Szerző: Weisz Attila
Kód: HR-II-m-A-12805
Datálás: XIII. század, átalakítások: XIV. század, 1458
Székelykeresztúr, a székelyföldi települések többségéhez hasonlóan, meglehetősen kevés alkalommal szerepel a középkori okleveles forrásokban. A település legelső említése a pápai tizedjegyzékből származik, amely szerint 1333-ban Sancta Cruce-i Jakab pap 23 banálist fizetett, 1334-ben pedig 8 régi báni dénárt. Keresztúr települése a jegyzék szerint az erdőháti környék legnagyobb összegét fizette, s ebből a helység jelentőségére is következtetni lehet. Az egyházi adminisztráció szempontjából Keresztúr a telegdi - udvarhelyszéki - esperesség része volt. A helységnév a templom védőszentjére utal, amely szerint az épületet a Szent Keresztnek ajánlották. A Szent Kereszt ereklyék tisztelete a középkorban igen fontos volt, a kereszt fájának fordulatos története számos narratív képciklust inspirált. Árpád-házi királyaink is szert tettek néhány darabra abból a fából, melyre az Üdvözítőt felfeszítették, s így a Magyar Királyság területén a XII-XIII. században igen elterjedt volt a Kereszt kultusza, amelynek egyig legjobb bizonysága éppen a Keresztúr helynév gyakori feltűnése. (A helynevet tévesen értelmezve sokan kerestek Keresztúron keresztes lovagokhoz fűződő emlékeket, nyilván eredménytelenül.) 1395 januárjában a Moldvába készülődő Luxemburgi Zsigmond király Keresztúrról keltez egy oklevelet. 1459-ben egy oklevelet in Oppido Keresthwr állítanak ki, s ez jelzi a település mezővárosi rangját (vásártartási joggal is felruházott, városias jellegű kisebb helység, a Székelyföld mai városainak a zöme ezzel a ranggal rendelkeztek). Keresztúr a körülötte kialakult Keresztúr-szék központja volt, melyet először 1477-ben említenek. A késő középkorban néhány generális széket tartanak Keresztúron a székelyek képviselői. A XVI. században Keresztúr-szék fokozatosan jelentőségét vesztette, s a század végére Udvarhely-szék fiúszékévé vált, ám fontos, hogy János Zsigmond alatt az udvarhelyi vár és katonaság túlkapásaival szemben a városka viszonylagos jogvédettséget élvezett.
Az orsós kiképzésű, piacutcás település központjától délkeletre emelkedik a középkori plébániatemplom, melynek - tulajdonképpen az előzményének - az első és egyetlen középkori említése a pápai tizedjegyzék már említett adata. A település 1548-ban említett papja, Dominus Blasius plebanus de Sekel Kerestur, valószínűleg a reformáció idejének utolsó katolikus plébánosa, az 1568-ban említett Marosi Synning János már protestáns lelkész volt. Keresztúron a református és az unitárius vallás nyert teret, e felekezetek templomvitájáról 1630-tól maradtak fenn adatok. 1631-ben a reformátusok meg szeretnék szerezni az unitáriusoktól az épületet, kérésüket I. Rákóczi György fejedelem elé terjesztik, aki a templom kettéosztását, s a harang közös használatát javasolja. A javaslat nem volt szokatlan, több esetet is ismerünk, amikor két felekezet kettéosztotta a település középkori templomát (például Mikeszásza), s a reformátusoknak is megfelelt. Ennek ellenére a kettéosztásról nem maradtak fenn adatok. 1646-ban újabb osztozkodásról hallunk, amikor az „öreg" templomot, a mellette levő tornyot és a parókiát illetve a tanítói lakást a reformátusoknak ítélik, míg harangot az unitáriusok kapják meg. A templom mégis az unitáriusok birtokában maradt, hisz gyülekezetük nagyobb volt a reformátusnál, akik rövidesen új templomot építettek. A templomhajó boltozata ebben a periódusban omlott be egy tűzvész alkalmával. 1765-ben a templomot elhagyottként említik. A templom 1767-ben lett a katolikusoké egy királyi rendelet alapján, akik a helyreállítási munkák után rövidesen használatba is vették azt. Az .épület a mai képét az 1779-1821 közötti javítások idején kaphatta, bár e lényeges építkezések és a berendezési elemek történetének részleteit ma sem ismerjük. A régi tornyot - mely a templom északnyugati sarkán állhatott - elbontották, a nyugati homlokzatot alaposan újjáépítették és egy középtoronnyal illetve karzattal látták el. Ugyanakkor lényeges javításokat végeztek a szentélyen is.
A templomépület tágas hajóval rendelkezik, melynek a nyugati oldalán belső középtorony emelkedik. A hajóhoz keletről alacsonyabb és keskenyebb, a nyolcszög három oldalával záródó szentély társul, a szentélyből észak fele kis sekrestye közelíthető meg, s délről is nyílik egy 1929-es sekrestye. A hajót öt pár kétosztatú támpillér tagolja, a szentélyt is támpillérek erősítik. A hajó két nyugati támpillére egyszerűbb a többinél, valószínűleg a XIX. század eleji átalakítások rendjén készült.
A nyugati homlokzaton nyílik a templom félköríves főbejárata, fölötte a karzat felől három egyszerű ablak világít. A homlokzatot lizénák és övpárkány tagolják. A falkutatások a templom homlokzatán felszentelési keresztet fedeztek fel, amely a fal középkori voltára utal. A levéltári- és falkutatások folytatása bizonyára megmutatná a XIX. századi átépítések pontos mibenlétét a homlokzaton.
A templom oldalhomlokzatai jobban megőrizték a középkori képüket. A hajót övező rézsűs, magas kőlábazat középkori eredetűnek tűnik. A gazdagon profilozott koronapárkány vakolatból készült, valamikor a XIX. században. A déli oldal támpillérek által négy szakaszra osztott falán csak három ablak nyílik, a nyugati falszakasz ablakának léte gyanítható a vakolat alatt. Az ablakok, illetve a középső ablak alatt nyíló ajtó csúcsíves. A középkorban nyilván portikusszal ellátott ajtó fölötti ablak mellvédje magasabb a többinél. Az ablakok gótikus kőráccsal rendelkeznek. Az ajtó kőkerete igen egyszerű, élszedett. Az északi homlokzaton - a déli ajtónak megfelelő falszakaszban - ugyancsak csúcsíves ajtó nyílik, kőkeretének profilozása bonyolultabb déli párjánál. Mindkét ajtó körül a falfelület kissé kiemelkedik a falsíkból, ez a köpenyezés utalhat akár a keretek utólagosan beillesztett voltára is, amit a régészeti ásatások alapján felállított kronológia is igazol. Fontosnak tartjuk megjegyezni, hogy a két oldalfal keleti végein a saroktámpillérekhez tapadva egy-egy kisebb falcsonk látszik. A szentélyt három csúcsíves ablak világítja meg, mérműveik egyértelműen a hajóablakok mérműveinek párjai, azokkal egy időben készültek. Az északi sekrestye építménye valószínűleg még a középkor alkotása.
A nyugati ajtón az épületbe lépve a síkfedésű hajóba érünk. A hajó nyugati végén a toronytestet a falazott, XIX. századi orgonakarzat veszi körbe. Az északi falhoz neogótikus stílusú, igen gazdagon faragott szószék csatlakozik, s ezt a stílust még két mellékoltár is képviseli. A hajó belsejének leglátványosabb középkori emléke a hajdani kifestésből fennmaradt sárkányon lovagoló, kelyhet emelő nőt ábrázoló falkép az északi fal karzat melletti szakaszán. A festmény kifakult színeinek kontúrjait barnával húzták ki a feltárók. A nagyméretű töredék a János: Jelenések könyvéből (17, 3-6) ismert babiloni paráznát ábrázolja. A kép Albrecht Dürer 1497-1498-ban rajzolt, egy Apokalipszis-kiadást illusztráló fametszet-sorozatának egyik kompozícióját követi, s a közvetítő elem talán színes oltárkép lehetett. A falképet Orbán János helyi plébános tárta fel 1904-ben, több más, töredékes képpel egyetemben, melyeket nem őriztek meg. Ezeken lovas alakok (az Apokalipszis lovasai?) voltak láthatóak a plébános leírása szerint. A hajó déli falán, a karzat pillére mellett egy széles fülke mélyed a falba, viszonylag alacsonyan, ez talán még a templom gyökeres XV. század közepi átépítése előtt keletkezhetett, s XIII. századi nyílás maradványának véljük. A hajó keleti falának közepén a csúcsíves, élszedett kváderekből rakott diadalív nyílik a szentély felé. A kváderezés szépen követi a keleti fal mindkét oldalának a falsíkját, s éppen ezért furcsa, hogy a hajó felőli falsíkot vastag, nyilván középkori köpenyezés fedi, s a köpenyfal alatt falképek kerültek elő. A diadalív mindkét oldalán tártak fel falkép-alapozást, ám csak a déli részen maradt fenn értékelhető töredék, egy püspökszent alakja. Az álló figura mitrás fejét glória övezi, jobbjával függőleges pásztorbotot tart. Az alakot vörös fülke-keret övezi. Az építéstörténet adataiból is gyanítható, de a stíluselemek is alátámasztják a falkép XIV. század (eleji?) datálását. Ugyancsak a köpenyezés részleges eltávolítása után bukkant elő az a két sarokablak, melyek már a középkorban is félig elfalazva léteztek, s a falképek is rájuk futnak.
A szentélyben a három szakaszos középkori keresztboltozat is fennmaradt. Vízszintesen bordázott gyámkövekről emelkednek a profilozott kőbordák, a szentélyfej záróköve minuszkulás feliratú dátuma keltezi a szentély építését: + anno ∫ domini ∫ millesimo ∫ c ∫ c ∫ c ∫ c ∫ q(uin)q(ua)gesi(m)o ∫ octavo (1458). A nyugati boltszakasz zárókövének felirata és ábrája a templom patrocíniumára utal: az ihs h betűjének szára a kizöldült keresztfává alakul át. A zárókő körirata is erre vonatkozik: arbor vite. A szentély déli falában szegmensíves ülőfülke maradt fenn. A kis méretű, de igen szép kompozíciójú barokk főoltár a XX. században több átalakítást szenvedett.
A templom körül 1968-1971 között folytatott, majd 1979-ben ellenőrző ásatásokkal kiegészített régészeti feltárások által megtalált falakat a templom körül kiépítve mutatták be. A falakat eddig többféleképpen értelmezték, mi Benkő Elek interpretációját tartjuk elfogadhatónak. Az ásatások lényegében a mai templomhajó körül egy nagyobb hosszházú, nyugati toronypáros, háromhajós tér alapozását tárták fel. A leglényegesebb kérdés nyilván a látványos, Székelyföldön szokatlan háromhajós hosszház és a mai épület kronológiai viszonya. Benkő szerint a két nyugati tornyos bazilika alapfalai egy XIV. századi (ezen belül nem pontosított) bővítési kísérlet eredményei, amely csupán részlegesen valósult meg. A korábbi, feltételesen XIII. századinak keltezett templomhajó gyakorlatilag a mai hajó nyomvonalán emelkedett, s a bővítés alkalmával ezt vették körül az új falakkal, majd azok elkészültével elbontották volna a régi hajót. Maga a bővítés is két periódust foglal magába (az északi fal és a tornyok, illetve a déli fal). Ebből csak a keleti fal (a diadalívfal) és az északi torony készült el, a fal ma is áll, a toronyról a régészeti megfigyelések, meg a ma is létező XV. század közepi harang alapján gyanítható, hogy megépült. Az új hosszházat három hajóra osztó két sor pillérből csak a déli sor alapozásai készültek el. A diadalívfal kifestése azt bizonyítja, hogy megépülése után nem sokkal a régi keleti falat elbontották, és a régi hajót összekötötték az új fallal, amit emígy „használatba vettek". Az új fal két ablaka, melyeket a szélesebb hosszházhoz terveztek, a sarkok mögé kerültek. Kérdés, hogy a fal használatba vételekor már tudták-e, hogy a bazilika nem fog megépülni?
Az épület harmadik fontos építési periódusa a szentély 1458-as zárókövével keltezhető, amikor a mai szentély készült el, a hajó gótikus ablakai és ajtói, illetve valószínűleg egy azóta elbontott nyugati karzat. A románkori hajót ekkor építhették újra, de kérdéses, hogy milyen mértékben. Ezzel kialakult a templom végleges középkori képe, melyből a nyugati homlokzat kiképzése maradt fenn a legkevésbé, tornyát a XIX. század elején elbontották, és a teljes fal új vakolatarchitektúrát kapott. A templom régészeti- és falkutatása korántsem tekinthető befejezettnek, például nem ismerjük a régi templom szentélyét, de az oldalfalak esetleges románkori nyílásai is a vakolat alatt lappanghatnak esetlegesen más falképek társaságában.
Dávid László: A középkori Udvarhelyszék művészeti emlékei. Bukarest, 1981.
Benkő Elek: A középkori Keresztúr-szék régészeti topográfiája. Varia Archaeologica Hungarica. Budapest, 1992.
Benkő Elek - Demeter István - Székely Attila: Középkori mezőváros a Székelyföldön. Erdélyi Tudományos Füzetek 223. Kolozsvár, 1997.
beszúr más oldalra
települések
Apanagyfalu Arad Aranyosgerend Aranyosmóric Aranyospolyán Árkos Bere Beszterce Bethlen Biharvajda Bonyha Brassó Cegőtelke Csicsókeresztúr Csíkkarcfalva Csíkszentkirály Csíkszereda Csomaköz Dés Déva Erzsébetváros Farnas Felsőbánya Gyalu Gyergyószentmiklós Gyulakuta Hadad Harina Kalotadámos Kaplony Kékesújfalu Kerlés Kézdivásárhely Királynémeti Kolozsborsa Kolozsvár Lippa Madéfalva Magyargyerőmonostor Malomárka Marosvásárhely Medgyes Mezőörményes Mezőzáh Micske Nagybánya Nagyenyed Nagykároly Nagysajó Nagyvárad Őraljaboldogfalva Retteg Sáromberke Sepsikilyén Sepsiszentgyörgy Somkerék Szalárd Szamosújvár Szászlekence Szászrégen Szásztörpény Szatmárnémeti Székelyhíd Székelykeresztúr Székelyudvarhely Szépvíz Tasnád Temesvár Torda Torockószentgyörgy Vadász Vajdahunyad Vajdaszentivány Válaszút Vermes Vizakna Zilah
