Szerző: Weisz Attila
Kód: MM-II-m-A-04484
Datálás: 1792–1809, 1836
Nagybánya belvárosa vedutájának két kiemelkedő látványeleme az elbontott Szent István templom tornya és a református templom tornya, melyek a régi főteret széltében átszelő tengelyt határoznak meg. Ez a tengely ma is a nagyvárossá duzzadt Nagybánya egyik legforgalmasabb útvonala, s a messzire ellátszó tornyok még az idegent is biztosan kalauzolják a régi városrészben. Érdekes, hogy mindkét torony története kötődik a város református gyülekezetéhez. Még a koraújkorban feljegyzett hagyomány szerint Nagybánya a protestantizmust Kopácsi István erdődi prédikátor 1547-es tevékenysége nyomán fogadta el, s rövidesen a település három temploma (a Cinteremben álló Szent István és Szent Márton – ez utóbbi lehetett esetleg koldulórendi vagy ispotályos templom is – a Kispiacon ma is meglevő ferences Szent Miklós templom) az új, akkor még reformátusokat és evangélikusokat is tömörítő gyülekezet használatába került. Az evangélikusok és reformátusok különválásakor, valamikor az 1560-as években a nagyobbik templomot, a Szent Istvánt az előbbiek szerzik meg, ám a század végén esedékes nagy javításokat már a túlsúlyba kerülő reformátusok végzik el, akik majdnem egy évszázadig zavartalanul használják a templomot.
A XVII. század utolsó negyedében, a török magyarországi kiűzése után elkezdődik az Erdélyi Fejedelemség bekebelezése, ami az ellenreformációt is magával hozta. Ezzel együtt észak-kelet Magyarországon lábra kapott a helyi nemesek által is támogatott szegénylegénykedés, mely szervezett formájában tulajdonképpen a kurucmozgalommá nőtte ki magát. A környék templomainak a hovatartozását a szatmári békéig (1711) ezek a váltakozó sikerű harcok határozták meg. 1674-ben császári katonai erő segítségével lett katolikussá a Szent István templom, ám csupán három évre. 1687-ben a reformátusok újra elveszítették az épületet, amit rövidesen a jezsuiták szereztek meg. Egy határozat értelmében a reformátusok a Híd-kapun túl kaptak helyet és jogot egy kisebb fatemplom építésére, ami 1705-ben leégett, de ugyanakkor 1712-ig újra használatba vehették a Szent István templomot. 1717-ben újra a Híd-kapu közelében építettek egy fatemplomot, melyet a mai épület felszenteléséig (1809) használtak.
A nagybányai református templom jó példázata művészettörténeti kutatásunk hiányosságainak: a hatalmas, igényes kiképzésű templom építéséről csak a legalapvetőbb információkat ismerjük (épült 1792–1809 között, a torony 1836-ban készült el), s mindeddig rejtve maradtak olyan fontos adatok mint a tervező és a kivitelező mesterek nevei, az építéstörténet részletei, a költségek, stb. Ezt a helyzetet tovább súlyosbítja az a körülmény, hogy a környék egyik legkorábbi és legnagyobb klasszicista templomának – az említett adatok híján is – egyáltalán nem ismerjük a művészettörténeti helyzetét, pedig bizonyára meghatározó épület lehetett a maga idején. Ezen adatok kiderítésében nagy segítséget fog jelenteni a még „érintetlen” egyházközségi levéltár. Újabban, forráshivatkozás nélkül fölmerült Péchy Mihály (1755–1819), a debreceni Nagytemplom (épült: 1805–1821) tervezőjének szerzősége. Hogyha publikált levéltári adatok nem is támasztják alá, a körülmények sok tekintetben valószínűvé teszik a feltevést. Péchy Mihály, akit a korai magyar neoklasszicizmus egyik legjelentősebb építészének tartanak, a Nagybányától nem messze fekvő Fehérszéken, kisnemes szüleitől örökölt birtokán halt meg. Újabban merült fel, hogy az eddig jegyzett Bihar megyei Álmosd helyett ott is születhetett. Péchy hadmérnöknek tanult Bécsben, s katonai karrierjének csúcsát tábornoki rangban a győri vár sikertelen védelme jelentette 1809-ben, a napóleoni háborúban. Építészeti munkásságának csak szegmentumait ismerjük. Péchy eddig ismert első egyházi épülete a sáromberki református templom (1784–1786), mely, bár nyilván kisebb, homlokzatában és belső térképzésében erősen emlékeztet a nagybányai templomra. A kamarai típustervek alapján készült sáromberki templom megrendelője az a Teleki Sámuel volt, kinek rokonsága Nagybányán és környékén ingatlanokkal és kiterjedt birtokokkal rendelkezett, s rajta keresztül a bányaiak könnyen kapcsolatba kerülhettek az amúgy is földijüknek számító Péchyvel. Mint láttuk, az építész halála után épült nagybányai templomtornyot legnevezetesebb épületéről másolták, s ezt nem csak a hírneves épület mintájához való ragaszkodásként foghatjuk fel, hanem úgy is, mint az építész azonossága miatt adódó, utólagos toronyépítésnél elvárható stílusmegfeleltetést.
A monumentális református templom az óváros (vagy ahogy ma nevezik, a régi központ) északi részén található, közel az ott folyó Zazarhoz, a régi Híd utcában. Az épület vitathatatlanul Nagybánya legértékesebb klasszicista műemléke. Talán a hely jobb kihasználása érdekében lett keletelt, tulajdonképpen az utcavonalra merőleges a hosszanti elrendezésű templomépület. Alaprajza egy téglalap keskeny, keleti végének egy kisebb, merőleges hossztengelyű téglalappal való bővítésével keletkezett. A két térrészt összekapcsoló külső fal rézsűs irányú, s a kisebb téglalap keleti sarkait is rézsűsen leszelték.
A nyugati, hatalmas főhomlokzatot a karcsú, magas torony határozza meg. Négy, magas lábazatból kiemelkedő, duplázott pilaszter három mezőre tagolja a homlokzatot. A homlokzat bonyolult profilú, golyvázott koronapárkánya alatt három szimmetrikus tengelyben két sor – földszinti és karzatszinti – félköríves nyílás látható. A nyílásokat vakolatból húzott, „záróköves” szalagkeretek övezik. Középen nyílik a felülvilágítóval ellátott főbejárat, a kapu fölött girland-dísszel. A kétszárnyú, betétes ajtó felső részét egymást átható ívsorral tették díszesebbé, igen szép az ajtó vasmunkája, a kilincsek és a fogógombok. A koronapárkány fölött, a sarkokon egy-egy kőurna áll. A tetőoromzat középtengelyében nagyméretű, félköríves ablak áll köténnyel és lebegő „zárókővel”, az oromzatot két korinthoszi fejezetes pilaszter tagolja. A torony az oromzat közepéből nő ki, az oromzatot a toronytól egy markáns golyvázott párkány választja el. E párkány fölött a torony homlokzatai majdnem teljesen megegyeznek a debreceni református Nagytemplom tornyainak építészeti tagolásával. A toronyhomlokzatok sarkain kompozit fejezetes pilaszterek emelkednek, s tartják az oldalakat koronázó széles arányú, szegmensíves lunetták alatti „gerendázatot”. A lunettákat fogsorfríz díszíti. A torony oldalain egy-egy négyzetes ablak nyílik, amit párkányfejezetes lizénák fognak közre, melyek egy félköríves lunettát tartanak, melybe stilizált kagylódísz került. Fölötte minden oldalon két-két kis ablak nyílik. A debreceni templom toronyhomlokzata csak az ablakkötény orsós kiképzésével gazdagabb, mely Nagybányán elmaradt. A tornyok homlokzataihoz hasonlóan a két templom toronysisakjai is majdnem teljesen megegyeznek. A tojás alakú, kupolához hasonló sisakot tambur tartja, s a sisakból a négy égtáj felé egy-egy kerek óraszámlap néz. A toronygombok is hasonlóak. A debreceni Nagytemplom és a nagybányai református templom közötti szoros hasonlóság a tornyoknál kimerül, más részleteik közötti egyezés inkább csupán az azonos stílus, meg a némiképp hasonlatos igények folyománya. A már a nagybányai festők képein is jellegzetes vörös színével világító toronysisakot csillag koronázza, ami fölött 1878-as évszámot viselő szélvitorla áll. Azonban míg a XX. század eleji festményeken feltűnő vörös szín a hajdani rézborítás látványát őrzi, ma csupán a pirosra mázolt horganyzott lemez próbálja utánozni a régi árnyalatot.
A nagybányai templom hajójának páros lizénákkal tagolt oldalhomlokzatai egyszerűbb kiképzést kaptak: megőrződött a négy tengelybe rendezett kettős ablaksor, ám a keretezetlen nyílások szegmensívesek. A templomhajóba egy-egy felülvilágítós oldalbejárat is bevezet, melyeknek ajtóit nemrég kicserélték. A „szentélyrész” – vagyis a templomhajó keleti kiegészítése kelet felől egy vakablakot, míg két rövidebb oldaláról egy-egy karzati és egy-egy földszinti, szegmensíves ablakot kapott, melyek az itt elhelyezett orgonakarzatot világítják meg.
A főbejáraton belépve a toronyaljba, illetve a nyugati karzat alatti tágas előtérbe érünk, melyből oldalbejáratok vezetnek fel a karzatra. Az előtér hajdan árkádokkal nyílt a hajóbelsőbe, ma ezek elfalazva állnak, s csak a tornyon keresztül közlekedik a hajóval. A hajó impozáns méretű belső terét négy pár hatalmas falpillérrel megtámasztott csehsüveg boltozatsor fedi. A pilléreket párkányfejezetes pilaszterpárok díszítik. A pillérközökön keresztül szalad a két oldalsó karzat, a földszinti részen pedig itt a barokk oldalkápolnákhoz hasonló fülke-terek alakultak ki. A templom alaprajzi- és térképzésében semmi nem utal a református liturgia a katolikustól eltérő térigényére, és ezt számos erdélyi XVIII–XIX. század fordulóján épült protestáns templomnál megtapasztalni – nyilván a „templom”, mint épülettípus fogalmát nagyon hasonlóan értelmezték a különböző felekezetek.
A karzataljban egy 1786-os, festett, fedeles, padelős papiszéket találunk, Szilágyi Mária adományából, mely a mai templom előzményéből, a XVIII. századi fatemplomból származik. Tudtunkkal e régebbi templom egyetlen fennmaradt berendezési eleme a papiszék. A karzataljban találjuk a templom eltávolított oldalajtóit is, illetve itt 1991-ben egy emléktáblát is elhelyeztek Németh László tiszteletére.
A nyugati karzatról közelíthető meg a déli és az északi oldalkarzat, melyek a hajó teljes hosszában végighúzódnak, és közlekedő árkádokkal törik át a falpilléreket. A templom belsejében a keleti végződés csupán abban különbözik a hajótól, hogy hiányzik az oldalkarzata. Itt, a keleti részen áll a falazott orgonakarzat Andreas Eitel 1828-as orgonájával (Diószegi Sára adománya), melyet 1891-ben újíttattak meg. A hangszer szépen ötvözi a pácolt fa természetes színét az aranyozott cirádákkal. Az orgona festését Klimkovits József és testvére, Antal végezték el, az adatok szerint még 1827-ben, így az orgonán feltűnő dátum valószínűleg nem a készítést, hanem a használatba vétel időpontját jelzi.
A templombelső berendezése puritán, és a hatalmas belső térben elveszni látszanak a megoldásukban elegáns, sötét árnyalatú bútorok, melyek közül a legjelentősebb a déli oldal harmadik falpillérére illesztett, fából készített szószék. A szószékkosár és a hangvető kör alaprajzúak, a kosarat pilaszterek tagolják, alsó záradéka az ekkoriban jellegzetes tobozban végződik. A kosár középső mezejében a zászlós báránnyal ellátott címer látható. A hangvető tetején kehely emelkedik, melyből szőlőlevelek- és fürtök nőnek ki. A szószékbe a pillérmagban kiképzett járaton lehet feljutni, a félköríves szószékajtó is elegáns faborítást kapott. A szószékkosarat, a hangvetőt és az ajtóborítást aranyozott levél- meg füzérdísz borítja. A szószék alatt található a szintén nagyon igényes kiképzésű, de az ambónál későbbi papiszék.
GYARMATHY Gábor: A 450 éves Nagybányai Református Egyházközség rövid története. Nagybánya, 1997.
WEISZ Attila: Nagybánya, történelmi belváros. Erdélyi műemlékek 44. Kolozsvár, 2007.
KÁDÁR Miklós: A nagybányai református egyházközség története. Nagybánya, 2009.
beszúr más oldalra
települések
Apanagyfalu Arad Aranyosgerend Aranyosmóric Aranyospolyán Árkos Bere Beszterce Bethlen Biharvajda Bonyha Brassó Cegőtelke Csicsókeresztúr Csíkkarcfalva Csíkszentkirály Csíkszereda Csomaköz Dés Déva Erzsébetváros Farnas Felsőbánya Gyalu Gyergyószentmiklós Gyulakuta Hadad Harina Kalotadámos Kaplony Kékesújfalu Kerlés Kézdivásárhely Királynémeti Kolozsborsa Kolozsvár Lippa Madéfalva Magyargyerőmonostor Malomárka Marosvásárhely Medgyes Mezőörményes Mezőzáh Micske Nagybánya Nagyenyed Nagykároly Nagysajó Nagyvárad Őraljaboldogfalva Retteg Sáromberke Sepsikilyén Sepsiszentgyörgy Somkerék Szalárd Szamosújvár Szászlekence Szászrégen Szásztörpény Szatmárnémeti Székelyhíd Székelykeresztúr Székelyudvarhely Szépvíz Tasnád Temesvár Torda Torockószentgyörgy Vadász Vajdahunyad Vajdaszentivány Válaszút Vermes Vizakna Zilah
