Utolsó frissítés: 2010-12-15
Szerző: SZABÓ Á. Töhötöm
A tejbemérés (vagy tejmérés, juhmérés, összefejés, befejés, románul: sâmbra, măsurişul vagy împreunatul oilor) a juhok legelőkre történő kihajtását megelőző szokás, olyan gazdasági gyakorlat, melynek célja, hogy a juhtartó gazdatársaságba beállt gazdák egy nyáron keresztül történő tejrészesedését a lefejt tej mennyisége alapján meghatározza. A szokás összefüggésben van az erdélyi falusi gazdaságokra különösen jellemző közös legelőhasználattal és az állatok közös pásztoroltatásával, hisz a falurendszerű gazdálkodás keretében az egyes gazdák nem tudnák a legelőterületeket külön-külön használni (a nyomásos gazdálkodás megszüntetéséig a nyomáson is legeltették a juhokat), és nem is tartanak annyi juhot, amennyinek a pásztoroltatása megtérülne, ezért egyes falvak, vagy falurészek gazdái társulnak, hogy a közösen használt legelőkön a juhaikat közösen legeltessék. A juhpásztort ehhez közösen fogadják és fizetik (a fizetés általában pénzből és élelmiszerből áll).
A Kárpát-medencén belül a juhtartásnak különösen a hegyvidéki, dombvidéki területeken, így Erdélyben volt és van nagyobb jelentősége, így ezen a területen a juhtartásnak és a juhtej feldolgozásának változatosabb formái alakultak ki attól függően, hogy a juhnyájat milyen legelőkön, a falutól milyen távol legeltetik, és milyen haszonvételi formákat gyakorolnak. A közös fejősjuhnyájak tejhaszonvételi, tejrészesedési formái vizsgálatának vonatkozásában a szakirodalom két nagy részesedési formát különböztet meg (ezeken belül további altípusokkal): a tejtermékül és a tejül való való részesedést. Az előbbi rendszerben, amely Erdély délkeleti részére jellemző elsősorban, a részesedést a juhnyájba adott fejősjuhok száma alapján állapítják meg (az egy juh utáni járandóság 7-8 kg sajt és 1 kg orda körül mozog), és a tejfeldolgozás a pásztor (vagy a családja) feladata, az utóbbiban, amelyet főként Erdély központi területein gyakorolnak, a részesedést az első tavaszi közös fejéskor, a tejbeméréskor fejt mennyiség adja, és a tejfeldolgozás a tejből sorban részesülő gazdák házainál történik. Tejbemérésről leírásaink Kalotaszegi és Mezőségi falvakból vannak, és a szakirodalomban általános az a vélekedés, hogy az erdélyi juhászat szókincse, gyakorlata és tárgyi világa mellett egyes elemeiben ez is román (és balkáni) hatásokat mutathat.
Az április végi, május eleji tejbemérés ideje - akár a juhok első tavaszi kihajtása - olyan időszaka az évnek, amikor termékenységvarázsló rítusokat, a természet befolyásolását is lehet gyakorolni (zöldággal való csapdosás, maszkos alakoskodás, vízzel való locsolás, szexuális tartalmú játékok). Az egy gazdatársaságba tartozó gazdák a juhaikat vagy közvetlenül a bemérés előtti napon, vagy néhány nappal korábban összeadják és kihajtják a legelőre, és a bemérést megelőző éjszakán kint is éjszakáznak a juhok mellett, hogy a csalásokat megelőzzék, ugyanakkor a szokással kapcsolatos mulatság is megkezdődik, hisz a fogadott zenészek már ekkor a helyszínen vannak. Másnap reggel, délelőtt akár a legelőn, akár a faluban, valakinek az udvarán megkezdődik a tényleges tejbemérés: az egyes gazdák nyilvánosság előtt megfejik a juhaikat, és a fejt tejmennyiséget egy edényben (általában kupában, ahol a kupa egy egész tejet jelent) lemérik (a kisebb tejmennyiségek kifejezésére alkalmazzák a féltejet, fertályt, esetleg a meszelyt és a centist), a mennyiségeket rögzítik, és ez alapján állapítják meg, hogy ki hányszor és milyen sorrendben viheti haza nyáron a tejet. Például: a két tejes gazda minden rendben kétszer egymás után, az egy tejes gazda minden rendben egyszer viszi haza az összes lefejt tejet, a féltejes gazda pedig minden második rendben jogosult a tejre. Helyenként igen bonyolultnak tűnő számításokkal is találkozunk, hisz a töredékekre is vonatkozhatnak részesedési kulcsok (és lehet valakinek egész teje és egy töredék), bár a gazdatársaságok tagjai általában arra törekednek, hogy eladással és vásárlással a nagyon kis mennyiségeket kiegyenlítsék. Mivel a legelők nyár végi kimerülésével a fejt tejmennyiség csökkenhet, gyakorolják a rend megfordítását is. A tejmérés befejeztével általában mulatság veszi kezdetét (ott, ahol nem a mezőn történik a fejés, már a fejés előtti bevonulásnak ünnepi jelleget adnak), Magyarlónán ekkor gyakorolják a henderikázást, a férfiak és nők ölelkezve történő gurulását, illetve a bemérés utáni napon sor kerül egy zárt körű asszonymulatságra is.
A szokás a legutóbbi évek társadalmi és gazdasági kihívásai következtében sok helyen megszűnt vagy megváltozott, hisz amellett, hogy az erdélyi háztáji gazdaságok, kisgazdaságok sok problémával szembesülnek, a juhtartás ezen belül már nem vonzó ágazat, a juhok valamikori változatos haszonvétele (hús, tej, gyapjú és bőr, trágya) jelentőségét vesztette, ráadásul a sorban való részesedés, a tej hazaszállításának terhe, és az otthoni tejfeldolgozás olyan kötöttségeket jelent, amelyet a mai családok már nehezn tudnak vállalni. Ugyanakkor megfigyelhető a szokásban, hogy tejbemérésre és az azt követő táncalkalomra kilátogató városiak (kutatók, táncosok) az érdeklődésükkel egy pozitív értékhorizontot alkottak meg, amely segítheti a szokás fennmaradását.
FÖLDES László: „A vándorló Erdély". Ethnographia XCIII. (1982) 353-390.
HABENICHT, Gottfried: Povestea ciobanului care şi-a pierdut oile. Revistă de Etnografie şi Folclor 1968. 235-251.
HENICS Tamás: Juhmérés Visában - Szent György-napi örökségünk. Mezőgazda Kiadó, Budapest, 2005.
K. KOVÁCS László: A közös fejősjuhnyájak tejhaszonvételi formái Erdélyben 1900 körül. Népi kultúra - népi társadalom I. 1968. 9-51.
KÓS Károly: A kalotaszegi kosarazó juhászat. Miscellenae Ethnografica 1947. 3-28.
KÜRTI László: Juhmérés és henderikázás Magyarlónán. Ethnographia XCVIII. (1987) 385-393.
SZABÓ Á. Töhötöm: Közösség és intézmény. Stratégiák a lónai hagyományos gazdálkodásban. Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 2002.
VASAS Samu - SALAMON Anikó: Kalotaszegi ünnepek. Gondolat Kiadó, Budapest, 1986.