nyomtat

megoszt

Várfalak, Nagybánya
Utolsó frissítés:  2010-03-07
Szerző:  Weisz Attila


A műemlék adatai
Cím: Mészárosok tornya, Izvorului(Forrás) utca 2. sz., falmaradványok: Monetăriei (Pénzverde) utca 1-3, Podului (Híd) utca 19.
Kód: MM-II-a-A-04431
Datálás: XV. század vége

Történeti adatok

Nagybánya történelmi belvárosát övező, javarészt a Mátyás korban felépített városfalait többször is lerombolták és újjáépítették, már maradványainak pontos beazonosítása és keltezése is igen nehéz feladat. Nagybánya, a hajdani szabad királyi város a XV. század folyamán nemesi birtokká vált, 1411-ben Lázárevics István szerb despota hűbére lett. Örökösétől és unokaöccsétől, Brankovics Györgytől 1446-ban Hunyadi János vette zálogba a várost és egyéb birtokait. Ezután nem sokkal Nagybánya a Hunyadi család birtokába került, ami főképpen bányái miatt volt igen jövedelmező birtok. A középkori városi jogszokás szerint csak a szabad királyi birtokú városok kaphatták meg a jogot várfalak építésére. Ennek ellenére számos esetben, főleg a központi hatalom pillanatnyi gyengülése idején előfordult, hogy bizonyos nemesi birtokú város mellé vagy köré annak tulajdonosa erősséget építtetett. Erdélyi példaként Besztercét említhetjük, amely mellett Hunyadi János, besztercei grófként várat tartott fenn. Nagybánya királyi várának első írásos említése 1407-es, ez az épület a várostól nem messze a Borkút patak völgyében romosan fennmaradt várral azonosítható. Hunyadi Mátyás (1458–1490) egy 1458-as oklevelében Zápolya Imrét nagybányai kamaraispánná, kincstartóvá nevezi ki, és 10 000 aranyforint értékű birtok elzálogosítása mellett még Tokaj várát is neki adományozza. Az oklevél szerint Zápolya Imre védte meg Nagybánya várát a város vezetőivel is szövetkező királyi csapatoktól, akik V. László számára próbálták megszerezni az értékes birtokot valamikor 1456 után. A Zápolya által védett vár talán az 1407-ben említett erősséggel azonosítható. Rövidesen Mátyás visszahelyezte Nagybányát szabad királyi státusába (1464), és 1469-ben megadta hivatalosan is a jogot a kőből való várfalak építésére. Az 1469-es privilégium a kényszerítő történelmi körülmények hatására jött létre, ugyanis Mátyás 1467-es kudarccal végződő moldvai hadjárata után egyre gyakoribbakká váltak a moldvaiak betörései. Mátyás utolsó Nagybányával foglalkozó oklevele 1489-es, ebben szeretné megőrizni a város „kastélyát” törvénytelen fia és kijelölt trónörököse, Corvin János számára. Ebben az esetben is talán a Borkút völgyében álló várról van szó. Fontos megemlíteni hogy Georg Werner krónikája (1549) szerint a város pénzverő kamaráját is védőfal védte, tehát ezek szerint Nagybányán összesen három vár létezett. Az egymás szomszédságában levő három erősség nagyon megnehezíti az írott adatok konkrét helyszíni azonosítását.

 

A középkori várost övező vár egy 1783-as várostérkép szerint szabálytalan, megközelítőleg kör alaprajzzal rendelkezett. A vár több toronnyal és kapuval volt ellátva. A tornyokat a különféle céhek tartották fenn, forrásaink a Mészárosok tornyát, a Vörös tornyot, a Szűcsök tornyát, a Kádárok tornyát és a Fazekasok tornyát említik. Négy városkapuról tudunk, melyek a négy fő égtáj, tulajdonképpen a Nagybányához közel eső fontosabb települések irányába néztek: a Híd utca (északi) és az Erdélyi út (déli) végén állt a két főkapu, és kisebb kapuk nyíltak a Szatmári (nyugati) és a Felsőbányai (keleti) utak végén. A Híd utcai kapuról tudjuk, hogy torony meg a Zazar patakon átereszthető felvonóhíd is védte, s hasonló kaputorony volt az Erdélyi úton is. A két kisebb kapu egyszerűbb építmény lehetett.

 

A várat először 1490-ben ostromolta meg és vette be János Albert lengyel herceg, trónkövetelő. A nagybányai vár első jelentős ostroma és a város súlyos pusztítása egy évszázaddal az építése után történt. Nagybánya az ország három felé szakadásával a születő Erdélyi Fejedelemség és a török által el nem foglalt királyi Magyarország közti határvidékre került. 1567-ben János Zsigmond – Nagybánya várának első védelmezője, Zápolya Imre testvérének unokája – aki 1564-ben már egyszer megszerezte a várost, megostromolta azt, s mivel megtartani nem tudta volna, igyekezett főleg a bányáit és a jelentősebb épületeit, köztük várát elpusztítani. Később, 1583-ban II. Rudolf császár és magyar király Báthory István fejedelemnek (ő János Zsigmond fővezéreként 1564-ben egyszer már bevette a várat) adományozta a várost, és ezzel (illetve az őt követő fejedelmeknek való újra-adományozással) jó ideig megszűntek a város körüli harcok. 1601-ben Basta tábornok vette be a várost, s ezután tulajdonképpen az 1650-es évekig béke honolt a település környékén. Ennek ellenére számos adat szól a vár korszerűsítéséről. 1639-ben Pataki István és Szatmári Márton ácsok az aranyosmeggyesi kastély friss munkálatait tekintik meg, hogy az ottani vártorony mintájára a nagybányai „kis”, vagy „vigyázó” tornyot újraépítsék. 1642-ben a „nagy” tornyon folynak javítások, melyet a város borral és élelemmel honorált.

 

Az 1650-es évek zavaros viszonyait jól jelzik, hogy a várfalakat komolyabban javították. 1651-ben, 1652-ben, 1655-ben és 1658-ban is igen sok pénzt felemésztő javításokat végeztek a váron. 1655-ben a Rák utca felől Oláh György pallér „120 öl temérdek falat rakatott”, s vékonyabbat ugyanitt 40 ölet, a munkálatok végösszege majdnem elérte az ezer forintot. II. Rákóczi György tragikus halálával (1660) újra a királyi Magyarország része lett Nagybánya, s 1661-ben osztrák csapatok vonultak be ideiglenesen a városba. Ebben az időszakban vette kezdetét a váltakozó sikerrel folytatódó hosszú háborúskodás a törökpárti magyar arisztokraták és a császári csapatok között, s ezek következményeként a város is többször cserélt gazdát. Ezek a kisebb csetepaték tulajdonképpen a sokáig húzódó kuruc háborúkban csúcsosodtak ki, s végérvényesen csak 1711-ben, a szatmári békével zárultak le. 1663-ban egy újabb császári támadástól tartván megerősítik a várfalakat. 1672-ben hatósági parancsra kellett lerombolni a várat, amelyet a tanács próbált elodázni. A feldühödött Cobb generális katonákat rendelt ki, akik ellenőrizték a vár lerombolását. Cserei Mihály szerint is 1673-ban Nagybánya városának bástyáit a földdel egyenlővé tevék. Nem tudni, hogy ez mennyire lehetett „komoly”, mivel 1690-ben, Thököly Imre újabb hadi készülődésének hírére újra megerősítették a városfalakat. Bár a város már 1703-ban a Rákóczi felkelés pártjára állt, tulajdonképpen óvatosan figyelte az eseményeket, hiszen a kurucok között olyan közismert betyárok tűntek fel, mint Vitéz Pintea, aki már évek óta rettegésben tartotta a környéket. 1703 augusztusában zajlott le a tárgyalás a kurucok és a város között, amikor túszokat is váltottak, illetve a nagybányaiak több szekér élelmet adtak a felkelőknek. Másnap azonban zavargás támadt a kuruc táborban, Pintea csapata betörte az egyik kaput, amire a városiak fegyvert ragadtak, és valahol a Mészárosok tornya mellett, lelőtték a félelmetes betyárt. A várfalak a kuruc háború után tulajdonképpen funkciójukat vesztették, de a XVIII-XIX. század fordulóján még jórészt megvoltak. Bár elbontásának pontos körülményei nem ismertek, az megállapítható, hogy a folyamatosan terjeszkedő város építkezései számos helyen felemésztették a védelmi építményeket.


A műemlék leírása
Ma már a vár nyomvonala sem állapítható meg könnyen: északi kaputornya a Híd utca végén állt (egy fennmaradt XIX. század eleji ábrázolás szerint felvonóhidas volt), ezen az oldalon a fal a Zazarral párhuzamosan haladt a Kismalom majd a Nagypénzverő utcában, amelynek végén délre kanyarodott, és a Fazekas utcában folytatódott. A fal déli szakasza a Széna tér, a mai piac északi oldalán folytatódott, ahol egyetlen épségben fennmaradt építménye látható, a Mészárosok tornya. Annak közelében állhatott a vár déli kaputornya is, az Erdélyi út végén, majd innen a fal a Várkert és a Kígyó utcák mentén kanyarodott fel kiindulási pontjához, a Szatmári úti kaput érintve. A mészárosok kerek tornya, vagy ahogy Tabéry Géza regénye alapján tudatosult, a „Vértorony" volt a város lőportornya, melyben lőpormalom is működött. Az elhagyatott épület méternyi vastag kőfala ma is dacol az idővel.

Válogatott irodalom
PALMER Kálmán: Nagybánya és környéke. Nagybánya, 1894.
SZÁSZ Károly: Adatok a nagybányai képírók, kő- és fafaragók történetéhez. In: Emlékkönyv Kelemen Lajos születésének nyolcvanadik évfordulójára. Bukarest, 1957. 566–576.
CSOMA Gheorghe: „Suprema tărie a oraşului …”. Baia Mare, 1999.
WEISZ Attila: Nagybánya, történelmi belváros. Erdélyi műemlékek 44. Kolozsvár, 2007.



címkék

középkor, , Nagybánya

Eszmecsere a szócikkről

Képek

beszúr más oldalra