Szerző: Lupescu Radu
Kód: AR-II-a-A-00618
Datálás: 13–16. század
Solymos, és a vele majdnem szemközt fekvő Lippa kapuként fogták közre az Alföld irányába hömpölygő Marost, amely búcsút véve Erdélytől itt szabadul ki az Erdélyi Érchegység szorításából. Ebben a festői környezetben, a havasok Maros menti utolsó magaslatán helyezkedik el a vár. Keletre Erdély hegyei, nyugatra az Alföld végtelen horizontja nyújt feledhetetlen élményű kilátást a várból.
A Maros alsó folyásának vidéke már az Árpád-korban különös jelentőségűnek számított, elsősorban a folyón történő sószállítás miatt. Szent István éppen e kereskedelmi útvonal stratégiai fontossága miatt ragaszkodott a megszerzéséhez, amiről az Ajtony vezérrel folytatott harc tanúskodik. A műemlékeitől ma már szinte teljes mértékben megfosztott vidék a Magyar Királyság egyik legfejlettebb és leggazdagabb területévé vált. A Maros mentének bizonyos szakaszai egészen korán magántulajdonba kerültek. Ilyen birtokos volt az a Pál szörényi bán (1272–1275), aki a tatárjárást követő évtizedekben várat emelt Solymoson, közvetlenül a Maros mellett. Pál kétségtelenül a magyar társadalom legfelső rétegének szűk köréhez tartozott. Erre utal báni méltósága, de azt is tudjuk róla, hogy az egyik tordai sóakna jövedelmével rendelkezett, illetve kegyura volt a Maros menti Hodosmonostorának.
Birtokainak fekvése révén kétségtelen, hogy jövedelmeinek egyik forrása a sóval való kereskedés volt. Ez a tehetős főúr Solymoson építette ki családi birtokainak központját. A vár mellett a magánjellegű vallásgyakorlatot kiszolgáló ágostonos kolostort is alapított, a vár tövében pedig kis falu jött létre. Tehetős, országos főméltóságot viselő arisztokrata alakja körvonalazódik tehát, aki társadalmi rangjának megfelelő rezidenciát alakított ki várral, kolostorral együtt. Végrendeletében Pál bán külön kihangsúlyozta, hogy a várat saját jövedelmeiből építtette, nyilvánvalóan azzal a szándékkal, hogy szabadon végrendelkezhessen vele, és ne nemzetségének valamelyik általa nem kedvelt tagja kapja meg, mivel egyenes ágú leszármazottai nem voltak. Az öröklés körüli bonyodalmakat jól tükrözi, hogy két, részben eltérő örökösöket felvonultató végrendelete maradt fenn.
Nem tudjuk, kik voltak a vár Pál bán után következő birtokosai. Előnyős fekvése miatt 1300 körül Kán nb. László erdélyi vajda szerezte meg, akinek legnyugatibb előretolt helyőrségének számított. A vajda tartományuraságát felszámoló Anjou Károly éppen a Maros mentén haladva nyomult be Erdélybe, és ez alkalommal elsők között Solymos várát foglalta el tőle. Így került és maradt hosszú időn át királyi tulajdonban, átvészelve Zsigmond király korai birtokadományozási hullámát. Többnyire az erdélyi vajdák hatáskörébe tartozott, azonban mikor Filippo Scolari (Ozorai Pipó) a 15. század elején megszervezte a déli végek védővonalát a törökkel szemben, Solymos a bánsági területekkel került szorosabb kapcsolatba.
A Zsigmond király halálát követő zavaros időkben a környéken birtokos és hivatalt viselő Berekszói Hagymás László, illetve a Gúti Országok igyekeztek megszerezni a várat az 52 faluból álló uradalommal együtt. Több éves viszály vette kezdetét a két család között, aminek végül Hunyadi János beavatkozása vetett véget. Megszerzése Hunyadi számára azért volt lényeges, mivel Solymos az összekötő láncszemet képezte Hunyad megyei birtokai és a fontos tartózkodási helynek számító Temesvár között. Hunyadi a korábbi igénylőkre erős politikai nyomást gyakorolva és minimális kártérítést felajánlva szerezte meg végül a várat 1447-ben. Egyik megbízható familiárisát, Keszi Balázst nevezte ki várnagynak, akinek pályafutása jól tükrözi azt a kulcsfontosságú szerepet, amit a várnagyok játszottak a vár és tulajdonos viszonyrendszerében. Személye annyira összeolvadt Solymossal, hogy Solymosinak is nevezték. A solymosi várnagyság mellett egyben Arad megye alispánja is volt. Tanult ember lehetett, mivel a források Blasius litteratusként említik. Több egyházi alapítványa és egyéb adománya ismert: 1455-ben misealapítványt tett az aradi káptalan javára, a következő évben pedig oltárt alapított a csanádi székesegyházban, védőszentje, Szent Balázs vértanú tiszteletére. Ismert továbbá a kladovai pálosok Boldogságos Szűz tiszteletére szentelt kolostora javára tett birtokadománya is. Mint a család egyik legmegbízhatóbb familiárisa a kormányzó halála után is megmaradt várnagynak és jelentős részt vállalt Mátyás királlyá való választásának keresztülvitelében.
Hunyadi János halála után özvegye, Szilágyi Erzsébet foglalkozott a családi birtokok igazgatásával, azonban Mátyás trónra léptével az uradalmak jelentős része a király kezébe került. Erzsébet a Hunyadi birtokok egy töredékét tarthatta meg, hogy a társadalmi státuszához méltó udvartartás költségeit tudja fedezni. Solymos királyi tulajdonba került, és hamarosan az országos jelentőségű politikai események eszközévé vált. 1462-ben Mátyásnak sikerült kiegyeznie a Hunyadi család egyik hagyományos ellenségével, Giskra János cseh vezérrel, ami uralma konszolidációjának egyik fontos pillanatának számított. A Giskra által nyújtott békejobbnak azonban komoly ára volt: Mátyás neki adományozta az egész solymosi uradalmat Lippa városával, valamint 25000 aranyforintot adott neki úgymond különféle szolgálatok fejében.
Giskra halála után a vár visszaháramlott a királyra, aki azt Alsólendvai Bánfi Miklósnak adományozta legkésőbb 1477-ben. Tíz évvel később azonban, nem egészen világos okok miatt, Mátyás elkobozta tőlük. Bonfini szerint „Mátyás szemet vetett Bánfi szép feleségére, Margit sagani hercegnőre, s midőn a főúr a király elől megszöktette asszonyát, Mátyás haragjában bebörtönöztette és két évig fogva tartotta, Solymost és Lippát pedig a pozsonyi főispánsággal együtt elvette tőle.” Utólag a király megbocsátott Bánfinak, Solymost azonban nem adta vissza.
Mátyás uralkodásának utolsó évtizedében jelentős erőfeszítést tett annak érdekében, hogy Corvin Jánost utódjává emelje és ezt elfogadtassa a magyar bárókkal. A házasságon kívül született fiú az emblematikus hunyadi birtok mellett számtalan uradalmat kapott adományba, többek között 1487-től a solymosit is. Apja halála után Corvin János nehezen tudta megtartani e birtokokat. Egyfelől a solymosihoz hasonló elkobzott birtokok esetében a volt tulajdonosok abban reménykedtek, hogy visszaszerezhetik javaikat, másfelől pedig az állandó pénzhiánnyal küszködő herceg több birtokát is elzálogosította. Solymosra nézve mindkét helyzet igaz volt. Az Alsólendvai Bánfiak több éven keresztül, kitartóan jártak közben II. Ulászlónál, hogy visszaszerezzék Solymost. Ezzel párhuzamosan János herceg éppen solymosi várnagyának, Haraszti Ferencnek volt kénytelen elzálogosítani a várat, akiről utólag kiderült, hogy egyike volt azoknak, akik jelentős anyagi hasznot próbáltak húzni a herceg kiszolgáltatott helyzetéből.
A Hunyadi-Corvin család kihalásával (1508) a hatalmas vagyont Corvin János özvegye, Frangepán Beatrix örökölte meg. Éppen az örökség miatt, újonnan kötendő házassága országos jelentőségű politikai ügynek számított. Ilyen körülmények között kétségtelen, hogy a II. Ulászló unokatestvérével, György brandenburgi őrgróffal kötött házassága messzemenően nem érzelmi alapokra épült. Beatrixnak és gyerekeinek korán bekövetkezett halálával a Hunyadi örökség 1510-től György őrgróf birtokába került. Az erre a korszakra vonatkozó írott források arról tanúskodnak, hogy az őrgróf komolyan vette birtokainak az adminisztrációját, amelyek felügyeletét külföldről hozott tapasztalt szakemberekre bízta. A solymosi uradalom már a 15. század végére elérte legnagyobb kiterjedését. Két várból (Solymos és Lippa), egy várkastélyból, négy városból, és közel 180 faluból és pusztából állt. Ez a hatalmas birtoktest a következő "vidékekre" oszlott: Kisvidék, Nagyvidék, Lippa, Borzlyukvidéke, Sarád, Szádvidék, Váradia, és a korábban Világosvárhoz tartozó Csúcs kerület egy része.
Solymos vára fontos helyszíne volt az 1514-es Székely (Dózsa) György vezette lázadásnak. A lázadók a Maros mentén nyomultak Erdély irányába, útközben pedig elfoglalták Lippát és Solymost is. Ez volt az egyedüli alkalom amikor érdemben próbára tették a vár védelmi képességeit. Az ostrom idején a várban 16 személy tartózkodott, élükön az alvárnaggyal. A védők rendelkezésére 8 tarack állt, egyéb tűzfegyverekről nincs tudomásunk. Az előkészületek során megerősítették a várat, néhány szarvasmarhát hajtottak fel oda, vízellátási gondok pedig nem voltak, mivel a várban jó minőségű víz volt. Az első támadást könnyűszerrel verték vissza a vár védelmezői, aminek következtében a fellázadt keresztesek a várbeliek kiéheztetésére rendezkedtek be. Ez azonban csak hosszútávon hozhatott volna eredményt, ami Székely György számára elfogadhatatlan volt. Ekkor azzal fenyegették meg a vár védőit, hogy ha nem adják át a várat, akkor a Lippán lakó családtagokon állnak majd bosszút. Ennek sokkal nagyobb hatása volt, mint az ostromnak, és az alvárnagy végül kénytelen volt feladni Solymost. A fellázadt kereszteseknek ez volt a legkeletibb várfoglalása a Maros mentén. Solymost tehát nem ostrommal sikerült elfoglalni, hanem inkább „pszichológiai háborúval”. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy a várban egy bevehetetlen erődöt kell látnunk. A keresztesek elég gyengén voltak felszerelve, ostromhoz szükséges felszereléssel pedig annál kevésbé rendelkeztek. Annyi azonban bizonyos, hogy egy kisebb ostromnak a vár minden további nélkül huzamosabb ideig ellen tudott állni.
A lázadás leverését követően többnyire Szapolyai János erdélyi vajda majd király kezén találjuk. Solymos vára a 16. század elején elveszítette hadászati jelentőségét, amit a Lippán épült erődítmény vett át fokozatosan. Midőn 1528-ban Szapolyai visszatért Lengyelországból rövid ideig Lippán rendezkedett be. Miután a török 1541-ben elfoglalta Budát, Izabella királyné is itt tartózkodott. A törökök 1551-ben foglalták el egy rövid időre, majd 1552-ben véglegesen. 1600 körül néhány évig újból az erdélyi fejedelemséghez tartozott, majd visszakerült a törökökhöz. Evlia Cselebi török utazó beszámolójából az derül ki, hogy a törökök még a 17. században is használták a várat: „a Maros folyó partján az ég csúcsáig emelkedő sziklán, keskeny magaslatú vár ez; parancsnoka, katonasága, ágyúja és hadiszertára van. Kissé nyugatra néző egyetlen kapuja, harminc háza s vágott sziklából várszerű mély árka van. A várban Szulejmán kánnak kis dzsámija van, melybe csak tíz ember fér el. Benne egy mély kút van, melyet kősziklába ástak. Ez a kút ily nagy, magas hegy tövében levén, vize három öl közelségben van s mintha jégdarab volna.”
Alapszerkezetében a vár egy korábbi belső és egy későbbi külső falgyűrűből áll, amit dél felől meredek szikla határol, a többi oldalon pedig szárazárok veszi körül. A belső várfal mentén sorakoznak a vár legfontosabb épületrészei: a nyugati oldalon egy nagyobb méretű torony és a kaputorony található, az északi illetve délkeleti oldalon pedig egy-egy épületszárny csatlakozik a várfalhoz. Az előbbit tévesen „Izabella-szárnynak” nevezik, utalva a királyné itteni tartózkodására. Emeleti ablakait igényesen faragott könyöklőgyámos ablakkeretek díszítették, amelyek töredékei ma is láthatóak. Nyugati oldalához a 19. században még álló, hatalmas kürtőbe torkolló sütőház csatlakozott. A délkeleti szárnyba a vár utólagosan kialakított kapuépítménye ékelődik. Legdélebbi helyiségében egy gótikus és egy korareneszánsz ülőfülke volt látható, ami arra utalhat, hogy kápolnának rendezték be. A külső falgyűrű a torony két külső sarkából indul és körülöleli a belső vármagot. Falait támpillérekkel erősítették, bejárati kapuja a déli oldalon található. Előtte három nagyméretű pillér íveli át a szárazárkot. Építéséhez palát, sziklakövet (gránitot), homokkövet és téglát használtak. Ezek közül a pala és a sziklakő megtalálható a helyszínen, a homokkövet azonban a szemközti lippai vidéken bányászták.
13. századi állapotában a vár a toronyból és egy utólag elbontott várfalgyűrűből állt, amihez különféle faépítmények csatlakoztak. A 15. század első felében kaputoronnyal gazdagodott a vár. Ezt követően épült a ma is álló belső falgyűrű, valószínűleg a korábbi nyomvonalán. Ablakkeretei alapján az „Izabella-szárnyat” az 1480-as években emelték. Nincs kizárva, hogy Mátyás király által finanszírozott építkezésről van szó azt követően, hogy a várat Corvin Jánosnak adományozta. A 16. század elején érte el a vár a maximális kiépítését. Tűzfegyverek használatára alkalmas külső falgyűrűt emeltek új kapuval, előtte híddal. A külső várfal miatt a belső falgyűrűt magasították. Mivel a külső várfal eltakarta a kaputorony bejáratát, a szintén utolsó fázishoz tartozó délkeleti szárnyban új kaput képeztek ki teljesen módosítva a várbeli közlekedést. A folytonos építkezések egy viszonylag jól erődített várat eredményeztek, igényesen kivitelezett lakószárnyakkal. A középkori várépítészet utolsó tündöklése volt ez, amikor a reneszánsz ízlés már új rezidenciális megoldásokkal hódított.
Lanevschi, Gheorghe: „Cetatea Şoimoş. Studiu de arhitectură.” Ziridava 9 (1979): 811–816.
Rusu, Adrian Andrei: „Arad és Temes megye középkori erődítményei.” A középkori Dél-Alföld és Szer. Szerk. Kollár Tibor. Szeged, 2000. 568–573.
Rusu, Adrian Andrei – George Pascu Hurezan: Cetăţi medievale din judeţul Arad. Arad, 1999. 75–96.
Lupescu Radu: „Solymos vára a középkorban.” Építészet a középkori Dél-Magyarországon. Szerk. Kollár Tibor. Budapest, 2010. 829–878.
Lupescu Radu: „Kapu Erdély felé: Solymos vára.” Várak, kastélyok, templomok. V.2 (2009): 14–18.
beszúr más oldalra
települések
Apanagyfalu Arad Aranyosgerend Aranyosmóric Aranyospolyán Árkos Bere Beszterce Bethlen Biharvajda Bonyha Brassó Cegőtelke Csicsókeresztúr Csíkkarcfalva Csíkszentkirály Csíkszereda Csomaköz Dés Déva Erzsébetváros Farnas Felsőbánya Gyalu Gyergyószentmiklós Gyulakuta Hadad Harina Kalotadámos Kaplony Kékesújfalu Kerlés Kézdivásárhely Királynémeti Kolozsborsa Kolozsvár Lippa Madéfalva Magyargyerőmonostor Malomárka Marosvásárhely Medgyes Mezőörményes Mezőzáh Micske Nagybánya Nagyenyed Nagykároly Nagysajó Nagyvárad Őraljaboldogfalva Retteg Sáromberke Sepsikilyén Sepsiszentgyörgy Somkerék Szalárd Szamosújvár Szászlekence Szászrégen Szásztörpény Szatmárnémeti Székelyhíd Székelykeresztúr Székelyudvarhely Szépvíz Tasnád Temesvár Torda Torockószentgyörgy Vadász Vajdahunyad Vajdaszentivány Válaszút Vermes Vizakna Zilah
