Utolsó frissítés: 2010-12-12
Szerző: ZSIGMOND Győző
Etnomikológia (gör. 'nép' + gör. 'gomba + tudomány' szóból): a szó a néprajztudományra és a gombászatra utal, melyek meghatározóak ezen interdiszciplináris tudományág esetében. A magyar nyelvben egyelőre nincsen szó a fogalom jelölésére, de a nemzetközi szakirodalom teljesen egységes az ~ szó elfogadásában és használatában. Noha a népi gombaismeret kifejezés létezik nyelvünkben, ez csak a gombákkal kapcsolatos népi tudásra utal.
Az ~ a gombavilág és az emberi összefüggéseinek kutatásával foglalkozik, létrejötte óta szélesedett, bővült kutatási területe, vizsgálata is összetettebbé vált (nem utolsósorban magyar, főleg erdélyi kutatóknak köszönhetően).
Gyakrabban vizsgált területei a következők: gombanevek, gombák a népi gyógyításban, gomba és mitológia, gomba és táplálkozás. Eredményeink is ezeken a területeken számottevőbbek, noha még mindig elég hiányosak. Mai hiedelmek s ismeretek a gombáról, gomba és népköltészet, gomba és szokás, a gombászás mint foglalkozás, gomba és népművészet, a gomba népi felhasználása, gomba és játék - ez utóbbiakról mindmáig vajmi keveset mond a szakirodalom, többnyire még kiaknázatlan érdekes kutatási témák csupán.
A gyűjtő, az etnomikológus felszerelése, kérdőíve, az általa mutatott képek mennyisége és minősége is befolyásolja a végzett munka eredményét.
Gomba és népi kultúra kapcsolatának kutatása végett jött létre a 20. század ötvenes éveiben az etnomikológia. Alapítójának az amerikai Gordon Robert Wassont tekinthetjük, aki orosz felesége hatására kezdett el a témával foglalkozni. Főképp a hallucinogén anyagokat tartalmazó gombáknak a mitológiában játszott szerepére tért ki tanulmányaiban. Munkáját többek közt a híres etnológus Claude Lévi-Strauss is elismerte, ösztönözte, sőt maga is írt tanulmányt e témában.
A mikológusok közül valószínűleg Carolus Clusius, a mikológia atyja magyar segítségeire alapozva (főleg Beythe Istvánra) ismerte fel először a népi gombaismeret vizsgálatának a fontosságát. Majd a 20. században a francia Roger Heim látta be ugyanezt és jött rá a népi kultúrák, a mitológia kutatóival való együttműködés szükségességére.
Nem kizárt, hogy például Ázsiában - számunkra kevésbé hozzáférhető nyelven, illetve kiadványokban - akár jelentős előzményei is lehettek az etnomikológiának, ezekről azonban nincs tudomásunk. Tudunk viszont arról, hogy a japánoknak úgynevezett nemzeti gombájuk van, a matsutake, hogy a kínaiaknál is igazi kultusza ismeretes a gombáknak.
A románoknál Constantin Drăgulescu (1981) írása a kezdet. Figyelemreméltó korábbi kezdeményezések viszont vannak a gyűjtögetés, illetve általában etnobotanikai témájú, érintőlegesen a népi gombaismerettel is foglalkozó munkákban. A Magyar Néprajzi Lexikonban még az etnomikológia címszó sem szerepel, csak a II. kötetben, a gombászás címszónál kapunk némi eligazítást. A Magyar Néprajz VII. kötetében - amelynek a népi természetismeret, növényismeret is tárgya - a gombaismeretről összesen két mondatban van szó, érintőlegesen. Hasonlóképp rövid, vázlatos (régen készült) a Magyar Néprajz II. Gazdaság kötetének Gombák, valamint A tapló és felhasználási módjai című alfejezete is... Az első tudományos munka, mely a magyar népi gombaismeretről is szól, a németalföldi Carolus Clusiusnak a műve (Istvánffi 1900), amely 1601-ben jelent meg: Fungorum in Pannoniis observatorum brevis Historia címmel. Műve 16. századi magyar népi gombaneveket és a gombák akkori felhasználásával kapcsolatos adatokat is tartalmaz (például az ehetők egy része esetében korabeli magyar recepteket is feltüntet).
Számottevő jórészt néprajzi előzménynek számít a botanikus prédikátor Beythe István munkássága is (Clusiusszal működött együtt), meg a Lencsés Györgyé. Magyar nyelvű kéziratos orvosi nagymonográfiájában Lencsés György (1530-1593) mintegy 30 gomba-adatot közöl, az ő esetében egyről sem tudjuk kétségtelenül, hogy az a szerző saját „etnomikológiai" gyűjtéséből való-e vagy sem. A népi táplálkozással foglalkozók közül például Kardos László (1943) és Dömötör Sándor (1952) a dunántúli népi gombaismeretről érdekes és fontos adalékokkal szolgált munkáiban.
Az első magyar nyelvű nagyobb számú etnomikológiai közlést tartalmazó mű valószínűleg az orvos K. Mátyus István munkája, az Ó és új diaetetica (1787-93), amely a gombáknak főleg a gyógyászatban meg a táplálkozásban való felhasználását említi.
A gyűjtögetést kutatva tér ki etnomikológiai kérdésekre a jeles néprajzkutató, Gunda Béla, aki a gombászás bemutatásakor még Vajkai Aurél, Bödei János és Gregor Ferenc nevét említi.
Etnomikológiai tanulmány, közlés magyar viszonylatban sokáig alig jelent meg. Gregor Ferenc írása (1973) nyelvészeti, névtani feldolgozás, a magyar népi gombanévanyagot elemzi. László Kálmán alapos mikológiai munkája (1976-1977) két város és vidéke gombaismeretéről szól piacaik gombakínálata alapján. Péntek János és Szabó Attila (1985) kalotaszegi etnobotanikai mongoráfiájukban 23 nemzetség mintegy 30 faját veszik számba megadva népi neveiket.
Kicsi Sándor András elsősorban nyelvészeti, névtani írásaiban értékes néprajzi adalékokkal is szolgál, különősképp Néhány népi gombanevünkről című munkájában (1993, megjelent 2005-ben).
Következésképp eddig elsősorban a népi táplálkozásról, a gyűjtögetésről szólva meg a névtani vizsgálódás során esett szó a magyar szakirodalomban az etnomikológia kérdésköréről. Kifejezetten etnomikológiai tanulmányt közöl Zsigmond Győző 1994-ben, mely elődje előadásként hangzott el 1993 májusában egy a Kriza János Néprajzi Társaság által szervezett - Székelyudvarhelyen tartott - etnobotanikai tudományos tanácskozáson. A háromszéki Sepsikőröspatak etnomikológiai vizsgálata kiindulópontot jelentett csupán, azóta kutatásait kiterjesztette a magyar nyelvterület egészére, persze a legtöbbet az erdélyi helyzet felmérésén dolgozva. 1999-ben a Francia Mikológiai Társaság lapjában közölt a gombák helyéről a magyar népi gyógyászatban.
Kisebb munkaközösség is alakult (és bővülésre vár), amelynek tagjai, egy nyelvész (Kicsi Sándor András, Budapest), egy mikológus (Sántha Tibor) és egy néprajzkutató (Zsigmond Győző) összefogtak a siker érdekében, a modern etnomikológiáért. A közösség nemrég bővült még egy nyelvésszel, a veszprémi egyetemen oktató Bagladi Orsolyával, ki a - főleg Zsigmond Győző által összegyűjtött - népi gombanevek nyelvészeti, névtani vizsgálatában mélyült el. Kicsi Sándor Andrásnak idevágó tanulmányai jelentek meg 1995 és 2010 között, Sántha Tibor (ifj. és id.) munkája pedig Gelence népi gombaismeretéről 2003-ban (ezt megelőzte - megjelenését, de nem megírását illetően - Sántha a harapégtegombáról írott munkája 2002-ben). Pál Fám Ferenc és Zsigmond Győző főszerkesztője 2003-tól a Moeszia. Erdélyi Gombász elnevezésű mikológiai-etnomikológiai szaklapnak, amely világviszonylatban az egyetlen ilyen jellegű tudományos-ismeretterjesztő lap.
Zsigmond Győző 2008 áprilisában szervezte meg az első nemzetközi etnomikológiai konferenciát a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban. Noha többen jelezték részvételi szándékukat (Aaron Lampman az Amerikai Egyesült Államokból, Daniel Thoen Belgiumból, Angel Nieves Puerto Ricoból, Kicsi Sándor András Budapestről, Constantin Drăgulescu Nagyszebenből), mégis minikonferencia lett belőle, malajziai résztvevővel (Yu Shyun Chang), számos érdeklődővel. Íme néhány név azon külföldi etnomikológusok közül, kik az említetteken kívül kapcsolatban vannak magyar társaikkal: Frank Dugan az Amerikai Egyesült Államokból, Bertrand Roussel, Alexandre Vinot és Alain Collombon Franciaországból, Alan Piper Angliából, Jan Lelley Németországból. Magyar származású Jan Lelleyhez hasonlóan az ausztráliai etnomikológia legjelentősebb - már elhunyt - kutatója: Kalotás Árpád.
2009-ben Zsigmond Győző Gomba és hagyomány címmel megjelent könyve az első magyar etnomikológiai tanulmánykötet, nyitja a 21. századi etnomikológiai kötetek sorát, melyet Népi gombaismeret címmel Kicsi Sándor András folytat 2010-ben.
A Gomba és hagyomány (képeket és térképeket, táblázatokat is tartalmazó kötet) fejezeteiben a szerző egyaránt törekszik általánosabb kitekintésre, következetesen hivatkozik közeli és távoli, ősi és ma is élő kultúrákra, saját anyagának jelentős része mégis Kárpát-medencei, elsősorban erdélyi, székelyföldi.
Ír a magyar etnomikológia múltjáról és jelenéről, a gombáról mint ételről, tájegységek (itt a mezőségi) magyar népi gombaismeretéről, a gombakirálynak nevezett személyekről, a gomba felhasználásáról a magyar népi gyógyításban, gomba és boszorkányság kapcsolatáról, gombás helyneveinkről, egy világraszóló helyi érdekességről, a harapégésgombáról, és különféle gombafajok (a bükkfatapló és a nyírfatapló, a keserűgomba, a kucsmagombák, a galócák, az ízletes és nyári vargánya) helyéről a magyar néphagyományban. Arról ugyancsak szó esik, hogy egy a világon egyedülálló népi mesterség, népművészeti ág nyersanyaga gomba, a korondi (kihalóban lévő) toplászat esetében. Etnomikológiai kérdőívet és a magyar népi gombanevek tájegységek szerinti mutatóját is tartalmazza a kiadvány.
Az egyetemes emberi sajátos vetületébe nyújt betekintést az etnomikológia, számos érdekességet kínál, több titkot is megmagyaráz, s még több kérdést vet fel. Többek közt azt, hogy mennyiben tekinthető a gomba egyetemes emberi osztályozónak (ahogy V. Ny. Toporov nevezi); jelrendszerünkben, ünnep- és hétköznapjainkban hol s mikor, milyen fontossággal bír.
A természettudománynak sokáig tisztázatlan kérdése volt az, hogy mi is a gomba. Bár a botanikusok inkább növénynek tartották, elismerték, hogy növényi és állati tulajdonságok egyaránt jellemzőek rá. Ismertek a világon helyi hagyományok, melyek állatként tartják számon. A magyarság esetében erre nincs adatunk, van azonban arra (Moldvából és a Székelyföldről), hogy növényt, illetve annak egy részét (föld alatti gumóját) tartják gombának (a szívgomba tulajdonképpen a Corydalis cava - odvas keltike gumója). A köznyelvben meg a népnyelvben nálunk a „gomba" szón elsődlegesen a gombák közül a magasabb rendűek, a többnyire szárral, kalappal rendelkezők értendők. A nálunk számba jöhető másodlagos jelentések közül a gomba 'gombaétel' jelentését emelem ki, mint olyat, mely általánosan ismert.
A gomba képét, rajzát vagy magát a gombát mint közismert jelképet nem használja a magyarság az eddigi adatok tanúsága szerint.
Viszont számon tarthatjuk például esetenként előforduló egyféle ikonikus jelként. Többé-kevésbé lappangó, passzívnak mondható jelképe bizonyos gombák esetében a férfi nemiségnek. Nem annyira aktív, mint például a keteknél, akik mítoszukban a gombákat az erdőben elcsenevészesedett phalloszoknak tekintik. Például a kucsmagombát, a szömörcsögöt és sok más gombát fordított alakja mondhatni predesztinált arra, hogy erotikus jelentéstartalma is legyen. Hogy ez a magyarságnál is megvan, az bizonyos. Mindenekelőtt a gombanevek egy része vall erre. Például az étkezésre vagy arra is használt kucsmagomba meg szömörcsög egyes népi nevei. Csíkban ez az a gombafaj, amelyiket a legjobban szereti a fejérnép. Legalábbis az ottani találós kérdés, mondás szerint. A magyarázatot neve - faszkógomba (Csík, Gyergyó, Gyimes), cigányfaszú gomba (Udvarhelyszék), péterfaszú gomba (Háromszék) stb. -, többé-kevésbé rejtett jelképisége, jelentése adja meg.
Többnyire csak frazeológiai kapcsolataink néhányából kikövetkeztethetően, előfordul, hogy a gomba a szaporaságot, termékenységet jelentse. Ki nem mondottan is. Például azt, hogy gomba módra úgy érti a magyar, hogy szaporán. Nálunk magyaroknál nincs olyan tehát, hogy a gomba úgy lenne egyértelmű jelképe valaminek, mint például a mikofób („gombagyűlölő") szászoknál, kiknél a légyölő galóca szerencsejelkép. Rajzát az újévi jókívánságokhoz mellékelik. Vagy mint a gombakedvelőbb kínaiaknál, kiknél a halhatatlanság, a termékenység jelképe a gomba, vagy mint a bantuknál, kiknél a lélek szimbóluma. Azt azért elmondhatjuk, hogy bizonyos esetekben - mint említettük - lehet főleg a szaporaság, s olykor a férfiasság szimbóluma.
Nem véletlen tehát, hogy V. Ny. Toporov kiemelt szemiotikai jelentőséget tulajdonít a gombának, egyenesen egyetemes emberi osztályozónak tekinti, mint olyat mely esetében jól érvényesül az egyetemes oppozíciók nagy része, és amely kapcsolódik az alapvetőnek számító három elem együttesének (halál - termékenység - élet) mindegyik tagjához.
A gombának jelentékeny szerepe van emberi kultúránkban, kiváltképp a mitológiában. A magyarságnál kevésbé, illetve alig, de más (köztük rokon) népeknél rendkívüli fontosságúak a gombának a szent, a szakrális jelentésmezejébe tartozó vetületei is.
Bár a gombáról szóló mitológiai és más információk nagyobb része még megfejtetlen: fontosságuk tagadhatatlan a hozzájuk fűzött jelentéstartalmak szempontjából is.
A gombák és konnotációik a mikofób (gombáktól undorodó, óvakodó, szegényes gombaismerettel, gombás hagyományokkal rendelkező) meg mikofil (gombákat kedvelő, gazdag gombás hagyománnyal bíró, nagyobb számú gombát ismerő) hagyományok földrajzi váltakozása miatt maradtak mindmáig túlságosan a háttérben. A 20. századi felfedezés, hogy a mexikói indiánoknál gombakultusz volt, lehetővé tette az újraértékelést, figyelmeztetett más hasonló (például ókínai, paleoázsiai, skandináviai stb.) hagyományokra is.
Az eltérő kultúrákban éles különbségek figyelhetők meg a gombák tekintetében. Kínában úgy tartották csak akkor nő csiperke, ha béke honol; e gomba az uralkodó helyes gondolkodásának, az égi megbízatás teljesítésének jelképe. Görög szóval a gomba 'istenek eledele', az aztékoknál 'istenek húsa', míg a mikofób népeknél 'ördög kenyere', 'halottak eledele, széklet', a „gomba" szó jelentése. Az ausztráliai arunta törzsbeliek egyenesen földre hullott csillagoknak tartják a gombákat.
A magyar nyelvterületen egyetlen gombát, a „bolondgomba" légyölő galócát sem használják hallucinogénként, révület, bódultság előidézésére, legalábbis hagyományt követve nem. A kivételről 2003-ból van tudomásunk. Erdélyben (elsősorban) a Szent Anna-tó mellett éltek a légyölő galócával úgy, mintha kábítószerrel tették volna, mégpedig egy nem hagyományos, nem népi, hanem kivételes, művészeti és tömegjellegű megnyilvánulás alkalmával, az ún. performance gyakorlása idején.
A kereszténység felvétele előtt a magyarság több sámán hitű néphez hasonlóan valószínű élt e gombával (Amanita muscaria), mint az égiekkel való kapcsolatteremtés eszközével. Tehát nálunk magyaroknál - ha közvetetten is - bizonyos vonatkozásban szintén kapcsolható az istenség fogalomköréhez a gomba. Azon kívül, hogy a kereszténység felvétele előtt őseink szintén használhatták, mint a természetfelettivel való kapcsolatteremtés elősegítőjét. Már első keresztény remetéink, szerzeteseink, az élő elpusztításától, a húsevéstől óvakodó különféle hitű magyarjaink egyik fontos eledele lehetett a gomba, melyet nem termesztettek, mégis termett; hihették: a gondviselés nyilvánvaló jeleként. Isten ajándéka tehát a gomba, mondják régóta: nem vetik, mégis terem. Van ahol, arról is szól a néphagyomány, hogy ki veti. (Szent) Péter veti a gombát, mondják például a Zempléni-hegységben.
Az Isten adta a gombákat, mondják ezt ma is többfelé, nem tudni miből lettek. Jó, hogy vannak, bár nem kis munka begyűjteni, értékesíteni őket. A gombászóknak is van védőszentjük: Szent Kozma és Szent Damján (mogyoróskai - Zemplén-hegyvidéki - magyarázat szerint a gombaszedőket védték a mérgező gombáktól), tehát ez az ősi foglalatosság a kereszténység megbecsülését is messzemenően kivívta. Moldvában mikor Zsigmond Győző mondókákra kérdezett rá, melyeket gombászáskor mondanak, hogy minél nagyobb legyen a zsákmány, nem a szokásos „Apád, anyád ide jöjjön!" volt a válasz. Ha hajnalban gombásznak, akkor a hajnali, ha később, akkor „a regveli imádságot" mondják el, hogy legyen szerencséjük, segítse meg őket az Isten.
A magyar néphit a gomba keletkezését többnyire Krisztus és Szent Péter földi vándorútjával hozza kapcsolatba. Az útközben kéregető vándorok élelmet (túrót, lángost, cseresznyét, libacombot, kenyeret, galuskát) kapnak. Jézus arra kéri Pétert, hogy várjon még, egyelőre ne egyék. Péter csak nem tudja megállni, s beleharap a koldult elemózsiába. Jézus épp ekkor szól hozzá, és, hogy válaszolni tudjon, Péternek ki kell köpnie a szájába vett falaltot. A kiköpött darabkákból lett eszerint a gomba, az ennivaló így a Jóistennek köszönhetően nem ment kárba.
A gyűjtögetés (és annak kiemelt fontosságú része, a gombászás) egyfelől egy primitív fejlődési fokot jelent, ősi meghatározója az ember és az élővilág többi része összhangjára irányuló törekvésünknek, másfelől beépült a mai és - bizton állítható - a jövő fejlett társadalmaiba. A gomba, gombászás és az ember, a kultúra szövevényes kapcsolatának kutatása számos tudományág számára szolgáltatna újabb adatokat, lehetővé tenné a nyitást, a továbbfejlődés más lehetőségeit.
A magyar (főképp erdélyi) etnomikológusok a szó tágabb jelentésében foglalkoznak a gombavilág és az emberi összefüggéseinek kutatásával, mint azt például az említett tudományág atyja, R. G. Wasson tette. Zsigmond Győző 1980 óta végez etnomikológiai jellegű terepmunkát és felkeresett minden jelentősebb magyar néprajzi tájat.
Az etnomikológia, a népi gombaismeret Kicsi Sándor András nyomán centrálisaknak nevezi a legismertebbnek tekinthető gombákat, perifériálisaknak a kevésbé ismerteket. A Székelyföldön, Háromszéken ismertség szempontjából kvázicentrálisaknak mondhatók a tavasz ezen gombahírnökei, a kucsmagombák. Tudnak e gombafajtáról e tájegységek majdnem minden falujában. De több helyen nem ismerik, és főleg nem szedik a kucsmagombát.
A magyarság (centrális) gombáinak tekinthetők a következők: 1. sárga rókagomba (Cantharellus cibarius) 2. fehértejű és zöldülőtejű keserűgomba (Lactarius piperatus, Lactarius pergamenus) 3. mezei csiperke (Agaricus campestris, A. arvensis, A. bisporus) 4. nagy őzlábgomba (Macrolepiota procera) 5. kékhátú galambgomba (Russula cyanoxantha) 6. ízletes vargánya (Boletus edulis). 7. kucsmagomba (Ptychoverpa bohemica, Morchella esculenta stb.) 8. mezei szegfűgomba (Marasmius oreades) 9. pöfeteg (Langermannia gigantea, Calvatia utriformis, Bovista plumbea, Lycoperdon perlatum) 10. kései laskagomba (Pleurotus ostreatus) 11. tapló (Fomes fomentarius stb.).
Több esetben vidékenként más és más gomba ismert, illetve számít centrálisnak. A máshol esetleg ismert fajok közül egyáltalán nem ismerik például Háromszéken a szarvasgombát (Orbán 1869: 73), császárgalócát (Amanita caesarea). Ez utóbbiak itteni előfordulásáról nem tudok. Elég kevesen ismerik itt a máshol oly népszerű rizikét (Lactarius deliciosus stb.).
Több gombát ismernek másként is, mint táplálékot (például a taplót, pöfeteget), de a gombák táplálékként való ismerete az elsődleges, a fontosabb.
A magyarság népi gombaismerete közepesnek, helyenként átlag felettinek mondható. Ez utóbbi a helyzet a gombatermés számára kedvező természeti körülményekkel rendelkező magyar falvak viszonylatában (mint amilyen a Székelyföldön például Sepsikőröspatak, Gelence, Csíkszentmihály, Komandó, Csíkszentmárton, Gyergyószárhegy).
Gunda (1979) a gombászás szócikkben a 10-15 gombafajt ismerő falut jó átlagnak tekinti. Zsigmond Győző szerint - gyűjtései tapasztalata alapján - állhat ez az egyéni tudásra, kevésbé egy-egy faluközösség gombaismeretére. Ez utóbbi esetben a sokféle gombában gazdag falvak átlaga a magyarságnál 25-40 körüli (így például Sepsikőröspatakon 33 körüli). Síkföldi, erdő nélküli falvak esetében 4-8 lehet az átlag. A döntő szó a további kutatási eredményeké.
Az egész magyar nyelvterület részletes és alapos további etnomikológiai feltérképezéséhez általában együttműködésre, több kutató összefogására van szükség.
A jövőbeni feladatokat illetően a népi gombanevek (a hivatalos és a tudományos névhez társítottan) összegyűjtését, a történeti anyag rendezését, a magyar, román, német és finnugor, török, szláv és más gombanevek, etnomikológiai tudások közti viszony tisztázását, a teljesebb (például kérdőíves) sokrétűbb, szakszerűbb gyűjtést emelendő ki.
BÖDEI János: Adatok Zalabaksa gyűjtögető gazdálkodásához (A Néprajzi Múzeum Értesítője, 1943)
CHEVALIER, J. - GHEERBRANT, A.: Dictionnaire des symboles. Paris, 1991.
CLUSIUS, Carolus: Fungorum in Pannoniis observatorum brevis historia et Codex Clusii. (Rariorum plantarum historia.) Antverpiæ, 1601.
DÖMÖTÖR Sándor: Dömötör Sándor gyűjtése Farkasfán, (Szombathely, K-189.IV.3-4., 1952.)
DÖMÖTÖR Sándor: Vegyes néprajzi gyűjtés (Budapest, EA 2981, 1952)
DRĂGULESCU, Constantin: Date etnomicologice din sudul Transilvaniei (Studii şi Comunicări.) Sibiu, 1981.
GREGOR Ferenc: Magyar népi gombanevek (Nyelvtudományi Értekezések) 1973.
GUNDA Béla: Gombászás (Magyar Néprajzi Lexikon II., 1979)
HEIM, R. - WASSON, R. G.: Les champignons hallucinogènes du Mexique (Paris, 1958)
ISTVÁNFFI Gyula: A Clusius-Codex mykologiai méltatása, adatokkal Clusius életrajzához. Budapest, 1900.
KARDOS László: Az Őrség népi táplálkozása. Budapest, 1943.
KICSI Sándor András: Néhány népi gombanevünkről (Magyar Nyelv CI., 2005)
KICSI Sándor András: Népi gombaismeret. Budapest, 2010.
LÁSZLÓ Kálmán: A brassói és sepsiszentgyörgyi piacon árusított gombák (Aluta.) Sepsiszentgyörgy, 1976-1977.
LENCSÉS György: Egész orvosságról való könyv azaz Ars medica. Marosvásárhely, 1570-1593)
LÉVI-STRAUSS, Claude: Les champignons dans la culture. (Anthropologie structurale deux.) Paris, 1973.
Magyar Néprajz V. (Budapest, 1988)
Magyar Néprajz VII. (Budapest, 1990)
Magyar Néprajzi Lexikon II. (Budapest, 1979)
K. MÁTYUS István: A Gombákról (O és Uj Diaetetica) Posony, 1787.
PÉNTEK János - SZABÓ Attila: Ember és növényvilág. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1985.
SÁNTHA Tibor: A gelencei harapégtegomba. (Erdélyi Nimród IV) 2002.
SÁNTHA Tibor - id. SÁNTHA Tibor: Gelence népi gombaismerete (Háromszék, Erdély). (Mikológiai Közlemények 42, 2003)
TOPOROV, V. Ny.: Gombák. (Mitológiai enciklopédia I-II., Szerk. Tokarev, Budapest, 1988), On the Semiotics of Mythological Conceptions about Mushrooms (Semiotica, 1985)
VAJKAI Aurél: A gyűjtögető gazdálkodás Cserszegtomajon (Néprajzi Értesítő XXXIII., 1941)
VAJKAI Aurél: Szentgál. Egy bakonyi falu néprajza. Budapest, 1959.
WASSON, Robert Gordon et al.: Mushrooms, Russia and History I-II., New York, 1957), Soma, Divine Mushroom of Immortality. New York, 1968., Persephone's Quest: Entheogens and the Origins of Religion. New Haven and London, 1986.
ZSIGMOND Győző: A gomba helye népi kultúránkban. Egy falu (Sepsikőröspatak) etnomikológiai vizsgálata. (Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 2., Kolozsvár, 1994-95)
ZSIGMOND Győző: Les champignons dans la médecine populaire hongroise (Bull. Soc. mycol. Fr., Paris, 1999)
ZSIGMOND Győző: Gomba és hagyomány. Sepsiszentgyörgy-Budapest, 2009.