Utolsó frissítés: 2011-01-06
Szerző: W. KOVÁCS András
A vármegyék megszervezésére Szent István korában került sor, a vármegye megnevezése a latin nyelvű oklevelekben comitatus, az ennek élén álló tisztségviselő, az ispán pedig a comes; magyar megfelelőjük szláv eredetű. A vármegye fejlődésében a történeti irodalom két szakaszt különböztet meg, a királyi és a nemesi vármegye korszakát. A királyi vármegye a várszervezetre épült, azaz a királyi várakra és az azok eltartására rendelt várföldekre. A várszervezet lakói a vidéken élő, hadakozással foglalkozó várjobbágyok és a mezőgazdasági munkát végző várnépek. (A várbirtokok és a várnépek együttesét várispánságnak nevezi a szakirodalom). A király által kinevezett ispán nemcsak a várispánságot, hanem a megye határain belüli terület egészét igazgatta, de bírói hatalommal a szabad birtokosok felett az Árpád-korban nem rendelkezett. A megye tisztségviselői a várispánságokból kerültek ki; legfontosabb az ispán helyettese, az udvarispán (curialis comes), valamint a napi katonai feladatokat ellátó hadnagy (maior exercitus). A királyi vármegye központja a megyének nevet adó földvár volt, közülük többet régészetileg sikerült azonosítani (pl. Doboka, Kolozsmonostor, Torda). Ezek sok esetben egy-egy Szent István-kori előkelő nevét viselték (pl. Doboka), aki a megye első ispánja volt és az ő nevét örökölte meg a vár, majd az egész megye. A legkorábban megszervezett erdélyi vármegye a kezdetben minden bizonnyal egész Dél-Erdélyt magában foglaló Erdélyi Fehér megye (amelynek ispáni tisztségét az Árpád-korban legtöbbször az erdélyi vajda töltötte be). Torda, Hunyad és Küküllő vármegyék ebből váltak ki, területe pedig a székelyek és szászok betelepítésével tovább zsugorodott. Doboka, Kolozs és Torda észak-erdélyi vármegyék nyugat-kelet irányú vékony sávot alkottak, talán azért, mert a várispánsági központok csak fokozatosan terjeszkedtek az országhatár felé, a kezdetben lakatlan terület, a gyepűelve felé. Szolnok vármegye kialakulásának részletei vitatottak, ispáni tisztségét 1263-tól az erdélyi vajda viselte, a történeti Erdély területére eső részét a XIV. századtól Belső-Szolnoknak nevezik. Egyes erdélyi megyék ispánjai, akárcsak az erdélyi vajda, többször feltűnnek Árpád-kori királyi oklevelek tanú- és méltóságsorában, amiből arra szokás következtetni, hogy ekkoriban még nem voltak az Erdély élére kinevezett királyi tisztségviselő, az erdélyi vajda alá rendelve.
A királyi várbirtokok eladományozásával a 13. század végén és a 14. század elején megszűnt a királyi várispánság és a várszervezet, ami a királyi vármegye alapját is képezte. A „nemesi" vármegye legfontosabb jellemzője a szolgabírák megjelenése (az ispánok mellett) a vármegyei ítélőszéken. A szolgabírák a 14. század elejére egész Magyarország területén és Erdélyben is kialakuló nemesi vármegye legfontosabb, a vármegye nemessége által - valószínűleg évenként - választott tisztségviselői. A tisztséget központi intézkedéssel a 13. század utolsó harmadában hozták létre. A szolgabíró (iudex nobilium) név jelentése 'szolgáló' vagyis 'segítő' bíró, mivel az ispán segítőtársai voltak a megye igazgatásában. Számuk Erdélyben vármegyénként kettő, Erdélyen kívüli vármegyékben pedig - néhány kivétellel - általában négy. A szolgabírák feltűnése az oklevelekben az erdélyi nemesi vármegyék kialakulása befejeződésének is a legbiztosabb jele, és az ország más részeihez hasonlóan ez a 14. század elején következett be (Belső-Szolnok, 1325; Doboka, 1305; Fehér, 1303, majd 1320; Hunyad, 1333; Kolozs, 1312; Küküllő, 1331; Torda 1335). Erdélyben, akárcsak Magyarország más részein, a szolgabírák mindig abban a vármegyében (vagy abban a vármegyében is) birtokosok, amelyikben ezt a tisztséget viselik. Mindig kisbirtokos, de valószínűleg a megyében befolyással rendelkező családok tagjai, a szolgabíróságon kívül némelyikük legföljebb ispáni tisztséget viseltek.
A megyék ispánjait Magyarországon (Szlavónián kívül) a király nevezte ki, és sokszor országos méltóságok viselői kapták meg egy-egy vármegye ispánságát, Erdélyben azonban a 14. század elejétől bizonyosan a mindenkori erdélyi vajda állította tisztségbe őket familiárisai köréből. Olykor az oklevelek alispánoknak nevezik őket, ami azzal magyarázható, hogy a kortársak a vajdát tekintették a vármegyék „ispánjának", az általa kinevezetteket pedig „alispánnak". A 15. században néhány esetben az ispánnal egyidejűleg alispánt is említenek a források, ő az ispán által kinevezett helyettes volt. Nagyjából a 15. század közepéig egy-egy ispán a vármegye területén található királyi vár várnagya is volt (pl. Belső-Szolnok vármegye ispánja Bálványos, Kolozs vármegye ispánja Létavár várnagya, stb.). Hunyad vármegye ispáni tisztségét a 15. század második felétől mindig a Hunyadi család tulajdonában levő Hunyadvár (ma Vajdahunyad) várnagya töltötte be. Fehér vármegye ispáni tisztjét a 14. század elejétől az erdélyi alvajda látta el; e vármegye okleveleit 1406-ig az alvajda (v. alvajdák) és a két szolgabíró bocsátotta ki, 1435-től a kibocsátók a két szolgabíró mellett az alvajda/alvajdák helyettese/helyettesei az ispáni tisztségben, akik rendszerint alispáni címet viseltek.
Az ispánból és két szolgabírájából álló vármegyei hatóságnak elsősorban bíráskodási funkciója volt, ennek helyszíne a vármegyei ítélőszék (sedes iudiciaria, rövidebb nevén a sedria). A helyszín kiválasztásában a könnyű megközelíthetőség volt a fő szempont (a vármegyék központjai nem az ekkora már elhagyott Árpád-kori ispáni várak). Általában folyóvölgyekben, nagy utak kereszteződésében fekvő településeket választottak, és a helyszínt nagyritkán változtatták az alábbiak szerint: Belső-Szolnok (1368-1468: Dés; 1470-1509: Vízszentgyörgy; 1539: Németi), Doboka (1334-1544: Bonchida); Fehér (1339-1455: Szentimre; 1478-1479: Szentkirály; 1483-1525: Enyed); Hunyad (1333-1371: Déva; 1382-1516, 1528: Barcsa; 1520-1523, 1528, 1536: Bácsi; 1531: Pestes); Kolozs (1312-1378: Kolozs; 1381-1497: Apahida; 1499-1510, 1530-1533: Kolozsvár; 1512-1526: Bács; 1539-1544: Szamosfalva); Küküllő (1331: Csávás; 1407: Kápolna; 1416, 1448: Kornéltelke; 1416-1439: Kápolna; 1479: Abosfalva; 1513: Szőkefalva); Torda (Torda város: 1383-1536). Az ítélőszékeket általában kéthetente (ritkán hetente) tartották, de egy-egy helyszínen mindig a hét adott napján (pl. Kolozs vármegyében mindig szerdán), egyedül Fehér vármegyében a nagyobb ünnepek nyolcadik napján, az alvajdai ítélkezés gyakorlatának megfelelően. A megyei ítélőszék nem ítélhetett a nemesek bűnügyeiben és örökös birtokjogokra vonatkozó ügyekben, illetve a szokásjog szerint a 100 forint feletti értékű ügyekben sem és joghatósága nem terjedt ki a megyében található szabad királyi városokra és lakóira, nagyobb egyházi birtokosokra. A megyei ítélőszék volt az úriszék (földesúri ítélőszék) fellebbviteli fóruma. Az ispán és a szolgabírák az ítélőszéken kirótt bírságokból egyaránt részesültek. Az ispán és a szolgabírák által az ítélőszéken meghozott ítéleteket (vagy más ügyeket, például a vajda megkeresésére írt jelentéseket) írásba foglalták; a megyei oklevelek működésük történetének legfontosabb forrásai. A megyei oklevelek az ispán (alispán) és a két szolgabíró pecsétje alatt keltek, de a szolgabírák az ispán nélkül is kibocsáthattak okleveleket (ítéletet csak együtt hozhattak). A vármegyéknek kezdetben nem volt saját pecsétjük és csak a 15. század utolsó harmadában kaptak jogot ilyennek használatára. Az erdélyi vármegyék közül egyedül Hunyadnak ismeretes pecsétnyomója 1542 előttről, de a vármegye napjainkra fennmaradt okleveleit nem ezzel, hanem az ispán és a két szolgabíró pecséteivel erősítették meg.
Magyarországon a vármegyei ítélkezés másik helyszíne az ún. nádori közgyűlés, amelyet szabálytalan időközönként a nádor vagy más országos méltóság képviselője tartott egy vagy több szomszédos vármegye számára. Erdélyben ilyen közgyűléseket a vajda tartott, de csak rövid ideig, a 14. század 30-as és 40-es éveiben alig néhány esetben (Belső Szolnok, Doboka és Kolozs megyék számára), utána pedig ez a szokás megszűnt. Megmaradtak viszont (1412-ig) a Torda városban a hét erdélyi vármegye nemessége számára az erdélyi vajda által tartott közgyűlések, ahol azonban a vajda ítélkezett. A vajda vezetése alatt harcoltak az erdélyi vármegyei hadak is. A megye - az általa kiküldött szolgabíró útján - részt vett a királyi adók behajtásában.
A megyei hatóság - felsőbb hatóságok (pl. a király vagy az erdélyi vajda) parancsára - peres ügyek kapcsán rendszeresen végzett vizsgálatokat vagy idézéseket a vármegyében és ezekről is, a legközelebbi ítélőszék alkalmával, írásos jelentéseket készített. Határjárást - minthogy örökös birtokjogot érintett - csak kisebb jelentőségű ügyekben végzett. Emellett - akárcsak a hiteleshelyek - a hozzájuk fordulók legkülönfélébb ügyeiben bevallásokat (fassio) is felvett, vagy olykor okleveleket írt át.
A 15. század elején Erdélyben is megjelentek a megye nemességének közössége (universitas) - tehát nem az ispán és a két szolgabíró - nevében kelt oklevelek olyan ügyekben, amelyek a megye egészét érintették.
Az erdélyi vármegyék járásairól középkori adatunk nincs, ugyanakkor más magyarországi vármegyék analógiája alapján feltételezhetjük, hogy ilyenek léteztek. A vármegye működésében szerepük csak a királyi egyenes adók beszedésekor -adókörzetekként - lehetett, a királyi adószedők ugyanis egy-egy szolgabírával bizonyos rend szerint járták be a vármegye helységeit. A járások száma megegyezett a szolgabírák számával és eszerint Erdélyben megyénként két járással számolhatunk. Határaik feltételezhetően azonosak azokkal, amelyeket Benkő József (1740-1814) Transsilvania specialisa (1789) ír le, és ugyanezeket a határokat rögzítette Lipszky János (1766-1809) térképe (1806) is. Minden bizonnyal a 16-17. században ezeket a járásokat további kisebb egységekre osztották. Ekkor már vármegyénkénti két kerület (circulus), illetve az ezeket még kisebb igazgatási egységekre osztó, általában több járás (processus) létezhetett. Közülük a kerület tekinthető a középkori járások utódjának.
A vajdai hatalom miatt a középkorban az erdélyi vármegyei hatóságoknak a magyarországiakhoz képest kisebb volt a jelentősége. A fejedelemség kialakulása után a vármegye bíráskodási funkcióját a továbbiakban is megtartotta; az ispánokat a 16. század közepétől az erdélyi fejedelmek nevezték ki.
címkék
vármegyeKépek