Utolsó frissítés: 2010-12-15
Szerző: SZEGEDI Edit
A felekezeti identitás kialakulása a reformáció, a katolikus reform és az ellenreformáció eredménye. Habár a középkori kereszténység nem volt egységes, mivel a keleti és a nyugati egyházak mellett léteztek különböző közösségek, amelyek kiváltak a hivatalos egyházból és saját egyházat szerveztek, mint pl. a husziták vagy a valdensek, mégsem beszélhetünk felekezetekről. A felekezet, mint vallási alcsoport, amely egy bizonyos hitvallás (latinul confessio) alapján szerveződik és amelynek e közösségben törvényereje van, az újkori kereszténységet jellemzi. Eleinte a katolikus egyházból kivált és saját egyházát szervező protestáns egyházakat illették e fogalommal, azonban a tridenti zsinat (1545--1562) értelmében megreformált katolikus egyházat, sőt még a görögkeleti (ortodox) egyházat is felekezetnek nevezik. Ilyen szempontból felekezetet alkotnak a radikális reformáció közösségei, amelyek hitvallást szerkesztettek és azon alapján rendezkedtek be.
Csak a hitvallás maga azonban még nem elegendő a felekezet kialakulásához és létezéséhez. A felekezeteknek saját teológiai rendszerük, egyházi szervezetük van, saját társadalmi és politikai etikájuk, sajátos kegyességük és önmagukat mint a kereszténység egyetlen igazhitű és legitim képviselőjeként látják. Megpróbálják úgy az egyéni mint a közösségi életre hatni és átformálni.
Habár az egyes felekezetek próbáltak egymástól elhatárolódni, nem tűnt el a katolicitás tudata, azaz, hogy dacára annak hogy (átmenetileg) csak a kereszténység egy részét képezik, mégis a kereszténységet magát képviselik. Emiatt a kora újkori protestáns irodalomban a katolikus egyházat „római"-nak vagy „pápai"-nak nevezték, jelezve, hogy nem a kereszténység egészét, még csak nem is a nyugati kereszténységet képviseli, hanem annak is csak egy részét. A lengyel rendek által 1573-ban létrehozott Varsói Konföderáció iratában jelenik meg ennek a tudatnak a legradikálisabb és legtoleránsabb formája: a dissidentes de religione, amely azt jelenti hogy hitben különbözőek, ami által minden vallási közösség egyenrangúnak számít. A felekezeti különbséget azonban általában negatív jelenségként ítélték meg: legrosszabb esetben eretnekként üldözték, legjobb esetben megtűrték. A felekezetek közti különbségek azonban távolról sem voltak annyira számottevőek, mint ahogy azt sokáig az egyháztörténészek hangoztatták, főleg nem a politikai kultúra terén.
Erdélyben éppúgy mint a kelet-közép-európai térség nagy részében a felekezetek kialakulása egy hosszan tartó folyamat volt. Felekezetekről nem is beszélhetünk a 17. század előtt, amikor is nagyjából lezárult a felekezetek kialakulása (Konfessionsbildung).
A reformáció Erdélyben korán terjedt el, azonban csak az 1540-1550 között intézményesült. Az erdélyi reformáció etnikumfeletti mozgalomként kezdődött és nem kötelezte el magát egy bizonyos teológiai irányzat mellett, hanem próbált egy teológiai kompromisszumot kialakítani. A különböző teológiai irányzatok terjedése megbontotta ugyan a reformáció egységét, azonban minden teológiai elkötelezettség mellett az 1560-as években a konszenzuskeresés maradt a hitviták célja.
A felekezeti identitások kialakulásában döntő szerepet játszott a fejedelemség valláspolitikája. Habár a reformáció utáni helyzetet átmeneti rossznak tekintették, az 1550-es évektől kezdve se a fejedelmek, sem az országgyűlés nem próbálta visszaállítani a reformáció előtti helyzetet, még akkor sem, amikor láthatóan az egyik vagy másik egyházat próbálták támogatni vagy a létét megnehezíteni. A híres 1568-as tordai országgyűlési határozat nem a felekezetekről szól, hisz azok még kialakulóban voltak, hanem a prédikáció- és hirdetésszabadságról valamint a község hatalmáról egyházi dolgokban. A felekezetek jogi helyzetét az 1595-ös országgyűlési határozat állapította meg, amikor felállította a bevett vallások (felekezetek): a katolikus, református, evangélikus és antitrinitárius/unitárius egyház rendszerét. Ezeknek a jogi helyzetén nem lehetett változtatni, míg a megtűrt vallásoknak a létük a politikai hatalom jóindulatától függött. Az ortodox egyház a megtűrt vallásokhoz tartozott. Ugyanakkor az országgyűlés megtiltotta a földesuraknak, hogy jobbágyaikra kényszerítsék a saját hitüket.
A felekezetek kialakulása a 17. században zárult le, amikor is a különböző egyházak feladták a közvetítő teológiát. Habár az újonnan megalakult protestáns egyházak próbáltak egymástól elhatárolódni, mégis az úgynevezett közvetítő (melanchthoni ihletésű), kriptokálvinistának is nevezett, teológiák voltak meghatározóak a 16. század második felében.
A 17. század folyamán jött létre nagyjából a felekezetek közötti határvonal, főleg a Székelyföldőn: először a reformátusok és az unitáriusok, majd a reformátusok és a katolikusok között. A protestáns, s főleg a református közösségek Maros- és Aranyosszékben domináltak, míg Háromszék és Udvarhely felekezetileg vegyes maradt: a Kézdivásárhelytől és Székelyudvarhelytől délre és nyugatra fekvő közösségek nagyrészt protestánsak, míg a két helységtől keletre és északra fekvőek katolikusak. Csík, Kászon és Gyergyó katolikus maradt.
A Királyföldön az 1615-ös zsinat vetett véget a kálvinizmus felé tartó fejlődésnek, amely az 1578, 1605, 1607-es zsinatokat jellemezte. Azonban még a 17. század közepén is léteztek a Királyföld keleti végén kriptokálvinista gyülekezetek. A Királyföldön azonban úgy a magyarok (kivéve a szászvárosiakat meg a vízaknaikat) mint a bolgárok lutheránusok voltak. A vármegyékben, a jobbágysorban elő szászok, akik nem tartoztak a szász nemzethez, egyházilag a lutheránus egyházhoz tartoztak, a berethalmi püspök (szuperintendens) fennhatósága alatt.
A magyarok, a székelyekhez hasonlóan több felekezethez tartoztak. A 17. század folyamán, a református fejedelmek hozzájárulásával, a reformátusoknak sikerült úgy a vármegyékben mint a székely székekben (a katolikus székek kivételével) az unitáriusok rovására többségbe kerülni. Azonban ebben a korban sem a református sem az unitárius egyház nem volt „magyar egyház". Mivel megszűnt a református románok önálló egyháza, úgy ők is, mint az ortodox románok, a református szuperintendens (püspök) fennhatósága alá kerültek. Reformátusok voltak a hátszegi kisnemesek, a szászvárosi, a karánsebesi és a lugosi román városlakók, de a partiumi, főleg a bihari paraszti közösségekben is voltak református hívek. Kolozsváron 1620 óta létezett egy szász református egyházközség.
Az unitárius egyháznak Kolozsváron magyar és szász hívei voltak és a plébániatemplomot 1568 óta évente felváltva használták. Az unitáriusok számára a református fejedelmek kora a hanyatlás ideje volt. 1638-ban az unitárius egyházat arra kényszerítették, hogy olyan hittételeket fogadjon el, amelyek ellentmondtak tanaival, alávetették a többségében református országgyűlés hatalmának meg a református fejedelem könyvcenzurájának és végett vetettek a teológiai nyitottságának. Ugyanakkor a még unitárius többségű Kolozsvárt arra kényszerítették, hogy fogadja be a reformátusokat a városi tanácsba.
A katolikus egyház a reformációnak, de paradox módon a Basta-korszak ellenreformációs kísérleteinek is áldozatává vált. Míg a reformáció következtében elvesztette a híveinek javarészét, az egyházi szervezetét valamint a templomok és kolostorok többségét, a Basta-korszak a Báthoriak restaurációs tevékenységét (a jezsuiták betelepítését, a kolozsvári jezsuita kollégium alapítását) kompromittálta. A katolicizmus a fejedelemség idején, a keleti székely székek kivételével, szórványegyház volt, amelynek tevékenysége megszorításoknak volt alávetve. Mivel nem volt hierarchiája, a képviseletét átvették a világiak, akik a Status catholicus-ba tömörültek.
Az ortodox egyháznak csak megtűrt státusza volt. Miután Báthori István a katolikus restauráció jegyében többé nem támogatta a román református püspököt, hanem az ortodox hierarchia kiépítését szorgalmazta, az ortodox egyház élén a gyulafehérvári metropolita állt. A református fejedelmek alatt azonban a református szuperintendens éppúgy vizitálta az ortodox községeket, mint a háromszéki unitáriusokat, s mindkét esetben a református hittételeket próbálta érvényesíteni.
Erdélyben a felekezetek kidolgozták sajátos kegyességi formájukat. Minden teológiai különbség ellenére a 17. században a protestáns felekezetek nagyrészt átmentették és beépítették a reformáció előtti hagyományt a saját vallásos gyakorlatukba. Ezt legnagyobb mértékben a lutheránusok tették, de a reformátusoknál és unitáriusoknál is találkozunk katolizáló elemekkel. Pl. csak 1630 után meszelték le a falfestményeket és a 18. század elejéig használták a reformáció előtti örökségből ihletődött liturgikus műveket. Az erdélyi katolicizmusban nagy szerepet játszottak a világiak, nemcsak az egyház képviseletében, hanem a liturgikus életben is. Mivel lelkészhiány volt, helyettük az úgynevezett licenciátusok, azaz felszentelt világiak, vették át a pasztoráció egy részét. A székelyföldi katolicizmus egyik jellegzetessége a házas papok voltak, a cölibátust csak később, a Habsburg-korszak valláspolitikája hatása alatt vezették be.
Balázs Mihály: Elhúzodó felekezetiesedés és rendhagyó kátéirodalom. Az unitáriusok kátéról a kezdetektő1) a dézsi komplanációig In Balázs Mihály: Felekezetiség és fikció. 37-76.
Binder, Ludwig: Die Geistliche Universität. In Wolfgang Kessler (szerk.), Gruppenautonomie in Siebenbürgen. 500 Jahre siebenbürgisch-sächsische Nationsuniversität (Siebenbürgisches Archiv, Band 24), Köln-Wien, 1990, 45-63.
Binder, Ludwig: Grundlagen und Formen der Toleranz in Siebenbürgen bis zur Mitte des XVII. Jhs., Köln-Wien, 1976.
Bochkor Mihály: Az erdélyi katolikus autonomia. Kolozsvár, 1911.
Csepregi Zoltán: Die Auffassung der Reformation bei Honterus und seinen Zeitgenossen In Wien, A. Ulrich; Zach, Krista (szerk.), Humanismus in Ungarn und Siebenbürgen. Politik, Religion und Kunst im 16. Jahrhundert. (Siebenbürgisches Archiv, Band 37; Veröffentlichungen des Instituts für Deutsche Kultur und Geschichte Südosteuropas, Band 93), Köln-Weimar-Wien, 2004, 1-18.
Daugsch, Walter: Gegenreformation und protestantische Konfessionsbildung in Siebenbürgen zur Zeit Stefan Báthorys (1571-1584) In Weber, Georg/ Weber, Renate (szerk.), Luther und Siebenbürgen. Ausstrahlung von Humanismus und Reformation nach Südosteuropa. Köln-Wien, 1985, 215-229.
Ghitta, Ovidiu: Biserica Ortodoxă din Transilvania (Secolul al XVI-lea - a doua jumătate a secolului al XVII-lea). In: Pop, Ioan-Aurel; Nägler, Thomas; Magyari András (szerk.), Istoria Transilvaniei. Vol. II. (De la 1541 până la 1711), Centrul Cultural Român. Cluj-Napoca: Centrul de Studii Transilvane, 2005, 263-279.
Juhász István: A reformáció kora a romániai protestáns egyházak kialakulásában. Református Szemle, 61(1968)1/2. 23-37.
Juhász István: A székelyföldi református egyházmegyék. (Erdélyi Tudományos Füzetek, 201), Kolozsvár,1947.
Szegedi Edit: Die Reformation in Klausenburg. In Wien, A. Ulrich; Zach, Krista (szerk.), Humanismus in Ungarn und Siebenbürgen. Politik, Religion und Kunst im 16. Jahrhundert. (Siebenbürgisches Archiv, Band 37; Veröffentlichungen des Instituts für Deutsche Kultur und Geschichte Südosteuropas, Band 93), Köln-Weimar-Wien, 2004, 77-88.
Szegedi Edit: Reforma în Transilvania. Constituirea identităţilor confesionale. Confesionalizarea. In Pop, Ioan-Aurel; Nägler, Thomas; Magyari András (szerk.), Istoria Transilvaniei. Vol. II. (De la 1541 până la 1711), Centrul Cultural Român. Cluj-Napoca: Centrul de Studii Transilvane, 2005, 237-262.
Szegedi Edit: Die katholische Autonomie in Siebenbürgen. Zeitschrift für Siebenbürgische Landeskunde, 27 (2004),2, 130-142
Szegedi Edit: Konfessionsbildung und Konfessionalisierung im städtischen Kontext. Eine Fallstudie am Beispiel von Kronstadt in Siebenbürgen (ca.1550-1680) In Berichte und Beiträge des Geisteswissenschaftlichen Zentrums Geschichte und Kultur Ostmitteleuropas an der Universität Leipzig, 2006. Heft 2: Konfessionelle Formierungsprozesse im frühneuzeitlichen Europa. Vorträge und Studien, Leipzig 2006, 126-297.
Zach, Krista: Politische Ursachen und Motive der Konfessionalisierung in Siebenbürgen In Wien, Ulrich A.; Leppin, Volker (szerk.), Konfessionsbildung und Konfessionskultur in Siebenbürgen in der Frühen Neuzeit. Stuttgart, 2005, 57-71.
Teutsch, Friedrich: Geschichte der ev. Kirche in Siebenbürgen, I., Hermannstadt, 1921.
Wagner, Ernst: Die Pfarrer und Lehrer der Evangelischen Kirche A.B. In Siebenbürgen, Bd. I. Von der Reformation bis zum Jahre 1700, (Schriften zur Landeskunde Siebenbürgens, Bd. 22/I), Köln-Weimar-Wien, 1998.