Szerző: Weisz Attila
Kód: MM-II-m-B-04467
Datálás: XVIII. század, fontos átalakítások: 1784, 1802, 1925
Nagybánya régi főterének a délkeleti sarkán emelkedik a Fekete Sas fogadó (idegen nevein Aquila Nigra vagy Schwarzes Adler), a történelmi belváros egyik meghatározó tömegű épülete.
Az épület nemrégiben lezajlott műemléki helyreállítása keretében falkutatásokra és levéltári kutatásokra is sor került. Az újonnan feltárt írott adatok értelmében már 1736-ban működött a Fekete Sas, mint a városi tanács által fenntartott fogadó. A Fekete Sas elnevezés minden bizonnyal a Habsburg család címerállatára utalt. Nagybánya tanácsa a fogadóban szállásolta el a városban időző vásárosokat, átutazókat, emellett italmérési- és szórakozóhelyeket (kártyázót, biliárdszalont, tekézőt) működtetett itt, s az emeleti szalonban elegáns bálok és színházi előadások is zajlottak a XIX. században.
Nagybánya városában két városi fogadó ismeretes, a Fekete Sas és az Arany Szarvas (utóbbi a szecessziós István Szálló, a mai Bányász/Minerul épületegyüttes helyén állott). A két fogadó megléte a város látogatottsága mellett nagyszámú „helyi közönségre" is vall. A Fekete Sast és az Arany Szarvast árendásoknak adták ki általában egy évre, ők a városi tanács igen szigorú követelményei és büntetései mellett kellett szavatolják a felszolgált italfélék minőségét, de a fogadó tatarozási költségeit is nekik kellett fedezniük. Nem egyszer fordult elő, hogy az előírások szigora miatt az árendások nem tudták kifizetni az éves bért, s emiatt több bérlő a város börtönében kötött ki. Az ilyesfajta események meg a bérlőváltások iratanyaga, leltárai azonban értékes források a fogadó történetére nézve. Voltak esztendők, amikor a városi tanács kényszerült bérlő hiányában a fogadót fenntartani.
Több leltár ismeretes a Fekete Sasról. A konyha és az ivó berendezésének (sütőkemence illetve asztalok, tölgyfa padok, ónkeretes ablakok) leírását az 1764-es inventáriumban olvashatjuk. A vendégek a fedett kuglizóban is eltölthették szabadidejüket, a belső udvaron istálló volt a lovak számára. Amint a leltárból kiderül, a fogadó ekkor még szerényebb földszintes faépület volt a mai főtéri szárny helyén. A források szerint a Főtér másik végén álló Arany Szarvas volt a város jobb fogadója. A „komfort” nem volt túl magas, a hálóvendégek valószínűleg mindannyian ugyanabban a helyiségben töltötték az éjszakát, szalmával béllelt fekhelyeken. 1783. augusztus 10-én a városi jegyző e sorokat írta be a határozati jegyzőkönyvbe: „Mínthogy a nemes városnak Fekete Sas nevezetű s a Piatzon situált fogadója oly deteriorált statíoban volna, hogy az idegen nemű renden lévő uraságak ... az alkalmatosságoknak fogyatkozási miatt abban nem szállhatnának,... a nemes város nem csak maga kárát, hanem böcstelenségét tapasztalja, meghatároztatott, hogy a város cassájának tehetségéhez képest, az utza felől (a Felsőbányai út) ... a fogadó mellé egy néhány vendégszobák felállíttassanak. Annak okáért Huzel Gáspár őkegyelmének meghagyatik, hogy az épületre, teendő költségeket mennél előbb feltegye és magát az épületet illendőképpen lerajzolja...” Huzel János Gáspár pallér nem ismeretlen Nagybánya építészetének a történetében, ugyanis a Szent István templomról készült homlokzati- és alaprajza (1770-es évek) alapján alkothatunk ma képet az elpusztult emlékről. A városi tanács ugyan néhány kiegészítést, módosítást eszközölt a terven, de az új fogadót igen hamar, már 1784. november l0-én átadták. Ekkor alakult ki tehát a keleti, hosszanti szárny, immár külön hálóhelyiségekkel.
Az épület emeletét valószínűleg 1802-ben építették, s ennek az építési fázisnak az akvarellel színezett tervei fennmaradtak a városi levéltárban. Az emlékezet ezt a dátumot őrizte meg az építés kelteként, és lényegében az épület akkor kapta meg a mai tömegét. Az épület 1802-es klasszicista stílusát ma legjobban a keleti szárny árkádos udvari homlokzata őrizte meg. Az 1870-es években historizáló neoreneszánsz modorban alakították át a homlokzatokat, és ez a homlokzat-architektúra maradt meg a legutóbbi beavatkozásokig, amikor egy XIX. századi homlokzati terv felhasználásával új arculatot adtak az épületnek. 1925-ben az akkori vendégfogadási igényeknek már nem megfelelő épületbe a Polgármesteri Hivatal költözött be. A Városházává való átalakítás során kebelezte be az épület azt a szomszédos kis házat, melyet ma a két keleti nyílástengely határoz meg. Az 1950-es évektől az épületben működött a bíróság és a Kataszteri Hivatal is. Az 1970-es években a városháza a mai, modern székhelyére költözött, a többi hivatal tovább működött itt. A régi fogadót a Nagybánya egyre lepusztultabb állapotba kerülő régi főterének a revitalizációjára létrehozott Millennium III program keretében 2003-2004 között a műemlékvédelmi elvek betartásával cégközponttá alakították át, s az új rendeltetés biztosíték arra, hogy a gazdag történetű épület még hosszú időre fennmaradjon.
Nagybánya régi főterének a délkeleti sarkán emelkedik a Fekete Sas fogadó (idegen nevein Aquila Nigra vagy Schwarzes Adler), a történelmi belváros egyik meghatározó tömegű épülete. Fekete Sas egyemeletes épülete L alaprajzzal rendelkezik, pince húzódik az épület majdnem teljes egésze alatt. A fogadó keskenyebb oldalával a Főtérre, hosszabbik oldalával a Felsőbányai út felé fordul. Fekvéséből már gyanítható volt, s a levéltári kutatások ezt megerősítették, hogy a fogadó magvát a főtéri részen kell keresnünk. A mai főtéri szárny helyén állott épület alkotja a fogadó előzményét, a Felsőbányai út (ma Vasile Lucaciu utca) mentén elhelyezkedő keleti, hosszanti szárny későbbi hozzáépítések során keletkezett. Az épület Főtérre néző falában középkori faragványok kerültek elő a kutatások alkalmával, melyeket nyilván csupán falazóanyagként használtak fel. Ezek a kőfaragványok legvalószínűbben a XIX. század elejétől már elhagyatottan álló, romosodó, XIV. századi eredetű Szent István templomból származnak. A szakirodalom szerint a Szent István templomból való az a háromszöges, nagyméretű kőkonzol, melyet a szomszédos épületnek a Fekete Sas belső udvarába néző tűzfalában használtak fel utólagosan. A kutatások során megállapítható volt, hogy a korabeli italmérés régi, s azóta elfalazott kapuja a piactéri oldal fele nyílt. A tekintélyt parancsoló mai, a Felsőbányai útra néző főhomlokzatot – a keleti szárny külső falát – tizenegy nyílástengely tagolja. A homlokzat a Főtérről számított első tengelyében nyílt a pince lejárata (Nagybánya főtéri házainak jelentős részénél még megtalálni a közvetlenül az utcáról nyíló pincebejáratot), sajnos kosáríves kőkeretét elfalazták a helyreállítások idején. A régi középtengelyben – az ötödikben a Főtér felől, ma az épület bővítése miatt már nincs középen – nyílik a fogadó kosáríves főbejárata. A kapu kőkeretének zárókövét szőlőfürttel díszítették, jelezvén az épület eredeti rendeltetését. A főhomlokzat keleti vége felé, az emeleten emléktábla látható, melynek szövege értelmében 1847-ben a Fekete Sas vendége volt Petőfi Sándor. A tábla tulajdonképpen nem csak irodalomtörténeti érdekességű, hanem az épület fejlődésének egyik szakaszát is jelzi, hiszen ismeretes, hogy a fiatal házasok a fogadó emeletének utolsó helyiségét bérelték. Ezáltal az emléktábla a fogadó egykori keleti végét is mutatja. Petőfi Sándor és felesége, Szendrei Júlia mézesheteik helyszínére, a költő számára oly kedves koltói Teleki-kastélyba igyekeztek házigazdájukhoz, gróf Teleki Sándorhoz, amikor kocsijuk tengelye Nagybánya mellett eltörött, és kénytelenek voltak az éjszakát a Fekete Sas fogadóban tölteni.
Az épület tágas belső udvara fele árkádos folyosó nyílik a keleti szárny földszintje és emelete felől. Az árkádok egy része a kutatások előtt el volt falazva. A tetőből a belső udvar fele egy kis ajtó nézett, melyen keresztül árufelvonó csiga segítségével a padláson raktározhatták az árubálákat. Sajnos ez az érdekes emlék nem maradt fenn az épület manzárdosítása miatt. Hasonló emlék a tető élén emelkedő fatornyocska.
A hosszanti szárny földszintjén és emeletén helyezkedtek el az egymáshoz hasonló, a folyosóból nyíló vendégszobák. A főtéri szárny földszintjén volt az ivó és a konyha illetve egyéb helyiségek. Az épület emeletén nyílt hely a XIX. században az elegáns rendezvényeknek, bálokat, színházi előadásokat is tartottak itt. A főtérre néző nagyteremben tárták fel a zenekar oldalajtón megközelíthető karzatának a nyomait.
CSOMA Gheorghe: „Suprema tărie a oraşului …”. Baia Mare, 1999.
WEISZ Attila: Nagybánya, történelmi belváros. Erdélyi műemlékek 44. Kolozsvár, 2007.
beszúr más oldalra
települések
Apanagyfalu Arad Aranyosgerend Aranyosmóric Aranyospolyán Árkos Bere Beszterce Bethlen Biharvajda Bonyha Brassó Cegőtelke Csicsókeresztúr Csíkkarcfalva Csíkszentkirály Csíkszereda Csomaköz Dés Déva Erzsébetváros Farnas Felsőbánya Gyalu Gyergyószentmiklós Gyulakuta Hadad Harina Kalotadámos Kaplony Kékesújfalu Kerlés Kézdivásárhely Királynémeti Kolozsborsa Kolozsvár Lippa Madéfalva Magyargyerőmonostor Malomárka Marosvásárhely Medgyes Mezőörményes Mezőzáh Micske Nagybánya Nagyenyed Nagykároly Nagysajó Nagyvárad Őraljaboldogfalva Retteg Sáromberke Sepsikilyén Sepsiszentgyörgy Somkerék Szalárd Szamosújvár Szászlekence Szászrégen Szásztörpény Szatmárnémeti Székelyhíd Székelykeresztúr Székelyudvarhely Szépvíz Tasnád Temesvár Torda Torockószentgyörgy Vadász Vajdahunyad Vajdaszentivány Válaszút Vermes Vizakna Zilah
