Utolsó frissítés: 2011-04-11
Szerző: ALBERT Ernő
A rágalmazás, erőteljes nyelvi agresszió büntetésének pénzbeli megváltását jelenti. A súlyosabb büntetések mellett, tulajdonképpen velük egy időben, olyan törvényt is kialakítottak, amely szerint bizonyos mértékig enyhítettek a felelősségre vonás mértékén. Ugyan közölték a nyelveskedésért járó büntetést, de azt a vádlott pénzzel megválthatta. Ezért mondták nyelvváltságnak. Az ilyen ítélet azért is kedvező volt, mert a vádlott megmenthette életét vagy teste megcsonkítását, esetleges közösség előtti csúfos megszégyenítését, de a bíráskodásban résztvevők is jobban jártak, hisz a kiszabott összeg befizetésekor megszabott arányban osztozkodhattak.
Werbőczi István a Magyar és Erdély-országnak törvény könyve című művében a LXXII. Titulus-ban külön fejezetet szentelt „A' nyelvnek váltságáról, és annak bírságáról" részben. Azt írta: „A' nyelv-váltság is száz forintot tészen, melly büntetést, a' Király, vagy az ország Birája előtt tett hamis és méltatlan panaszért, és gyakorta éktelen és tiszteletlen beszédért, hogy más tisztességbeli embernek jó híre és neve ellen szóll, vetnek a Bírák". A kifizetett összegnek „két része a' Bíróé, a' harmada pedig a' sérelmes részé".
Werbőczi István külön fejezetben foglakozott a székelyek törvényeivel. 1514-ben ő is megállapította, hogy a székelyeknek „külön törvények és szokások vagyon". Ebben a részben kitért a nyelvváltságra: „Nyelv váltsága pedig tizenharmad-fél forint. Főben járó szententzia pedig Székely ellen az az önnön Ispányok előtt, huszonnégy Giráét tészen, melly ugyan annyi forintot ér". (467-468. old.)
A későbbiekben az Erdélyben megjelenő törvénykönyvekben egyrészt hivatkoztak Werbőczi közléseire, másrészt bővítették a szabályokat az itteni sajátosságoknak, hagyományoknak megfelelően. A Marosvásárhelyen 1835-ben megjelent PROVIZIONALIS ARTICULOSOK-ba a korábban több alkalommal megfogalmazott törvényeket gyűjtötték egy kötetbe. Ebben az összegezésben is kitértek a rágalmazókra a „Nyelv váltsága' büntetése fejezetben". Azt írták: „a' Nemesektől Magyar Országon 100 M[agyar] For[int]". Erdélyben 33 magyar forint, a parasztoktól 12 magyar forint 50 pénz, „a' Székelyektől 12 Magyar for. 50 pénz vétetődik".
Azt nem tudjuk bizonyítani, hogy a Werbőczi törvénykönyve mennyire befolyásolta az újabb törvény megfogalmazóit, amikor Székelyudvarhelyen 1555. április 28-án általános szabályt írásban rögzítettek a szidalmazásról, azt azonban kiolvashatjuk a fennmaradt okiratból, hogy a rágalmazó pénzzel már ekkor megválthatta büntetését.
„32. Ha valakit kurva fiának, árulónak, hitetlennek mondanak, és törvénybe jutván megtagadja, hogy nem mondotta, ha a más fél bizonyítja, hogy ő hozzája bűntelen mondotta, eleven díján, azaz tizenharmadfél forinton marad: mert tisztességében jár. Ha pedig a bíró előtt szemében mondja, hogy ő mondotta és meg nem bizonyítja, a más fél megmenti magát, ő pedig nyelvén marad érette".
A fentiek szellemében ítélkeztek a bírák Kolozsváron, amikor már 1570-ben alkalmazták a nyelvváltságot mint lehetőséget. A bűnös ellen elhangzott vád után a bírák azt ítélték, hogy nyelvváltságban fizessen 12 dénár 50 pénzt.
Másik perben 1583-ban úgy nyilatkozott a bűnös, hogy nem engedné nyelve kivágását, inkább pénzt gyűjtene össze, s megváltaná nyelvét.
*
A korábbi megállapítások után a XIX. században Háromszéken néhány falujegyzőkönyvben megőrizték a nyelvváltságok körülményeit is.
Páva községben 1833-ban nyelvváltság címen azért büntették meg Ferencz Józsefet és Sütő Tamást 1 rénesforint 15 váltó krajcárért, mert a faluházában „egymást le hamisgatták".
Páván Bartha Károly tanító, Papolcon Barabás Sámuel „rektor úr" írta a falu történetét. Barabás Sámuel (1855-1940) a Magyar Tudományos Akadémiának tagja volt, ő jelentette meg a Székely Oklevéltár VIII. kötetét. Összegyűjtött iratai egyik része a Sepsiszentgyörgy Állami Levéltárba került. Ezen iratok között található 1850. január 9-i feljegyzés, amely arról szól, hogy Papolcon Lukács Jánosné a falu elöljárói által „nyelvváltságra ítéltetett", ami azt jelentette, hogy egy magyar pengőforintot kellett fizetnie, mivel Dombora Andrásnéról olyan nem bizonyítható dolgokat terjesztett, amelyek számára megalázóak voltak. Ugyanakkor arra is figyelmeztették Lukács Jánosnét: ha még ilyen alaptalan rágalmakat terjeszt bárkiről, „a faluból kimenni megítéltetett, Dombora Andrásné pedig becsületben megmarad".
Hajdú Ferencet és feleségét szintén Papolcon 1852. február 11-én törvény elé idézték, mert testvérét és anyját tolvajnak kiabálták, sőt anyját „guruzsmány hányónak" mondták. Mivel egyik vádat sem tudták bizonyítani, a bírák arra ítélték Hajdú Ferencet és feleségét, hogy az „annyát és György testvérét minden gyalázatos szaváért kövesse meg", mivel az „ártatlanul költött rágalmazás", és „fizessen a közösség cassájába" egy rénes forintot. „Ezentulra pedig öt frt. alatt csendesség ajáltatott". Nem említették a bírónak járó díjat, a „közösség cassájába" kellett befizetniük a büntetést.
Papolci eseményt örökítettek meg a következő levéltári iratban is. 1853. április 30-án Dombora Istvánné „bizonyok állításával panaszt emelt" „Bagoly Andrásnő" ellen. Azért tette, mert Bagoly Andrásnő „őtet s leányát a' mint találja szembe, utánna és idegenek előtt is hírébe nevébe becsmérli". „Bagoly Andrásnő becsmérlő mocskoló szavait" 7 tanú is bizonyította, de hamisnak tartotta, sőt „kiviláglott, hogy a' csendesség és felebaráti becsület ellen ennyire vétkezni nem átalja" a vádlott, ezért egy magyar forintot kellett büntetésként fizetnie. Emellett a bírák azzal is figyelmeztették Bagoly Andrásnét, hogy „ezutánra akárki ellen rossz szót emelni eltiltatott".
A tanúk kihallgatása és az ítélet kimondása után újabb bírósági ügy is sorra került. „Bagoly András [a férje] minekutánna szembe látta a bizonyítást s nem hogy ezeket bocsánatért kívánat volna bírni a sértett felet, hanem a' felett az ellöljáróság előtt Bajkó Sigmond Gazdasszonyát guruzsmány készítőnek szidván, mivel azt felkérdezés után nem tudta bizonyítani ... ezen alacsony rágalomért ő is egy m. forintig büntettetett, és mind magának, mind feleségének a' becsület megtartása ajáltatott, az írt gazdasszonyok becsületben hagyatván".
Becsületsértésért, rágalmazásért Páván a továbbiakban is idéztek bírák elé a faluból nyelveskedőket.
1854. október 15-én azért „panaszol" Butyka János, mert Csekme Lászlóné a feleségét „minden mocsokkal illette". A falu bírái ezt a becsület sértésének mondották ki, ezért úgy határoztak, hogy Csekme Lászlóné mind Butyka Jánost, mind feleségét kövesse meg. Vétkét a falu lakossága előtt is ismerje el. Amikor a település apraja-nagyja mise után a templom előtt összegyűlt, akkor mindenki előtt hangosan el kellett mondania: „így jár, aki a más házát és annak tulajdonosát csúfságokkal illeti".
Három évvel később, 1857-ben szintén Páván Gál Ferenc panaszolta, hogy Rózsi leányát idős Sütő Józsefné „fingos"-nak emlegette. Súlyosbította „nyelvének eljárását" az, hogy mindezt akkor mondta, amikor idős Mátyás Elek csűrében a szomszédok, ismerősök kalákában gabonát rostáltak.
A feljelentés nyomán az elöljáróság maga elé idézte id. Sütő Józsefnét, aki elismerte kimondott szavait. Közlésének igaz voltát azzal bizonyította, hogy a mondottakat akkor hallotta, amikor a leánnyal és több társával gyalog Kovászna felé igyekeztek. Bizonyítani azonban nem tudta, mert Domokos Istvánné Czofor Mária a leány mellett haladt, de ő semmit nem hallott.
Az elöljáróság a bepanaszlónak adott igazat, a rágalmazót elmarasztalta. Arra figyelmeztette id. Sütő Józsefnét, hogy hibát követett el, mert szavaival a leány tisztességét kisebbítette: „egy ártatlan leány jó hírnevét bemocskolni bűn" még akkor is, ha „időtöltésnek" szánta mondandóját. „Ilyent becsületes ember nem tesz". Így id. Sütő Józsefnét megfeddték, 30 krajcár „nyelvváltságra és 1 pengő forint 40 kr. költségmegtérítésre" ítélték.
Manapság a falujegyzőkönyvekből kimaradtak a hasonló bejegyzések, tán a törvényszéki jegyzőkönyvekben lehetne hasonlókat találni, azonban azt kimondhatjuk, úgy tűnik, mintha ma már nem volna annyira fontos a becsület megvédése, mások rágalmazásának elkerülése. Hamis szavak egész sora hangozhat el nem csak kis közösség előtt, hanem országosan is, s amennyiben az elhangzott vád nem igazolódik, akár a mentelmi jog mögé bújva, nem tartja szükségesnek a hamisságokat terjesztő hibája beismerését, nem beszélve a bocsánatkérésről. Ravaszkodó eljárás, amikor valaki elmondja azokat a vádakat, amelyekről maga is tudja, hogy nem igazak, aztán hozzáteszi a felelősség elől való menekvésként, hogy hallottam, igazak-e? Pedig a gonosz nyelv nagy tüzet gyújthat.
EMSZT VIII. 1038.; uo. IX. 749-757.
BARTHA Károly: Páva története 1941. 22. Kézirat. Szőcsné Gazda Enikő tulajdona.
SÁLvt F. 377. 10. számú irat 56. lap. 1796-1859.