nyomtat

megoszt

Evangélikus plébániatemplom, Beszterce
Utolsó frissítés:  2011-02-05
Szerző:  P. Kovács Klára


A műemlék adatai
Cím: Beszterce, Főtér
Kód: BN-II-m-A-01450
Datálás: XIV–XVI. sz.

Történeti adatok

Beszterce plébániatemplomának legkorábbi írásos említései a 14. század első feléből származnak (1319-ből illetve 1332–1333-ból), jóllehet egy ilyen jelentős, a 13. század közepe táján már városias jellegű, településnek jóval korábban lehetett már önálló plébániája. A város központjában álló templom régészeti kutatásai is megerősítik ezt a feltevést, miután a hajóban egy a mainál kisebb, korábbi templom alapfalait sikerült a régészeknek azonosítaniuk. Az ásatások részleges jellegénél fogva, e korábbi épület alaprajzára és datálására nézve a feltárások nem szolgáltattak pontosabb adatokkal. A besztercei Szent Miklósnak szentelt plébániatemplom kinézetére utaló legkorábbi írott forrás Petrus Kretzmer 1432-ben kelt testamentuma, amelyben a végrendelkező a templom nyugati kapuja fölött, a harangtornyok között levő Mindenszentek oltára számára tett adományt. Leírása alapján feltételezhető tehát, hogy a templomnak a 15. század elején kéttornyos nyugati homlokzata volt. A két torony és a központi kapu által tagolt háromtengelyes főhomlokzat a valószínűleg bazilikális elrendezésű, háromhajós templomnak képezte a nyugati falát. Az említett tornyokban két, 1430-ban öntött, harang függött, amelyek viszont időközben elpusztultak. A harangokat minden valószínűség szerint a tornyok megépítésének vége fele rendelte a város, és ugyanabban az időszakban készülhetett el a Mindszentek kápolna is, amelynek felszereléséről Kretzmer gondoskodott. Mindezeket összevetve megállapíthatjuk, hogy Beszterce főterén 1430 tájára felépült egy háromhajós, két nyugati homlokzati tornyos, bazilikális elrendezésű(?) plébániatemplom. A városfalak felépítését (1484) követő években kezdődött el a templom nagyarányú átalakítása, amely, kisebb megszakításokat leszámítva, átnyúlt a 16. század második felére. Az épületet egykor övező cinteremfal oldalában új torony emelésébe kezdtek, amely eredetileg várostoronyként épült, csak utólag vált a templom új harangtornyává. A jelenleg is álló torony építési szakaszai a homlokzatán levő évszámos feliratok alapján rekonstruálhatók: az alsó két szint 1487-re, a harmadik 1509-ben, a negyedik 1513-ban, az ötödik pedig 1519-re készült el. A torony építése még több mint két évtizedig elhúzódott, sisakja ti. csak 1544-ben került fel a tetejére. Ezzel párhuzamosan alakították ki a torony megközelítését szolgáló szomszédos lépcsőtornyot is. Az említett beavatkozások a templom nyugati homlokzatának teljes átalakítását eredményezték: a fölöslegessé vált korábbi északnyugati tornyot teljesen, a délnyugatit pedig részben visszabontották, így a 16. század közepére a harangok is átkerültek az új toronyba. A jelenlegi torony építésével párhuzamosan, a 15–16. század fordulóján, a munkálatok a templom egészére átterjedtek, így a főhomlokzatot új, nagyméretű késő gótikus ablakokkal díszítették, amelyek töredékeit a kutatóknak sikerült a falszövetben azonosítaniuk; a kelet fele meghosszabbított épület falaiba a 16. század első évtizedeiben illesztették be a gótikus és reneszánsz stíluselemeket ötvöző, két keleti oldalkaput. 1533-ban Beszterce lakói plébániatemplomuk építése, bővítése és javítása ürügyén lebontották a templomtól délre állott, romos Szent Mihály-kápolnát, kiváltva ezzel Statileo János gyulafehérvári püspök haragját. A kápolna elbontása egy új szakasz kezdetét jelöli a templom építkezéseiben, amelynek során az épületet pilléres csarnoktemplommá alakították át. A nagymérvű munkálatokhoz a beszterceiek felhasználták úgy a Szent Mihály kápolna köveit, mint a már korábban felszámolt, Szent Dorottya kápolna (egykor a toronytól keletre) elbontásából származó építőanyagot is. Ebben az időszakban helyettesíthették a templom ablakait, a jelenlegi késő gótikus és reneszánsz közötti átmeneti stílust képviselő keretekkel. A külső átalakításokkal egyidőben a templom belseje is megújult: módosították a hajókat elválasztó pilléreket és újraboltozták a templomot. 1555-ben egy új harangot öntöttek a templom számára. Beszterce utolsó katolikus plébánosa, Mathias Teutsch, 1541-ben húnyt el. Ettől fogva a templom a város protestáns lakosságának szolgálatára állt át, akik 1543-ban, a főoltárt kivéve, eltávolították a szentképeket a templomból.

 

A 15. század végén elkezdett átépítés utolsó szakaszában, 1560–1563 között, az Lembergből (Lviv, Ukrajna) érkezett itáliai kőfaragó, Petrus Italus da Lugano vezette a munkálatokat. Az ő tevékenységéhez fűzhető az épület számos új reneszánsz faragványa: a templom feliratos főkapuja, a hosszház keleti csúcsán álló huszártorony kialakítása, a hajó délnyugati és északnyugati oldalkapuja, a pálcatagos oldalkapuk előcsarnokainak homlokzatkiképzése, a sekrestye ajtaja, ablaka és boltozata. Szintén az ő közreműködésének köszönhető a hajó karzata az erre felvezető bábos korlátos lépcsőpárral együtt. Petrus Italus tervezte a nyugati homlokzat lépcsőzetes oromzatát, amely a torony báboskorlátos körerkélyével együtt messziről felismerhetővé teszik a besztercei templomot.

 

1857-ben kigyúlt a torony és sisakja megsemmisült. A besztercei templomot a 19–20. századfordulón javították; 1926-ban felújították a belső teret és kifestették Hermann Phleps gdanski (Danzig) főiskolai tanár tervei szerint; 1992-ben újabb restaurálás kezdődött, amelyet mai napig sem sikerült befejezni. Ennek az időszaknak egyik keserű epizódja a 2008. június 11-ei tűzvész. A templomtornyot körbefogó fa állványzat gyulladt ki először, erről terjedtek át a lángok a toronyra és a hajó tetőzetének nyugati végére, minek során megsemmisült a négy fiatornyos toronysisak, elpusztultak a harangok és részben károsodott a hosszház tetőszerkezete is. A károk kijavítása és a tűz előtt elkezdett restaurálási munkálatok még napjainkban is zajlanak.


A műemlék leírása

A város központi terén álló, keletelt, háromhajós csarnoktemplomot egy sokszögzáródású szentély, az északi oldalon hozzákapcsolódó sekrestyével, az oldalfalain két-két előcsarnokos mellékkapuval ellátott hosszház és az épület északnyugati sarkához kapcsolódó, lépcsőtornyos saroktorony alkotja.

Az alaprajz számos tengely-eltolódása - amelyek közül a legszembetűnőbb talán a nyugati homlokzat ferde síkja - már első látásra sejteti, hogy több építési szakasszal kell számolnunk. A templom aszimmetrikus nyugati homlokzata a 16. században nyerte jelenlegi kialakítását, de ugyanakkor a korábbi kéttornyos homlokzat néhány elemét is őrzi. Míg a templom oldalfalait támpillérek tagolják, ezek teljesen hiányoznak a nyugati homlokzatról, amelyet lényegében három tengely alkot. A középtengelyben elhelyezkedő reneszánsz főkapu félköríves nyílását magas lábazatra állított, vájatolt féloszlopok keretelik, amelyek egy golyvázott párkányt hordoznak. A kapu frízében olvasható felirat az építés körülményeire utal: Anno Mundi quinquies Millesimo Quingentesimo vicesimo secundo Qui est a/ nato Salvatore 1560 Septima die Marty templum hoc infringi Decima tertia/ die maji vero reaedificari coepit. Anno mundi autem 5525, qui est a nato Chri/sto 1563 absolutum aedificium. Soli Deo laus et gloria. (A Teremtés 5522., amely a Megváltó születésének 1560. esztendeje, március 7. napján ez a templom elbontatni, május 13. napján pedig újraépíttetni kezdett. A Teremtés 5525. évében pedig, amely Krisztus születésétől kezdve az 1563. az épület bevégeztetett. Egyedül Istené a dicséret és dicsőség). A főkapu fölött egy késő gótikus mérműves, de reneszánsz tagozatos keretű magas, félköríves záródású ablak nyílik, amely a 16. század első felében kerülhetett a korábbi, késő gótikus (a 15-16. század fordulójára datálható), sokkal nagyobb ablak helyére. A homlokzat északi tengelyéhez a rézsűs lábazatú, kis nyílásokkal megtört homlokzatú lépcsőtorony kapcsolódik, amely a jelenlegi koronázópárkány szintje alatt ér véget. A lépcsőtorony és az északnyugati torony között két gótikus mérműves ablakkal áttört keskeny falsáv látható, amely a reneszánsz beavatkozásokat megelőző homlokzat részlete. Az épület délnyugati sarkát tulajdonképpen az utólag visszabontott saroktorony alsó szintjei képezik, ennek tömege rizalitszerűen kiugrik a déli homlokzat elé. A nyugati fronton az egykori torony két övpárkánya figyelhető meg. A második szintnek a központi ablakhoz hasonló nyílása megszakítja a felső övpárkány vakárkádos frízét, jelezvén, hogy eredetileg egy ennél kisebb ablak volt a helyén. A főhomlokzatot négylépcsős, regiszterenként pilaszterekkel és féloszlopokkal tagolt felületű, az északi reneszánszra jellemző téglaoromzat koronázza. A templom északnyugati sarkán áll az ötszintes, késő gótikus ablakokkal megvilágított, négy fiatornyos sisakú torony. Negyedik szintjének sarkait, a karéjos fríz fölött, egykor Szt. Miklós, Szt. Anna, Szt. Flórián és Szűz Mária alakját mintázó szobrok díszítették. Az ötödik, órás szintjén egy reneszánsz, balluszteres mellvédű erkély fut körbe.


A déli homlokzat nyugati végét a korábbi saroktorony rizalitja jellemzi, amelyre átfordulnak a nyugati oldalon levő övpárkányok. Az egykori torony felső szintjén egy befalazott csúcsíves, gótikus ablak kerete látható, továbbá egy másodlagosan befalazott, 14. századi, címeres, lovagi síremlék. A déli és az északi homlokzat nagyon hasonló kialakítású, lépcsőzött támpillérek között 6 pár, a főhomlokzati magas nyílásokhoz hasonló, kétosztatú, félköríves záródású, reneszánsz profilú, de késő gótikus mérművekkel díszített ablak tagolja őket. A második pillérközben mindkét oldalon egy-egy reneszánsz kapu nyílik, amelyeknek kialakítása Petrus Italus da Lugano tevékenységéhez kapcsolódik (1560-1563) és a nyugati kapuval rokonítható, azzal az eltéréssel, hogy az előbbiek esetében féloszlopok helyett pilasztereket alkalmazott a mester. Az ötödik pillérközben, a déli és az északi hajófalon egyaránt, reneszánsz homlokzatú portikusszal ellátott, késő gótikus oldalkapuk nyílnak. Az átmetsződő tagozatos, szemöldökgyámos, kettős kapukat reneszánsz szemöldök koronázza. A déli homlokzaton, a nyugatról számított negyedik támpillérre egy napóra van felfestve, az alatta levő felirat már kibetűzhetetlen. A déli és az északi ablakokhoz hasonló nyílás van a hosszház keleti falán is, továbbá 4 a szentélyen. A szentély északi homlokzatához kapcsolódik a sekrestye, amelyet egy keletre néző, reneszánsz keretelésű, 1563 táján készült, ikerablak világít meg. A templom hosszházát és szentélyét külön nyeregtető borítja. A hosszház tetejének keleti csúcsán egy itáliai lanternákra emlékeztető, reneszánsz huszártornyocska emelkedik, amelyet évek óta állványzat takar.


A hosszházat hét, egyenlőtlen kiosztású boltszakasz alkotja, amelyeket a főhajóban és a karzat szintjén csillagboltoztok, a mellékhajókban, a karzat alatt, bordás keresztboltozatok fedik. A hajó három oldalán körbefutó bábos mellvédű karzat is a 16. század közepi, Petrus Italus da Lugano vezette, reneszánsz átalakítások eredménye. A karzatlépcsők egymással szemben, szimmetrikusan helyezkednek el a főhajó keleti végén. Az északi karzatlépcsőt Beszterce domborműves címere ékesíti. A hajókat elválasztó pilléreket a csarnoktemplommá alakítás során, az új karzat szintje fölött, reneszánsz fejezetű körkörös metszetű szakaszokkal magasították meg. Ezekről indulnak a hosszház boltozatai. A két boltszakaszos szentélyt hálóboltozat fedi.


Különös figyelmet érdemel a templom faberendezése, amelynek néhány darabja az 1540 körül kiürített besztercei domonkos kolostorból származik, közöttük a szentély északi falán álló mívesen faragott és intarziákkal ékesített stallum, amelyet 1516-ban készíttetett Bethleni Benedek szerzetes. A déli oldalon György ispotálymester padja áll, amelyet az 1508-ban, késő gótikus stílusban készíttetett Antal mesterrel. Felirata szerint 1507-ben készült el a sekrestye egykor falba süllyesztett szekrénye, amely valószínűleg szintén Antal mester műve. A sekrestyeajtótól jobbra levő stallum 1564-ből való. A színes intarziával díszített sekrestyeajtó 1563-ból való, minden bizonnyal egyidős a sekrestye reneszánsz kőkereteivel és boltozatával. A templom többi, 16-19. század között készült padjai között is számos művészi értéket képviselő darabot találunk.


Régi síremlékek egész gyűjteményét őrzik a templomban. Ezek egy része a reformáció nyomására kiürített helyi kolostorokból származik, nagyobbik részük pedig a templomban, illetve a plébániatemplom egykori cintermében eltemetett polgárok sírjait jelölte. Beszterce reformátorának, az 1564-ben elhunyt Albertus Cerasius-Kirschnernek, az alakos síremléket külön rács védi; figyelemre méltó Stephan Decani plébanos 1682-ben faragott sírköve is, melynek mezejében a templom akkori, a maival egyező domborművű képét reprodukálta a kőfaragó.


A templom első orgonáját 1568-ban váltották fel az lembergi Jacobus Laetus munkájával. Ezt utóbb a Johannes Preuse brassói műhelyében, 1795-ben készült, napjainkban is használt, rokokó stílusú hangszerrel helyettesítették. A templom jelenlegi oltára 1701-ben készült. A szószék 19. századi neogótikus faragvány.


Válogatott irodalom
Wortitsch, Theobald: Das evangelische Kirchengebaude in Bistritz. Bistritz, 1885.
Dahinten, Otto: Geschichte der Stadt Bistritz in Siebenbürgen. Köln–Wien, 1988. (Studia Transylvanica, Bd. 14.) 207–290.
Entz Géza: Erdély építészete a 14–16. században. Kolozsvár, 1996. 239–240.
Mândrescu, Gheorghe: Renaissancestil in der Bistritzer Architektur. Cluj, 2004. 76–109.
Kovács András: A besztercei evangélikus templom. In: Uő: Épületek emlékezete – Nevezetes épületek Erdélyben. Budapest, 2007. 81–96.
Gaiu, Corneliu – Duda, Vasile: Topografia monumentelor din Municipiul Bistriţa. Centrul istoric. Cluj-Napoca, 2008. 27–34.



Eszmecsere a szócikkről