Utolsó frissítés: 2010-12-17
Szerző: BAJUSZ István
Tanár, iskolaigazgató, régész. Téglás Gábor édesapja, id. TéglásGábor a kiskunsági Fülöpszálláson született 1818-ban, innen került Brassóba, ahol a műlakatosságot tanulta ki. Itt nősült meg 1844-ben, felesége szárhegyi Csergeő (Szabó) Anna, aki 1825-ben született (Csergeő József és Pál Magdolna leánya). A családi hagyomány szerint id. Téglás Gábor a Szabadságharc alatt Gábor Áron ágyúöntő műhelyében dolgozott Székelyudvarhelyen. A Szabadságharc leverése utáni menekülés alkalmával kerültek Sepsiszentgyörgyre, ahol a város id. Téglás Gábornét német és román nyelvű tudása miatt tolmácsként alkalmazta és ahol végleg letelepedtek. Id. Téglás Gábor szaktudását bizonyítja az a tény is, hogy 1853-ban a sepsiszentgyörgyi Egyesült Asztalos és Lakatos Céh mesterének választották. Ott is hunytak el és temették őket: Csergeő Annát 1890 januárjában, id. Téglás Gábort 1890 szeptemberében. Hét gyermekük volt: István és Anna (akik születésük után korán meghaltak), Gábor, István, József, Lajos és Károly. Gáboron kívül még három fiú futott be jelentős életpályát. T. István (Sepsiszentgyörgy, 1853 - Torda, 1915) tanító, Torda-Aranyos vármegye tanfelügyelője, „amatőr" régész, néprajzkutató, sokat publikált. Téglás József (Sepsiszentgyörgy, 1857 - Kolozsvár, 1917) (fém)ipariskolai tanár volt Sepsiszentgyörgyön, Szegeden, majd Kolozsvárott. Téglás Károly (Sepsiszentgyörgy, 1863 - Budapest, 1916) az erdőgazdálkodás terén tevékenykedett, miniszteri tanácsos volt, az Erdészeti főosztály igazgatója, a Lipót-rend lovagja. Az erdőgazdálkodással kapcsolatosan több tudományos munkája ismert.
Téglás Gábor a sepsiszentgyörgyi elemi iskola elvégzése után, 1864-től középiskolai tanulmányait a nagyenyedi Bethlen Kollégiumban folytatta. Itt nagy hatással volt rá Herepey Károly tanár, lelkes régiséggyűjtő, a kollégiumi Múzeum őre, akitől talán először látta a sokak számára értéktelennek tűnő tárgyak megbecsülését. A Kollégium után a budapesti Bölcsészkaron folytatta tanulmányait és 1871-től már Déván, az ottani Főreáliskolában tanár, melynek 1883 és 1903 között igazgatója is volt. Itt nősült meg. Több fia volt: Gábor, Béla, Géza, Dezső és Ödön az első feleségétől, a korán elhunyt Hidvégi Nettitől, valamint Sándor a második feleségtől, Mangesius Iréntől. A legnagyobb fiú, Gábor Kolozsvárt hunyt el 1900-ban, ahol jogászhallgató volt, kedvelt társasági bohém, újságíró és költő. Géza, Béla és Dezső is foglalkoztak publicisztikával, Géza és Dezső ráadásul a gyorsírás úttörői is voltak.
Déva döntő jelentőségűvé vált Téglás Gábor élete és pályafutása további alakulásában. Az itteni történelmi hangulat, a város és a környék értelmiségének történelmi érdeklődése Téglás Gábort is ez irányba terelték. Mint természetrajzos és geológus a megye természeti viszonyait kezdte kutatni, de az útjába kerülő régészeti és történelmi emlékek elől sem tért ki. Lassacskán figyelmét teljesen lekötötték a cserépdarabok, állatcsontok, csiszolt kőszerszámok. A kezdeti, főleg napi- és hetilapokban megjelenő népszerűsítő cikkei még természettudományi vagy turisztikai beállítottságúak, de a 70-es évek második felében már jelentkezik régészeti érdeklődése: Torma Zsófiára, mint a tordosi telep felfedezőjére hívta fel a nagyközönség figyelmét.
1880-ban Déván megszületett a „Hunyadmegyei Történelmi és Régészeti Társulat", melynek létrejöttében Téglás Gábornak is nagy szerepe volt. Haláláig tagja maradt a Társulatnak, 23 éven keresztül vezette múzeumát. A Társulaton belül egyike a legtermékenyebbeknek, nagy tekintélyt szerzett kezdeményezései és munkássága által.
Régészeti kutatásait - Torma Zsófia hatására, akinek 1899-ben bekövetkezett haláláig, közeli munkatársa maradt - az őskor még elhanyagolt területén kezdte, és többek között itt újdonságnak számító barlangkutatásokat kezdeményezett, meglepően gazdag eredményekkel. Az 1880-as években főleg őskori vonatkozású publikációi jelentek meg, amelyekben kb. 300 őskori telepet, lelőhelyet mutat be vagy ír le.
1881-ben a „Hunyadmegyei Történelmi és Régészeti Társulat" megkezdte a várhelyi (Ulpia Traiana Sarmizegetusa) római kori romjait kutatni és ásatásokat végezni. Ezzel a feladattal Téglást és Király Pált bízták meg, akikhez később Szinte Gábor is csatlakozott. Többek között feltárták az amfiteátrumot, egy Mithras szentélyt, egy templomot stb. Valószínű a várhelyi ásatások hatására összpontosít ezután Dácia római korára, és a mesterének tartott Torma Károly nyomdokaiba lépve belevetette magát a római határvonal tanulmányozásába, végigjárva a keleti határvidéket, a Hargita alján húzodó Kakasbarázda, Ördögárok sáncrendszert és a nyugati határvidéket, a Meszes-hegység vonalát. Észrevételeit, megállapításait számos tanulmányban tette közzé. Terepjárásai során sok római feliratot jegyzett le és publikált, megmentve ezáltal ezeket a teljes megsemmisüléstől. Ekkor került közelebb az ős- és római kor bányászatához, ahol útörő munkát végzett. Az 1890-es évektől megjelenő publikációinak zöme már Dácia római korával foglalkozik. Közben a „Hunyadmegyei Történelmi és Régészeti Társulat" múzeumát is igyekezett felfejleszteni, ásatások, vásárlások, adományozások útján sok régészeti leletet gyűjtött egybe. A római kutatásai a dákora is felhívták figyelmét, sokat foglalkozik ezzel a néppel. Bejárta a Szászvárosi hegyek ilyen jellegű erődítményeit, talán elsőként mérve fel azok valamikori stratégiai és politikai jelentőségét. Erdély keleti felében is azonosított vagy azonosítani vélt dák erődítményeket és jóllehet már dúlt a vita a román nép eredetéről, Téglás Gábor véleménye az volt, hogy „ ... ragaszkodjunk az ősiség fölemelő és nagy tettekre lelkesítő hagyományaihoz; de a történeti igazság ereje a hitnél és traditióknál is nagyobb, s annak érvényt szerezni tudományos hitelünk érdekében is mulaszthatatlan kötelesség". Tisztába volt azzal is, hogy a történész számára elengedhetetlen a terepszemle, ami „távolról sem olyan künnyű munka, aminőhöz a könyvtárak és múzeumok puha kényelmében combinálgató szaktársak szokva vannak". Kutatásai kapcsán világosan látta az analógiák szükségességét, ezért bejárta Románia, Szerbia, Bulgária, Németország vidékeit és múzeumait. Tapasztalatait főleg a limes-kutatásai terén gyümölcsöztette.
1888-ban a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjai sorába választotta, de tagja volt az Erdélyi Kárpát-Egyesületnek, levelező tagja a Földrajzi Társulatnak, választmányi tagja az Országos Embertani és Régészeti Társulatnak és a Magyar Néprajzi Társulatnak stb.
Közben tanügyi téren is rengeteget dolgozott. Mint a dévai Állami Főreáliskola igazgatója 1883 és 1903 között, felfejlesztette a tanintézményt, 1891-től 1898-ig szerkesztette az iskola Értesítőjét. 1896-ban az Országos Közoktatási Tanács tagja lett, címzetes főigazgatói címet kapott, amely egy csomó iskola ellenőrzésének kötelességével is járt. A tanügyi pályáról 1903-ban vonult vissza, nyugdíjasként Budapestre költözött.
Élete végéig dolgozott, írt és publikált. Népszerűsítő cikkeit főleg napi- és hetilapokban közölte (pl. Fővárosi Lapok, Budapesti Szemle), szakdolgozatait viszont már rangos tudományos folyóiratokban, évkönyvekben jelentette meg, mint az Archaeológiai Értesítő, Archaeológiai Közlemények, A Magyar Tudományos Akadémia Évkönyve, Természettudományi Közlöny, Bányászati és Kohászati Lapok, Múzeumi és Könytári Értesítő, Orvos- és Természettudományi Értesítő, Erdélyi Múzeum, A Hunyadmegyei Történelmi és Régészeti Társulat Évkönyve, Archaeologisch-Epigraphische Mittheilungen aus Österreichisch-Ungarn stb. Nem maradt hűtlen régi szakmájához sem: természettudományi, geológiai vagy turisztikai cikkeket is közölt, és az 1892-ben beinduló Erdély c. „turista-, fürdőügyi és néprajzi" folyóirat turisztikai róvatát szerkesztette, majd 1902-ben az EKE megbízásából Hunyadmegye turista kalauzát állította össze. Szintén 1902-ben jelent meg Torma Zsófiával és Kuun Gézával írt, általa szerkesztett Hunyadmegye története c. munka első kötete.
Munkásságát körülbelül 400 közlemény hírdeti. Ezek a jóhiszemű tévedései ellenére, melyektől ő sem volt mentes, kellő kritikai feldolgozással, ma is értékes forrásanyagot szolgáltatnak elsősorban Erdély ős- és ókorának kutatói számára.
„Nem kalamáris előtt ülve, combinatio útján, hanem a szabad természetben igyekezett autopsiával, a vidék fáradságos bejárásával, a dűlők és erdők kifürkészésével lehetőséges fényt deríteni (...) a múltra" - írta róla Ortvay Tivadar.
Téglás Gábor 1916. február 4-én hunyt el Budapesten, ahol a MTA a rákospalotai temetőben díszsírhelyen temette el. Sírját a rákosi korszak idején felszámolták, eltüntették, viszont Déván a 2003-ban megalakult magyar iskola T. G. nevét vette fel Téglás Gábor Iskolaközpont), így módon adózva a valamikori pedagógus és tudós emlékének és ahol 2008-ban a mellszobrát is felavatták.
xxx: Téglás Gábor. Archaeológiai Értesítő 36, 1916, 237.
Ortvay Tivadar: Téglás Gábor. Századok 50, 1916, 325-326.
Bajusz István: Téglás Gábor. Gyopár 2, 1993, 3.
Gáll Ervin: Precursorii arheolologiei profesioniste din Transilvania: biografia lui Gábor Téglás. In: Barnea, Alexandru (szerk.): Arheologia clasică în România. Primul secol, Cluj-Napoca, 2003, 141-169.
Hadobás Sándor: Téglás Gábor. Bányászattörténeti közlemények 1, 2006, 1, 83-98. (Bányatörténetre vonatkozó publikációk listájával.)