánd magyar király által kibocsátott érme jelenti, melyet az északi apszis alapozása mellett találtak. A XVI. századi keltezés elfogadása tulajdonképpen ugyanazokat a nehézségeket veti fel, mint a XIII. századié: csupán egyetlen nyom, amit más adat nem támaszt alá.
A régészeti ásatás csupán két sírt tárt fel, s ez inkább utal kápolna funkcióra, mintsem középkori templomra (a középkori templomokban és körül található a falu temetője). Tibád Levente feltételezi, hogy a környék sósforrásai hatására történt gyógyulások hálájaképpen jött létre a kápolna. Gyárosfalváról igen kevés adat szól, az 1567-es lustrában Szentimrével és Cibrefalvával együtt csupán négy portát számlál az 1571-ben már Udvarhelybe olvasztott település. A Jézus kápolna első említése 1662-es, amikor valószínűleg az egy évvel korábban a környéket végigpusztító török-tatár büntetőhadak okozta károkat hozták helyre. Nincs kizárva, hogy az 1677-es mennyezet is a helyreállításoknak köszönheti létét. Lakatos István páter 1702-ben a Jézus házának nevezett Jézusneve kápolnánál tartott Úrnapi búcsút a környék egyik legnagyobb ünnepeként mutatta be. A XVIII. század végének fontosabb monografikus munkái (Benkő József, Szeles János) említik a Jézus Háza kápolnát és a búcsút is Krisztus Szent Testének ünnepén, amit azonban az 1780-as években az ilyenkor gyakran előforduló erőszakos cselekedetek miatt megszűntettek. 1771-ben építhették a cintermet a kapu felirata szerint, s 1773-ban az udvarhelyi jezsuiták renoválták az épületet. A remetelak 1830-ban készült Rudnay Sándor püspök adományából. A XIX. század elején fokozatosan a Jézus kápolna elnevezés vált uralkodóvá, majd a XX. század elején a Jézus szíve.
Székelyudvarhely egyik legtöbbet emlegetett és egyben legvitatottabb eredetű műemléképülete, a Jézus Szíve kápolna a Keresztúr felé kivezető út mentén, a hajdani Gyárosfalva területén fekszik. Gyárosfalva 1571-ben Udvarhelybe olvadt, s lakosai beköltözése után a falu szinte egyetlen emléke a Jézus Szíve kápolna maradt. Könnyen meglehet, hogy a Gyárosfalva településnév Udvarhely - mint Árpád-kori királyi birtokközpont - egyik szolgáltató-településének s kovácsainak emlékét őrzi. A festői völgyben fekvő, legendákkal övezett, különleges tömegű épületet több néven, ma leginkább Jézus-kápolna vagy Jézus Szíve kápolnaként emlegeti az irodalom. A kis építményt szabálytalan ovális alaprajzú, kívülről támokkal is ellátott alacsony kőfal övezi, melyhez belülről egy egyszerű remetelak csatlakozik. A kerítést délről háromszöges oromzatú bejárati kapu (csúcsán egy természetes kőképződmény szolgál keresztként), északról ajtó töri át, nyílása fölött vakolatból formázott 1830-as évszám látható, a fa ajtókeretbe pedig az 1771-es évszámot rótták. A remetelak tornácos, a tornácra két csengőt függesztettek fel, az egyik felirata szerint Segesváron készült, a XIX. században: M(ichael) MANCHEN SCHAESBURG; az egyik harangot jó pár évvel ezelőtt ellopták, a másikat biztonságos helyen őrzik.
A görgetegkövekből épített kápolna négykaréjos alaprajzú, s ezért néha tévesen rotundának titulálják; a belső négyzet oldalhossza melyre a karéjokat szerkesztették, 3.4 méter. Az alaprajzot híven követő zsindelyezett tető csúcsát egy keresztes fatornyocska zárja le. A tetőeresz alatt jól kivehető, hogy az apszisokat hajdan félkupolák fedték, melyeket később visszabontottak. Az épület bejárata ma délről, a kapu irányából nyílik, egy egyszerű kis faajtó, amely fölött hosszúkás résablak világít be a kápolnába. Az ajtó mögötti szívmustrás kovácsoltvas rácson az 1830 INRJ felirat olvasható. A déli karéjjal szemben, a mostan oltárfülkének használt északi apszisban felfedezhető a déli ablak elfalazott párja. A nyugati karéjon még jól kivehetőek az eredeti ajtó elfalazott fülkéje és fölötte egy tojás alakú ablak. A keleti apszison is nyílik egy nagyobb, szegmensíves ablak.
A kápolna belseje egyszerű, padlóját téglával rakták ki. A kazettás mennyezet XX. század eleji utánérzése a kápolna régi mennyezetének, mely ismeretlen helyen, valószínűleg valamelyik budapesti múzeum raktárjában várja az újrafelfedezést. A mai mennyezet egyik kazettája 1903-as feliratot hordoz. A régi mennyezet képe csupán Malonyay Dezső színes másolatában tanulmányozható, állítólag 1677-es évszámot viselt. A mennyezet nyilván követi a négykaréjos alaprajzot, s pontosan emiatt számos kazetta köríves széllel rendelkezik (az eredeti összesen 42 kazettából állt, ebből 35-öt díszített minta). Az eredeti mustrák közül a legtöbb tengelyszimmetriára építő virágdísz, számos olaszkorsós motívummal. A szabálytalan formájú kazettákat, ahová lehetetlen volt szimmetrikus mustrát szerkeszteni, szabadabb levél- és szőlőgerezd-kompozícióval töltötték ki. Akadt néhány kazetta, amelyen az örvénydíszes virágkompozíció még bátortalan megjelenítése volt látható. A leggyakrabban feltűnő növény a tulipán és a szőlő, a virágtövek jellegzetesen az olaszkorsó fölött lebegő szívekből nőttek ki. Kelemen Lajos stíluskritikai alapon a mennyezetet Felsőboldogfalva (1670) és Kecsetkisfalud (1699) templomainak kazettás mennyezeteivel állította kapcsolatba, melyek Szombatfalvi Asztalos János és András asztalosok művei, s szerinte ők készíthették a Jézus Szíve kápolna kazettáit is.
A Jézus Szíve kápolna belsejének értékes darabja a valószínűleg XVIII. században készült, az északi apszisban álló barokk oltár, melynek fából épített oszlopos, cirádás architektúrája aranyozott díszt kapott. Az oltár oromzatán Mária-monogram látható. Az oltárkép a gyermek Jézust ábrázolja a Báránnyal. Az oltáron újabban nyitott kutatóablakokban látszik annak eredeti, élénk színvilága. Az oltár mellett egy barokk baldachin alatt körmeneti fafeszület áll. E művek készítői ismeretlenek. Az északi karéj keleti sarkába egy négyzet alakú, egyszerű nyílás mélyed, melyet akár pasztofórium-fülkének is értelmezhetünk. A nyugati apszis fülkéjében Nepomuki Szent János színezett faszobra található, amely a XVIII-XIX. században igen népszerű szentnek egy ritka ábrázolása, amikor fejfedőjét kezében tartja. A kápolna belsejében jól érvényesülnek a XX. század elején készült színes üvegablakok. A belső falakon a friss falkutatások számos XVII. századi hic fuit feliratot tártak fel, illetve az oltárapszisban egy XIX. századinak tűnő, olajfestékkel festett, azonosítatlan férfit ábrázoló festményt.
Malonyay Dezső: A magyar nép művészete. II. Budapest, 1909.
Gervers-Molnár Vera: A középkori Magyarország rotundái. Budapest, 1972. (Művészettörténeti Füzetek 4.)
Mariana Beldie: „Rotunda" din Odorheiu Secuiesc şi problemele datării monumentului. In: RMM. 43 (1974). nr. 1.
Kelemen Lajos: Mennyezet- és karzatfestmények a XVII. századból. In: Kelemen Lajos: Művészettörténeti tanulmányok. I. Bukarest, 1977.
Dávid László: A középkori Udvarhelyszék művészeti emlékei. Bukarest, 1981.
Tibád Levente: Székelyudvarhely, Jézus kápolna. Sepsiszentgyörgy, 1995. (Erdélyi Műemlékek 11.)
Kiss Lóránd: Székelyudvarhely - Jézus szíve kápolna falkutatása. Mss., 2008.
beszúr más oldalra
települések
Apanagyfalu Arad Aranyosgerend Aranyosmóric Aranyospolyán Árkos Bere Beszterce Bethlen Biharvajda Bonyha Brassó Cegőtelke Csicsókeresztúr Csíkkarcfalva Csíkszentkirály Csíkszereda Csomaköz Dés Déva Erzsébetváros Farnas Felsőbánya Gyalu Gyergyószentmiklós Gyulakuta Hadad Harina Kalotadámos Kaplony Kékesújfalu Kerlés Kézdivásárhely Királynémeti Kolozsborsa Kolozsvár Lippa Madéfalva Magyargyerőmonostor Malomárka Marosvásárhely Medgyes Mezőörményes Mezőzáh Micske Nagybánya Nagyenyed Nagykároly Nagysajó Nagyvárad Őraljaboldogfalva Retteg Sáromberke Sepsikilyén Sepsiszentgyörgy Somkerék Szalárd Szamosújvár Szászlekence Szászrégen Szásztörpény Szatmárnémeti Székelyhíd Székelykeresztúr Székelyudvarhely Szépvíz Tasnád Temesvár Torda Torockószentgyörgy Vadász Vajdahunyad Vajdaszentivány Válaszút Vermes Vizakna Zilah
