Szerző: Kovács Zsolt, Mihály Melinda
Kód: CJ-II-m-B-07274
Datálás: 1903–1904.
A 19. század második felében, Kolozsvárt egyfajta gazdasági jólét jellemezte, mely jelenség jól nyomon követhető a város építészeti emlékein. Az első világháborút megelőző időszakban Kolozsváron az épületek számának és minőségének robbanásszerű növekedése érhető tetten, és ugyanez a fejlődési folyamat figyelhető meg a vidék más városainak esetében is.
Az osztrák-magyar Monarchia létrejöttének első évtizedeiben, a kulturális és művészeti élet egyik lényeges feladatának, az ipari múzeumok létrehozatalát tekintette, a birodalom fontosabb központjaiban. Ezeknek a múzeumoknak a célja olyan iparművészeti és mesterségbeli tárgyak kiállítása volt, amelyek hűen tükrözik az iparág vagy mesterség legjellegzetesebb vonásait. Kiállításuknál nem csak a történeti szempontokat vették figyelembe, hanem hozzájárulni kívánva a mesterségek fejlesztéséhez, a múzeumok vitrinjei mögött szép számmal tűntek fel kortárs darabok is.
Így sok esetben, az ipari múzeum mellett szakiskola is működött, ahol a kő- és fa megmunkálásában, illetve a különböző kerámiatárgyak előállításában jártas szakembereket képeztek. Több ilyen intézmény működött Erdélyben, melyek közül a kolozsvári mellett legjelentősebbként kiemelendő a marosvásárhelyi Székely Iparmúzeum, a szecselevárosi Fafeldolgozó Iskola, vagy a székelyudvarhelyi Kő- és Agyagipari Szakiskola. Ezen iskolák legfontosabb tanárai olyan művészek közül kerültek ki, akik szaktudásukra Közép-Európa akadémiáin tettek szert, mely tudás átadásával versenyképes elméleti és gyakorlati felkészültséget tudtak biztosítani.
Kolozsváron már 1884-től építő-, fa-, és fémipari műhelyek működtek. Még ugyanebben az évben technikai rajziskola is alakult, Pákei Lajos, az iskola későbbi igazgatójának irányításával. Az intézmény 1887-re ipari főiskolai rangra tornászta magát. Szintén ebben az évben fogant meg egy jövőbeni ipari múzeum ötlete. A múzeum programját és szabályzatát szintén Pákei Lajos, a város főépítésze fogalmazta meg. Az ünnepélyes megnyitóra 1888. december 6-án, Kolozsvár vezetőségének, illetve a Budapesti Királyi Múzeum igazgatójának jelenlétében került sor. Kezdetekben a múzeum a város különböző pontjain, a Szent Mihály plébánia épületében, a Szentkereszty házban, majd a város főterén működött. Pákei Lajos a lehetőségek következetes átgondolása, és Ferenc József császár kolozsvári látogatását követően, meggyőzte a helyi hatóságokat egy a múzeumi funkcióknak megfelelő épület szükségességéről, és indítványozta, hogy az intézmény nevét az uralkodóról kapja. Ezután több sikertelen próbálkozás is történt az építkezéshez alkalmas telek kiválasztását illetően, mígnem végül határozat született arra nézve, hogy a múzeumot egy a Szamos és a Malom utca (mai Barițiu) között fekvő, a városháza tulajdonában lévő parcellára építsék fel. Pákei önéletírásában panaszos hangvételben szól arról az erőfeszítésről, amelyet a megfelelő telek megtalálásától az múzeum elkészültéig átélt, miközben az épülethez nem kevesebb, mint tíz tervvázlatot készített. Ugyanebből a forrásból az is kiderül, hogy az eredeti terv erre a parcellára egy terjedelmesebb, de anyagi megfontolásokból befejezetlen épület kialakítását indítványozta. A Ferenc József Ipari- és Technológiai Múzeum alapkövének letétele után, 1896. szeptember 30-án, ünnepélyes keretek között, Pákei Lajost nevezték ki az intézmény igazgatójává, az építkezési munkálatok azonban még 1898-ig elhúzódtak. A múzeum új székhelyének megnyitó ünnepségére 1899. március 26-án került sor. 1903-ig a múzeum mellett ipariskola is működött az épületben, egészen addig, amíg az két intézmény számára túl szűkké nem vált. Pákeinek sikerült meggyőznie a miniszteri hatóságokat egy új múzeumépület jóváhagyását és anyagi támogatását illetően, amelyet az utca másik oldalán, egy a város középkori erődítményének észak-nyugati csücskénél elhelyezkedő parcellán kívánt felhúzni. Az új épület 1903 és 1904 között, szintén Pákei tervei alapján készült el.
Pákei Lajos (1853–1921), a századforduló egyik legkiemelkedőbb erdélyi építészegyénisége volt, akinek munkássága rányomta bélyegét úgy Kolozsvár urbanisztikai-, mint saját tervezésű épületei által az építésmód fejlődésére. A német környezetben nevelkedett Pákei, Budapesten, Münchenben és Bécsben folytatta tanulmányait, minekutána 1880-ban visszatért szülővárosába, és ennek főépítészévé lett. A historizmus legkiemelkedőbb bécsi képviselőjénél folytatott építészeti tanulmányai befejeztével, Theophil Hansen asszisztensi állást ajánlott neki, ő azonban ezt visszautasítva, visszatért Kolozsvárra. Fejlődésében, Közép-Európa egyik legfontosabb ilyen jellegű intézménye, a müncheni Művészeti Akadémia mellett, elsődleges szerepet játszottak Hansen műhelyének tagjaként töltött évei, ahol többek között az osztrák parlament terveinek elkészítésében is részt vállalt. Megközelítőleg negyven éves kolozsvári építészeti munkássága alatt, kiemelkedő szerepet játszott a város legfontosabb közegységeinek létrehozatalában, hangsúlyos módon részt vett az urbanizációs folyamatok fellendítésében (pl. a Főtér újrarendezése), középületek egész sorának terveit készítette el, és mindezek mellett aktív résztvevője volt a kolozsvári műszaki oktatás megszervezésének. Legfontosabb épületei, mint az Unitárius Kollégium, a Continental (volt New York) szálló, a sétatéri Kioszk és Korcsolyapavilon megtervezésekor, az illető épület műfajának megfelelően, a historizmus építészeti megoldásaihoz folyamodik, és előszeretettel használja ezeknek jellegzetes és díszítő elemeit (leginkább a reneszánsz és a barokk stílusjegyek használatát kedvelte).
A kétemletes, U alaprajzú épület Kolozsvár történeti központjában, a Malom (ma Gh. Bariţiu) utca déli során áll, a város XV. századi erődítésének vonalában.
Az épülettömb kiterjedt telken fekszik, melyet három utca, kelet felől meg az I. L. Caragiale park határol. Az épület az utca vonalával párhuzamos, nyújtott téglalap alaprajzú épületszárnyból és a park által határolt rövidebb épületszárnyból tevődik össze, az általuk közrezárt hátsó udvart modern fémkerítést övezi.
A Malom utca felőli főhomlokzatot felső felén félpálcával és lemezzel profilált, vakolt lábazat, a szintek közt profilált övpárkány és hangsúlyosan profilált koronázópárkány tagolja. A földszint és az első emelet közti övpárkány egyben az első emeleti ablakok folytonos könyöklőpárkányak szerepét is betölti. A párkányt korongokkal és plasztikus rozettákkal díszes fríz hangsúlyozza. A két utolsó szintet egyszerű, profilált párkány határolja el egymástól. Az utolsó szint a jón oszloprend rendszerét követi, felületét jón pilaszterek tagolják, melyek architrávból, üres frízből és ésprofilált párkányból álló gerendázatot támaszatnak alá, melyet az oszloprendtől eltérően konzolok hangsúlyoznak. A homlokzat három központi és négy-négy szélső tengelyét sarkain pilaszterekel tagolt, vízszintes sávozással díszített rizalitok emelik ki. A homlokzat jón pilasztereit a rizalitokban féloszlopok váltják fel. A földszint és az első emelet falfelülete rusztikázott, a felső szint felülete sima. A szélső tengelyek rizalitjait profilált párkányos, egyszerű tagolású attikák hangsúlyozzák. A központi rizalit fölött háromszögű oromzat emelkedik, melynek konzolsorral kiemelt, profilált párkányokkal övezett felületét nyílás töri át. Az oromzatot palmettákból, virágokból és akantuszlevelekből kialakított akrotérion koronázza. Az oromzat részben a mögötte húzódó, alacsony, egyhelyiséges épületszintet takarja.
A főhomlokzatot mindenik szinten 18 tengely határozza meg, mindhárom szint ablakai keretelés nélküliek, könyöklőpárkányuk funkcióját a homlokzatok végigfutó övpárkányok veszik át. A földszinten egyenes-, az első emeleten félköríves-, az utolsó szinten ismét egyenes záródású ablakok sorakoznak. Az utolsó szint nyílásai fölött delfinekkel díszített füles táblákat magasba emelő puttók domborművei láthatóak. A jeleneteket virágfüzérek és egészítik ki.
A főhomlokzat bejárata a főtengelyben nyíló, két ablak által közrevett gyalogkapu. A bejárat dítése a három középső tengelyt emeli ki, melyet a dór oszloprendnek megfelelően dór pilaszterekkel tagoltak, melyek metopékkal és és mélyített korongokkal díszes fr_zet és profilált párkányos gerendázatot támasztanak. a három központi nyílás fölött három mélyített fülke húzódik, melyeket vízszintes elrendezéső geometrikus minták töltenek ki. A középső fülkét szalaggal átkötött babérkoszorúval díszes, trapéz alakú álzárókő is hangsúlyozza. A bejáratot közrezáró ablakok tengelyeit álattikák emelik ki, melyek belső sarkában egy-egy kecses amfora domborműve látható. A két attika közti falsávot szalagokkal átkötött virágfüzérek töltik ki.
Az épület nyugati oldalhomlokzata csak az utca felőli első tengelyben tagolt, a többi felülete tagolatlan. A falfelületét nagy részét a szomszédos épület tűzfala takarja. A főhomlokzathoz hasonlóan tagolt tengely rizalitban kiugrik a falsíkhoz képest, felső szintjén vakablak látható.
A Caragiale park felőli homlokzatot 11 tengely tagolja. A tagolás tekinteteében három különböző rendszer, valamint három különböző építési fázis figyelehtő meg. az utca felőli első három tengely tagolása megegyezik a főhomlokzatéval. A negyedik tengelyt mindössze a lépcsőház kis méretű, egyenes záródású nyílásai tagolják, a tengely falfelülete vízszintesen sávozott. A homlokzat többi tengelyében a földszint és az első emelet követi a főhomlokzat tagolását, az utolsó szinten már csak a tagolóelemek lapos, vázlatos körvonalait figyelhetjük meg. Ezekben a tengelyekben a lábazatot a pince szellőzőnyílásai törik át, a z egész oldalhomlokzatot a főhomlokzatával megegyező, profilált koronázópárkány zárja le.
Az oldalszárny déli homlokzata rendkívül egyszerű tagolású, vakolt lábazattal, két övpárkánnyal és konzolokkal megtámasztott koronázópárkánnyal. Vízszintesen sávozott felületét nyílások sem bontják meg.
Az épület udvari homlokzatai különbözőek, a nyugati és az északi a mellékszárny déli homlokzatával egyezik meg, a keleti abban különbözik, hogy ötvözi a park felőli homlokzat és a főhomlokzat tagolóelemeit. A legszembetűnőbb különbség a homlokzatok szintjeinek váltakozása. A nyugati homlokzatot 5, az északit 19 tengely, a keleti szintén 5 töri át.
A főszárny alaparajzát a központi folyosója határozza meg, melynek kétoldalán termek sortakoznak. A Malom utca felőli helyiségek nagyobb méretűek, az udvar felőleik érzékelhetően kisebbek, válaszfalaik is keskenyebbek. A keleti szárnyban mindenik szinten két-két nagyobb terem található. Az épület összes helyisége síkmennyezetes.
A pince helyiségei egy tengelyben sorakoznak, cementpadlójában jól követhetőek ma is a városfal alapozásának körvonalai.
Az épület tetőszerkezetét szám,os kéménnyel áttört, pléhfedésű nyeregtető fedi.
Ferenczi Zoltán: Értesítő a kolozsvári erdélyrészi technológiai iparmúzeum, az államilag segélyezett építő-, fa- és vasipari tanműhelyek s a központi felsőbb szakiparrajziskola működéséről az 1887–88, 1889–90. tanévben. Kolozsvár 1890.
Gerle János–Kovács Attila–Makovecz Imre: A századforduló magyar építészete Budapest 1990.
Guttmann Szabolcs: Pákei Lajos (1853–1921) kolozsvári hagyatéka. Pavilon. Budapest 1993. 49–52.
Murádin-Beyer Katalin: Pákei Lajos kéziratos önéletírása. in: Pavilon. Budapest 1993. 42–49.
Gaal György: Kolozsvár műépítésze: Pákei Lajos
beszúr más oldalra
települések
Apanagyfalu Arad Aranyosgerend Aranyosmóric Aranyospolyán Árkos Bere Beszterce Bethlen Biharvajda Bonyha Brassó Cegőtelke Csicsókeresztúr Csíkkarcfalva Csíkszentkirály Csíkszereda Csomaköz Dés Déva Erzsébetváros Farnas Felsőbánya Gyalu Gyergyószentmiklós Gyulakuta Hadad Harina Kalotadámos Kaplony Kékesújfalu Kerlés Kézdivásárhely Királynémeti Kolozsborsa Kolozsvár Lippa Madéfalva Magyargyerőmonostor Malomárka Marosvásárhely Medgyes Mezőörményes Mezőzáh Micske Nagybánya Nagyenyed Nagykároly Nagysajó Nagyvárad Őraljaboldogfalva Retteg Sáromberke Sepsikilyén Sepsiszentgyörgy Somkerék Szalárd Szamosújvár Szászlekence Szászrégen Szásztörpény Szatmárnémeti Székelyhíd Székelykeresztúr Székelyudvarhely Szépvíz Tasnád Temesvár Torda Torockószentgyörgy Vadász Vajdahunyad Vajdaszentivány Válaszút Vermes Vizakna Zilah
