Utolsó frissítés: 2011-01-06
Szerző: W. KOVÁCS András
A középkorban Erdély élére a mindenkori magyar király által kinevezett tisztségviselő. A tisztség eredetét illetően a magyar és a román történetírás gyökeresen eltérő véleményt fogalmazott meg. Abban egyetértés van, hogy megnevezése az erdélyi szlávoktól került átvételre és eredetileg katonai vezetőt jelentett. A román történetírás szerint a vajdai tisztség az Erdélyben kialakult romanizált és a rómaiak kivonulása után (i. sz. 271) is itt maradt dák-római, és az ebből kialakult román őshonos népesség tipikus intézményévé vált. A kenézségekbe szerveződött több kisebb helyi közösséget egybefogó, lokális hatalmú vajdák tisztsége a havaselvei és moldvai állam ugyancsak vajdának nevezett középkori vezetőjének tisztségével rokonítható. A magyar történetírás elterjedtebb véleménye szerint viszont az erdélyi szláv népesség nevezte így a föléjük rendelt királyi tisztségviselőt és ez honosodott meg a magyar nyelvben is. I. István király a korábbi központosító folyamatból kimaradt erdélyi gyula legyőzése után Erdély élére egyik rokonát, Zoltánt nevezte ki, de a 14. századi krónikakompozíció nem nevezi vajdának és bizonytalan, hogy ez a tisztség első előfordulásának tekinthető-e. Az ez utáni Árpád-kori erdélyi vajdák nevei az ünnepélyes kiállítású királyi oklevelek megerősítő záradékából, az ún. tanú-, majd méltóságnévsorából ismeretesek (de a puszta néven kívül ezekből semmit nem tudunk meg róluk). A tanúnévsor a királyi oklevelek kiállításánál ténylegesen jelen levő méltóságviselőket szerepelteti, de ennek helyét a 12. század végétől a méltóságsor veszi át, ami az ország tisztségviselőit sorolja fel, függetlenül attól, hogy ezek az oklevél kibocsátásakor ott tartózkodtak-e vagy sem. Ennek tudható be az, hogy míg korábban csak elvétve találkozunk az oklevelekben vajdák nevével, a 12. század végétől a vajdai tisztség betöltőit megszakítás nélkül ismerjük. A tisztség megnevezését illetően kezdetben némi terminológiai bizonytalanság figyelhető meg: 1111-ben és 1113-ban a tanúnévsorok Mercurius princeps Ultransilvanust említenek, a 13. században pedig olykor bánnak (1261, 1265: banus) nevezik az Erdély élén álló királyi tisztségviselőt. A vajda (woyuoda) elnevezés a 12. század végétől mutatható ki (1176: Leustachius, 1199: Legforus), és ezentúl - az említett kivételektől eltekintve - végig ez maradt Erdély kormányzójának címe. (Az Árpád-korban ugyanez a terminológiai kiforratlanság figyelhető meg a magyar királyság egy másik különkormányzata - Szlavónia - élére ugyancsak a mindenkori magyar király által kinevezett bán megnevezésével kapcsolatosan. Az erdélyi vajdai és a szlavón báni tisztség hasonlósága azt mutatja, hogy Erdély különkormányzatként történő megszervezése nem volt helyi sajátosság.) A tartományt a 13. században két ízben is az Árpád-házból származó hercegek (a későbbi IV. Béla 1226-1235 között; a majdani V. István pedig 1257-1270) kormányozták, és emiatt olykor ducatusnak, István ifjabb király alatt (e címet 1262-1270 között viselte) pedig regnumnak nevezték Erdélyt. Ekkoriban a vajdát a hercegek nevezték ki a terület élére. A vajdák már a 13. században a dél-erdélyi Fehér vármegye ispánjai is voltak, ezt az ispáni tisztséget a későbbiekben az alvajdák örökölték meg. Minthogy az észak-erdélyi ispánok a 12. században még szerepelnek a királyi oklevelek tanúnévsorában (a vajdák neve mellett, ugyanazon felsorolásban), valószínűsíthető, hogy a vajda joghatósága csak ezután terjedt ki Észak-Erdélyre. 1263-tól viselték a szolnoki ispán címet is és így joghatóságuk Szolnok vármegye Erdélyen kívüli részeire (a későbbi Közép- és Külső-Szolnok vármegyék területére) is kiterjedt. Emellett azonban a vajdák erdélyi hatásköre a székelyek és a szászok betelepítésével jelentősen szűkült és már csak a hét itteni vármegyére (Belső-Szolnok, Doboka, Kolozs, Torda, Hunyad, Fehér, Küküllő) terjedt ki. Olykor Erdélyen kívüli vármegyék ispánjai is (a 14. században, megszakításokkal Arad vm. ispánjai), a 15. század közepén (állandóan 1461-től) pedig a székely ispáni tisztséget is megkapták.
A vajdai tisztség története részletesebben az 1420-as évekig ismert, minthogy a magyarországi középkori okleveleket eddig jórészt közölték. Az erdélyi vajda a középkorban végig a magyar királyság egyik legfontosabb tisztségviselője és mint ilyen kezdettől fogva a többi országos méltóságviselővel együtt a királyi tanács tagja. Személyéről, kinevezéséről vagy leváltásáról a király maga döntött a belpolitikai erőviszonyok és bizonyára a királyi tanács javaslatainak figyelembevételével, magának a tartománynak ebbe beleszólása nem volt. A tisztségbe jutott vajdák az ország legvagyonosabb és legelőkelőbb, de kivétel nélkül mindig Erdélyen kívüli családok tagjai.
A 13. század végén a pártharcok a vajdai tisztség betöltésében is megmutatkoztak. Kinevezése után Kán nemzetségbeli László (1294-1315) hosszú ideig maradt meg a vajdai tisztségben, kisajátította a királyi jövedelmeket, a várak élére saját embereit nevezte ki. Noha megszerezte a koronát, megkoronázására valószínűleg azért nem kerülhetett sor, mert az egységes magyar királyság gondolata elevenen élt a kortársakban. 1315-ben bekövetkezett halála után I. Károly király (1301-1342) számára ennek első vajdái, Debreceni Dózsa (1318-1321) és Szécsényi Tamás (1321-1342) hódították vissza a tartományt, aminek pacifikálása 1321-re be is fejeződött.
A vajdai tisztséghez (egykorú latin elnevezéssel: honorhoz) tartoztak a vajdaság területén található királyi váruradalmak. Ezek várnagyait, akárcsak a hét erdélyi vármegye ispánjait is a 14. század elejétől a vajda nevezte ki, familiárisai közül. (A familiaris szabad állapotú, birtokos nemes, aki általában valamelyik méltóságviselőnél szolgálatot vállal). Ezek a királyi várak a következők voltak: Kecskés, 1319-től Küküllővár, Újvár, 1321-től Déva, Léta, Bálványos, Csicsó, 1324-től Kőhalom, 1346-tól Hátszeg, 1361/1362-től Sebesvár, a 14. század végétől Talmács a hozzá tartozó Latorvár és Vöröstorony erősségekkel. Ezeken kívül más, vár nélküli uradalmak is a vajda kezén voltak (1370-ig Almás, 1387-ig Bonchida, 1409-ig Hunyadvár, azaz a mai Vajdahunyad). 1387 után az uralkodók a királyi birtokok nagyarányú szétosztogatásába kezdtek és ezzel együtt a várak legtöbbje magánkézbe jutott (1396-ig Bálványos, Csicsó, Újvár és Kecskés, 1433-ban Sebesvár, 1441-ben Déva [ideiglenesen] és Léta, később Hátszeg is), vagy a szász székeké lett (1418 után Kőhalom, 1453-ban Talmács és tartozékai). A 15. század második felében már csak Küküllővár és Déva maradt a király, illetve helyi képviselője: a vajda kezén. A váruradalmaknak elsősorban nem gazdasági jelentőségük volt, hanem a hatalom gyakorlásában volt szerepük.
Téves az a nézet, miszerint a vajdák valamiféle tartományi „autonómia" képviselői lettek volna; ezzel éppen ellenkezőleg a királyi akarat végrehajtásának eszközei voltak. Ez érvényes természetesen a nagyhatalmú és az akkoriban az ország leggazdagabb magánbirtokosának számító Lackfi családból származó vajdákra is, akik - ugyancsak királyi kinevezéssel - a 14. században hosszú időn keresztül egymást követték a tisztségben.
A vajda tevékenysége Erdélyben elsősorban az igazságszolgáltatás terén nyilvánult meg. Ennek helyszínei a szentimrei (Fehér vm.) alvajdai ítélőszék (helyszíne változatlan a középkorban), illetve a Torda város határában, Keresztesmezőn (Torda vm.) tartott vajdai közgyűlések. Az alvajdai ítélőszékek nagyobb egyházi ünnepek nyolcadán kezdődtek (lat. octavaján - ami kezdetben az ünnep utáni nyolcadik napot jelenti - és ezért a történeti szakirodalom octavalis törvényszéknek is nevezi). Ezeken a hét erdélyi vármegye nemessége intézte peres ügyeit. Ennek volt fellebbviteli fóruma a tordai közgyűlés (latinul congregatio generalis), ami ugyancsak ítélkezési feladatokat látott el. A 15. század első harmadában a régi vajdai közgyűlések megszűntek, szerepüket ezután a Tordára átkerült octavalis törvényszék vette át. Királyi parancsra ezeken a közgyűléseken megjelenhettek a székelyek és a szászok képviselői is, és noha például 1342-ben a vajda elvi jelentőségű, a tartomány egészére vonatkozó rendelkezést foglaltatott itt írásba, soha nem lett belőle „erdélyi országgyűlés". Mindkét ítélőszék a nemesség bíráskodási fóruma volt.
A vajda a középkorban az erdélyi haderő vezetője. Jövedelme az 1324-ben eltörölt erdélyi adókból, vámokból, a peres eljárások során beszedett bírságokból, a kezelésében levő királyi uradalmakból, illetve 15. század végi adatok szerint a királyi udvartól közvetlenül kapott pénzösszegből származott.
A vajda helyettese az erdélyi alvajda. Ezt a tisztséget 1221-ben említik először a vajda helyettese (vicarius woyvode) néven, de 1278 óta az egész középkoron át az alvajda (vicevayuoda Transsilvanus) megnevezés lett az általános. Az alvajda megbízatása a vajda lecserélésekor megszűnt, kivéve néhány esetet: például Járai Péter alvajdát (1344-1349, 1359-1368) a Lackfi családból származó több vajda is megtartotta tisztségében. Az alvajdák a középkorban Fehér vármegye ispáni tisztségét is betöltötték, minthogy az alvajdai szék miatt amúgy is legtöbbet ebben a vármegyében tartózkodtak. Az erdélyi tennivalók tényleges intézői sokszor az alvajdák, minthogy a vajdák legtöbbször a királyi udvarban tartózkodtak. A 15. században, amikor több alkalommal is két vajdát neveztek ki Erdély élére, egyszerre két alvajda volt egyidejűleg hivatalban.
Az írásos ügyintézésre vajdai és alvajdai oklevelek kiállítására kancellária szerveződött, ahol protonotarius vezetése alatt általában több jegyző (notarius) dolgozott. A magyarországi általános gyakorlatnak megfelelően az itt kibocsátott oklevelek nyelve latin és kiállításuk formája némi késéssel mindig követi a királyi kancellária gyakorlatát. A Mohács előtti vajdai oklevelek száma több mint 3000, az alvajdai oklevelek száma meghaladja az 1000-et, de a 15. században több, inkább Erdélyen kívül tartózkodó vajda alatt az alvajdai oklevelek száma felülmúlja a vajdaiak számát. A legkorábbi fennmaradt vajdai oklevél 1248-ból ismeretes, az első alvajdai oklevél 1282-ből maradt ránk.
A vajdai tisztség az erdélyi fejedelemség kialakulásának időszakában, az 1540-es években szűnt meg. Feladatait - kibővített hatáskörrel és lényegesen nagyobb hatalommal - az erdélyi fejedelmek vették át.