Szerző: P. Kovács Klára
Kód: BN-II-m-A-01450
Datálás: XIV–XVI. sz.
Beszterce plébániatemplomának legkorábbi írásos említései a 14. század első feléből származnak (1319-ből illetve 1332–1333-ból), jóllehet egy ilyen jelentős, a 13. század közepe táján már városias jellegű, településnek jóval korábban lehetett már önálló plébániája. A város központjában álló templom régészeti kutatásai is megerősítik ezt a feltevést, miután a hajóban egy a mainál kisebb, korábbi templom alapfalait sikerült a régészeknek azonosítaniuk. Az ásatások részleges jellegénél fogva, e korábbi épület alaprajzára és datálására nézve a feltárások nem szolgáltattak pontosabb adatokkal. A besztercei Szent Miklósnak szentelt plébániatemplom kinézetére utaló legkorábbi írott forrás Petrus Kretzmer 1432-ben kelt testamentuma, amelyben a végrendelkező a templom nyugati kapuja fölött, a harangtornyok között levő Mindenszentek oltára számára tett adományt. Leírása alapján feltételezhető tehát, hogy a templomnak a 15. század elején kéttornyos nyugati homlokzata volt. A két torony és a központi kapu által tagolt háromtengelyes főhomlokzat a valószínűleg bazilikális elrendezésű, háromhajós templomnak képezte a nyugati falát. Az említett tornyokban két, 1430-ban öntött, harang függött, amelyek viszont időközben elpusztultak. A harangokat minden valószínűség szerint a tornyok megépítésének vége fele rendelte a város, és ugyanabban az időszakban készülhetett el a Mindszentek kápolna is, amelynek felszereléséről Kretzmer gondoskodott. Mindezeket összevetve megállapíthatjuk, hogy Beszterce főterén 1430 tájára felépült egy háromhajós, két nyugati homlokzati tornyos, bazilikális elrendezésű(?) plébániatemplom. A városfalak felépítését (1484) követő években kezdődött el a templom nagyarányú átalakítása, amely, kisebb megszakításokat leszámítva, átnyúlt a 16. század második felére. Az épületet egykor övező cinteremfal oldalában új torony emelésébe kezdtek, amely eredetileg várostoronyként épült, csak utólag vált a templom új harangtornyává. A jelenleg is álló torony építési szakaszai a homlokzatán levő évszámos feliratok alapján rekonstruálhatók: az alsó két szint 1487-re, a harmadik 1509-ben, a negyedik 1513-ban, az ötödik pedig 1519-re készült el. A torony építése még több mint két évtizedig elhúzódott, sisakja ti. csak 1544-ben került fel a tetejére. Ezzel párhuzamosan alakították ki a torony megközelítését szolgáló szomszédos lépcsőtornyot is. Az említett beavatkozások a templom nyugati homlokzatának teljes átalakítását eredményezték: a fölöslegessé vált korábbi északnyugati tornyot teljesen, a délnyugatit pedig részben visszabontották, így a 16. század közepére a harangok is átkerültek az új toronyba. A jelenlegi torony építésével párhuzamosan, a 15–16. század fordulóján, a munkálatok a templom egészére átterjedtek, így a főhomlokzatot új, nagyméretű késő gótikus ablakokkal díszítették, amelyek töredékeit a kutatóknak sikerült a falszövetben azonosítaniuk; a kelet fele meghosszabbított épület falaiba a 16. század első évtizedeiben illesztették be a gótikus és reneszánsz stíluselemeket ötvöző, két keleti oldalkaput. 1533-ban Beszterce lakói plébániatemplomuk építése, bővítése és javítása ürügyén lebontották a templomtól délre állott, romos Szent Mihály-kápolnát, kiváltva ezzel Statileo János gyulafehérvári püspök haragját. A kápolna elbontása egy új szakasz kezdetét jelöli a templom építkezéseiben, amelynek során az épületet pilléres csarnoktemplommá alakították át. A nagymérvű munkálatokhoz a beszterceiek felhasználták úgy a Szent Mihály kápolna köveit, mint a már korábban felszámolt, Szent Dorottya kápolna (egykor a toronytól keletre) elbontásából származó építőanyagot is. Ebben az időszakban helyettesíthették a templom ablakait, a jelenlegi késő gótikus és reneszánsz közötti átmeneti stílust képviselő keretekkel. A külső átalakításokkal egyidőben a templom belseje is megújult: módosították a hajókat elválasztó pilléreket és újraboltozták a templomot. 1555-ben egy új harangot öntöttek a templom számára. Beszterce utolsó katolikus plébánosa, Mathias Teutsch, 1541-ben húnyt el. Ettől fogva a templom a város protestáns lakosságának szolgálatára állt át, akik 1543-ban, a főoltárt kivéve, eltávolították a szentképeket a templomból.
A 15. század végén elkezdett átépítés utolsó szakaszában, 1560–1563 között, az Lembergből (Lviv, Ukrajna) érkezett itáliai kőfaragó, Petrus Italus da Lugano vezette a munkálatokat. Az ő tevékenységéhez fűzhető az épület számos új reneszánsz faragványa: a templom feliratos főkapuja, a hosszház keleti csúcsán álló huszártorony kialakítása, a hajó délnyugati és északnyugati oldalkapuja, a pálcatagos oldalkapuk előcsarnokainak homlokzatkiképzése, a sekrestye ajtaja, ablaka és boltozata. Szintén az ő közreműködésének köszönhető a hajó karzata az erre felvezető bábos korlátos lépcsőpárral együtt. Petrus Italus tervezte a nyugati homlokzat lépcsőzetes oromzatát, amely a torony báboskorlátos körerkélyével együtt messziről felismerhetővé teszik a besztercei templomot.
1857-ben kigyúlt a torony és sisakja megsemmisült. A besztercei templomot a 19–20. századfordulón javították; 1926-ban felújították a belső teret és kifestették Hermann Phleps gdanski (Danzig) főiskolai tanár tervei szerint; 1992-ben újabb restaurálás kezdődött, amelyet mai napig sem sikerült befejezni. Ennek az időszaknak egyik keserű epizódja a 2008. június 11-ei tűzvész. A templomtornyot körbefogó fa állványzat gyulladt ki először, erről terjedtek át a lángok a toronyra és a hajó tetőzetének nyugati végére, minek során megsemmisült a négy fiatornyos toronysisak, elpusztultak a harangok és részben károsodott a hosszház tetőszerkezete is. A károk kijavítása és a tűz előtt elkezdett restaurálási munkálatok még napjainkban is zajlanak.
A város központi terén álló, keletelt, háromhajós csarnoktemplomot egy sokszögzáródású szentély, az északi oldalon hozzákapcsolódó sekrestyével, az oldalfalain két-két előcsarnokos mellékkapuval ellátott hosszház és az épület északnyugati sarkához kapcsolódó, lépcsőtornyos saroktorony alkotja.
Az alaprajz számos tengely-eltolódása - amelyek közül a legszembetűnőbb talán a nyugati homlokzat ferde síkja - már első látásra sejteti, hogy több építési szakasszal kell számolnunk. A templom aszimmetrikus nyugati homlokzata a 16. században nyerte jelenlegi kialakítását, de ugyanakkor a korábbi kéttornyos homlokzat néhány elemét is őrzi. Míg a templom oldalfalait támpillérek tagolják, ezek teljesen hiányoznak a nyugati homlokzatról, amelyet lényegében három tengely alkot. A középtengelyben elhelyezkedő reneszánsz főkapu félköríves nyílását magas lábazatra állított, vájatolt féloszlopok keretelik, amelyek egy golyvázott párkányt hordoznak. A kapu frízében olvasható felirat az építés körülményeire utal: Anno Mundi quinquies Millesimo Quingentesimo vicesimo secundo Qui est a/ nato Salvatore 1560 Septima die Marty templum hoc infringi Decima tertia/ die maji vero reaedificari coepit. Anno mundi autem 5525, qui est a nato Chri/sto 1563 absolutum aedificium. Soli Deo laus et gloria. (A Teremtés 5522., amely a Megváltó születésének 1560. esztendeje, március 7. napján ez a templom elbontatni, május 13. napján pedig újraépíttetni kezdett. A Teremtés 5525. évében pedig, amely Krisztus születésétől kezdve az 1563. az épület bevégeztetett. Egyedül Istené a dicséret és dicsőség). A főkapu fölött egy késő gótikus mérműves, de reneszánsz tagozatos keretű magas, félköríves záródású ablak nyílik, amely a 16. század első felében kerülhetett a korábbi, késő gótikus (a 15-16. század fordulójára datálható), sokkal nagyobb ablak helyére. A homlokzat északi tengelyéhez a rézsűs lábazatú, kis nyílásokkal megtört homlokzatú lépcsőtorony kapcsolódik, amely a jelenlegi koronázópárkány szintje alatt ér véget. A lépcsőtorony és az északnyugati torony között két gótikus mérműves ablakkal áttört keskeny falsáv látható, amely a reneszánsz beavatkozásokat megelőző homlokzat részlete. Az épület délnyugati sarkát tulajdonképpen az utólag visszabontott saroktorony alsó szintjei képezik, ennek tömege rizalitszerűen kiugrik a déli homlokzat elé. A nyugati fronton az egykori torony két övpárkánya figyelhető meg. A második szintnek a központi ablakhoz hasonló nyílása megszakítja a felső övpárkány vakárkádos frízét, jelezvén, hogy eredetileg egy ennél kisebb ablak volt a helyén. A főhomlokzatot négylépcsős, regiszterenként pilaszterekkel és féloszlopokkal tagolt felületű, az északi reneszánszra jellemző téglaoromzat koronázza. A templom északnyugati sarkán áll az ötszintes, késő gótikus ablakokkal megvilágított, négy fiatornyos sisakú torony. Negyedik szintjének sarkait, a karéjos fríz fölött, egykor Szt. Miklós, Szt. Anna, Szt. Flórián és Szűz Mária alakját mintázó szobrok díszítették. Az ötödik, órás szintjén egy reneszánsz, balluszteres mellvédű erkély fut körbe.
A déli homlokzat nyugati végét a korábbi saroktorony rizalitja jellemzi, amelyre átfordulnak a nyugati oldalon levő övpárkányok. Az egykori torony felső szintjén egy befalazott csúcsíves, gótikus ablak kerete látható, továbbá egy másodlagosan befalazott, 14. századi, címeres, lovagi síremlék. A déli és az északi homlokzat nagyon hasonló kialakítású, lépcsőzött támpillérek között 6 pár, a főhomlokzati magas nyílásokhoz hasonló, kétosztatú, félköríves záródású, reneszánsz profilú, de késő gótikus mérművekkel díszített ablak tagolja őket. A második pillérközben mindkét oldalon egy-egy reneszánsz kapu nyílik, amelyeknek kialakítása Petrus Italus da Lugano tevékenységéhez kapcsolódik (1560-1563) és a nyugati kapuval rokonítható, azzal az eltéréssel, hogy az előbbiek esetében féloszlopok helyett pilasztereket alkalmazott a mester. Az ötödik pillérközben, a déli és az északi hajófalon egyaránt, reneszánsz homlokzatú portikusszal ellátott, késő gótikus oldalkapuk nyílnak. Az átmetsződő tagozatos, szemöldökgyámos, kettős kapukat reneszánsz szemöldök koronázza. A déli homlokzaton, a nyugatról számított negyedik támpillérre egy napóra van felfestve, az alatta levő felirat már kibetűzhetetlen. A déli és az északi ablakokhoz hasonló nyílás van a hosszház keleti falán is, továbbá 4 a szentélyen. A szentély északi homlokzatához kapcsolódik a sekrestye, amelyet egy keletre néző, reneszánsz keretelésű, 1563 táján készült, ikerablak világít meg. A templom hosszházát és szentélyét külön nyeregtető borítja. A hosszház tetejének keleti csúcsán egy itáliai lanternákra emlékeztető, reneszánsz huszártornyocska emelkedik, amelyet évek óta állványzat takar.
A hosszházat hét, egyenlőtlen kiosztású boltszakasz alkotja, amelyeket a főhajóban és a karzat szintjén csillagboltoztok, a mellékhajókban, a karzat alatt, bordás keresztboltozatok fedik. A hajó három oldalán körbefutó bábos mellvédű karzat is a 16. század közepi, Petrus Italus da Lugano vezette, reneszánsz átalakítások eredménye. A karzatlépcsők egymással szemben, szimmetrikusan helyezkednek el a főhajó keleti végén. Az északi karzatlépcsőt Beszterce domborműves címere ékesíti. A hajókat elválasztó pilléreket a csarnoktemplommá alakítás során, az új karzat szintje fölött, reneszánsz fejezetű körkörös metszetű szakaszokkal magasították meg. Ezekről indulnak a hosszház boltozatai. A két boltszakaszos szentélyt hálóboltozat fedi.
Különös figyelmet érdemel a templom faberendezése, amelynek néhány darabja az 1540 körül kiürített besztercei domonkos kolostorból származik, közöttük a szentély északi falán álló mívesen faragott és intarziákkal ékesített stallum, amelyet 1516-ban készíttetett Bethleni Benedek szerzetes. A déli oldalon György ispotálymester padja áll, amelyet az 1508-ban, késő gótikus stílusban készíttetett Antal mesterrel. Felirata szerint 1507-ben készült el a sekrestye egykor falba süllyesztett szekrénye, amely valószínűleg szintén Antal mester műve. A sekrestyeajtótól jobbra levő stallum 1564-ből való. A színes intarziával díszített sekrestyeajtó 1563-ból való, minden bizonnyal egyidős a sekrestye reneszánsz kőkereteivel és boltozatával. A templom többi, 16-19. század között készült padjai között is számos művészi értéket képviselő darabot találunk.
Régi síremlékek egész gyűjteményét őrzik a templomban. Ezek egy része a reformáció nyomására kiürített helyi kolostorokból származik, nagyobbik részük pedig a templomban, illetve a plébániatemplom egykori cintermében eltemetett polgárok sírjait jelölte. Beszterce reformátorának, az 1564-ben elhunyt Albertus Cerasius-Kirschnernek, az alakos síremléket külön rács védi; figyelemre méltó Stephan Decani plébanos 1682-ben faragott sírköve is, melynek mezejében a templom akkori, a maival egyező domborművű képét reprodukálta a kőfaragó.
A templom első orgonáját 1568-ban váltották fel az lembergi Jacobus Laetus munkájával. Ezt utóbb a Johannes Preuse brassói műhelyében, 1795-ben készült, napjainkban is használt, rokokó stílusú hangszerrel helyettesítették. A templom jelenlegi oltára 1701-ben készült. A szószék 19. századi neogótikus faragvány.
Dahinten, Otto: Geschichte der Stadt Bistritz in Siebenbürgen. Köln–Wien, 1988. (Studia Transylvanica, Bd. 14.) 207–290.
Entz Géza: Erdély építészete a 14–16. században. Kolozsvár, 1996. 239–240.
Mândrescu, Gheorghe: Renaissancestil in der Bistritzer Architektur. Cluj, 2004. 76–109.
Kovács András: A besztercei evangélikus templom. In: Uő: Épületek emlékezete – Nevezetes épületek Erdélyben. Budapest, 2007. 81–96.
Gaiu, Corneliu – Duda, Vasile: Topografia monumentelor din Municipiul Bistriţa. Centrul istoric. Cluj-Napoca, 2008. 27–34.
beszúr más oldalra
települések
Apanagyfalu Arad Aranyosgerend Aranyosmóric Aranyospolyán Árkos Bere Beszterce Bethlen Biharvajda Bonyha Brassó Cegőtelke Csicsókeresztúr Csíkkarcfalva Csíkszentkirály Csíkszereda Csomaköz Dés Déva Erzsébetváros Farnas Felsőbánya Gyalu Gyergyószentmiklós Gyulakuta Hadad Harina Kalotadámos Kaplony Kékesújfalu Kerlés Kézdivásárhely Királynémeti Kolozsborsa Kolozsvár Lippa Madéfalva Magyargyerőmonostor Malomárka Marosvásárhely Medgyes Mezőörményes Mezőzáh Micske Nagybánya Nagyenyed Nagykároly Nagysajó Nagyvárad Őraljaboldogfalva Retteg Sáromberke Sepsikilyén Sepsiszentgyörgy Somkerék Szalárd Szamosújvár Szászlekence Szászrégen Szásztörpény Szatmárnémeti Székelyhíd Székelykeresztúr Székelyudvarhely Szépvíz Tasnád Temesvár Torda Torockószentgyörgy Vadász Vajdahunyad Vajdaszentivány Válaszút Vermes Vizakna Zilah
