Utolsó frissítés: 2010-12-17
Szerző: TÁNCZOS Vilmos
Orbán Balázs főműve, A Székelyföld leírása enciklopédikus jellegű munka, a magyar népismereti romantika utolsó nagy teljesítménye. A mű által képviselt romantikus tudományeszmény már a megjelenés idején, a 19. század második felében is korszerűtlen volt, hiszen a magyar tudományos életben ekkorra már lezajlottak azok a nagy viták, amelyek lezárták a romantikus korszakot, és végül a pozitivista tudományeszmény megszilárdulásához vezettek (Ipolyi Arnold és Csengery Antal polémiája a magyar ősvallás kérdésében, az ún. „Vadrózsa-pör" a folklór nemzeti autochton jellegéről, Arany János állásfoglalása a „naiv eposzról" stb.), így műve nem hatott újszerű tudományos teljesítménynek. A Székelyföld leírása azonban adatgazdagságánál fogva azóta is egyik jelentős forrása a néprajztudománynak és művelődéstörténetnek. Orbán Balázs monumentális főműve napjainkban is a székely önismeret egyik meghatározó tényezője, erősíti a közösség történeti tudatát, és egyszersmind nagy értékben határozza meg a székelységről kialakított képet is.
Életrajzi adatok
Orbán Balázs régi udvarhelyszéki székely család sarja. Édesapja, a lengyelfalvi báró Orbán János huszárkapitány sebesülten tért vissza a napóleoni háborúkból, majd itthon feleségül vette a német-olasz-görög családból származó, hányatott sorsú Knechtel Eugéniát. Házasságukból öt gyermek született, másodikként 1829. február 3-án Orbán Balázs. Tanulmányait a székelyudvarhelyi római katolikus gimnáziumban kezdte, majd a református kollégiumban folytatta, de nem fejezte be, mivel 1846-ban, 17 éves korában az anyai családi örökség átvétele végett családjával együtt Isztambulba távozott. A mohamedán egyház által eltulajdonított anyai örökség megszerzéséért tizenhét évig tartó per keletkezett, amely végül nem volt eredményes.
Közel-keleti tartózkodása idején beutazta Palesztinát, Szíriát, Kis-Ázsiát, Egyiptomot. Görögországban tanulmányozta az antik görög kultúra emlékeit és a görög szabadságharcok történetét. Athénban szerzett tudomást a magyar szabadságharc kitöréséről. A városból való távozását később így írta le: „Még egyszer felmentem az Akropolisba, hogy leboruljak a múlt századok teremtő szellemei előtt, hogy a nép dicsősége ezen templomában, a szabadság és honszeretet fényes oltáránál esküdjem neked örök hűséget s annyi dicső példa látásánál tanuljak meg téged imádni óh hazám! Szabadságodért örömest áldozom fel életemet, s neked szentelem magamat utolsó leheletemig." Isztambulba visszatérve, 150 fős szabadcsapatot szervezett, de mivel útlevele késett, embereivel csak Vidinig jutott el, ahol menekülőktől értesült a világosi fegyverletételről. 1849-1852-ben a magyar emigránsokat támogatta Törökországban, majd kapcsolatba lépett az emigrációban élő Kossuth Lajossal, akit Kiutahiában keresett fel, és az angol konzul segítségével ártalmatlanná tette az emigráns politikus megmérgezésére kiszemelt bérgyilkosokat. Mivel az osztrák külügyi hatóságok mint katonakötelest, kikérték Törökországtól, Londonba hajózott. Itt összebarátkozott Teleki Sándorral, Petőfi Sándor barátjával, ismeretséget kötött Giuseppe Mazzinivel és Louis Blanc-kal. Utóbbitól tanulta meg a tudományos kutatás módszerét. A British Museumban keleti tanulmányokat folytatva, csaknem két évig dolgozott azon, hogy közel-keleti útleírását könyvtári munkával előkészítse. Londonból Jersey, majd Guernesey szigetére költözött, és négy évet töltött Victor Hugó és családja társaságában, akinek az volt a véleménye róla, hogy kétszáz Orbán Balázzsal meg tudná buktatni a francia császárságot. A családi örökség ügyében 1855-ben visszatért Isztambulba, ahonnan újabb öt év elteltével, 1859 őszén hazatért Erdélybe.
Itthon előbb megyei, majd politikai hivatalokat vállalt, 1861-1867 között Udvarhelyszék ideiglenes főjegyzője volt. Röviddel hazatérése után megírta, majd hat füzetben meg is jelentette az Utazás Keleten (1861) című munkáját. 1862-1867 között, öt év alatt - jobbára gyalog, olykor szekéren és lovon - bejárja a Székelyföld minden települését, majd hat nagy kötetben 1868-1873 között megjelentette A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi s népismei szempontból című főművét. (I. Udvarhelyszék. 1868.; II. Csíkszék. 1869.; III. Háromszék. 1869.; IV. Marosszék. 1870.; V. Aranyosszék. 1871.; VI. Barcaság. 1873.) A nagy műhöz szervesen hozzátartozó Torda város és környéke című munkája csak 1889-ben jelent meg.
1867-től Kolozsvár főjegyzője lett, 1868-tól Pesten élt. 1870-ben marosvásárhelyi függetlenségi párti ellenzéki képviselőnek választották, és ettől kezdve haláláig a képviselőház tagja maradt. 1872-től székelykeresztúri képviselő volt, de itt az 1881-es választáson a kormánypárti jelölttel szemben alulmaradt. A választási kudarc után 1890-ben bekövetkezett haláláig a Bihar megyei Berettyóújfalut képviselte a törvényhozásban. Közben az általa kiépített Szejkefürdőn dolgozott: történelmi tanulmányokat írt, sok újságcikket közölt az ellenzéki lapokban. Parlamenti beszédeit 1871-1887 között hat kötetben adta ki.
Politikai gondolkodása ellenzéki és demokratikus volt, amit életvitele is kifejezett. Egyszerűen élt, étkezett, öltözködött. A bárói címet soha nem használta, sőt előszeretettel űzött gúnyt az őseinek „bizonnyal nem valamely nagy hazafiságért" adományozott titulusból. (Egyik keleti utazása alkalmával például bárói címét öt krajcárért adta el Vámbéry Árminnak.) Demokratikus gondolkodását, a polgári szabadságeszmébe vetett őszinte hitét jól kifejezi jelmondata is: „A néppel és a népért!" Szabadelvű meggyőződése volt az oka annak is, hogy a család által a 18. századi nemesítés óta gyakorolt római katolikus hitről 1865-ben áttért az unitárius vallásra, ahová Ferencz József püspök vette át.
1887-ben az Akadémia - ha későre is - levelező tagjának választotta. Székfoglaló értekezésében (A székelyek származásáról és intézményeiről) - a magyarság finnugor származáselméletét valló Hunfalvy Pállal és követőivel szemben - a hun-székely-magyar rokonság mellett érvelt. Romantikus nézeteit a székely társadalom archaikus intézményi szerkezetéből kiindulva, továbbá nyelvi, helynévi anyag értelmezésével igyekezett bizonyítani. Előadását az életműnek kijáró tisztelettel meghallgatták, de mivel a hun-székely rokonság eredetmítosza ekkorra már az „ugor-török háborúnak" nevezett nyelvészeti vitában vereséget szenvedett, a tudományos élet közömbösen fogadta.
Váratlanul hunyt el Budapesten 1890. április 19-én, néhány nappal egy betegen elmondott szenvedélyes parlamenti beszéd után. Gyomorrák végzett vele. Családja nem lévén, halála előtt vagyonának nagyobbik részét - Tövisen, Szombatfalván és Szejkefürdőn - közcélokra hagyományozta. Kívánsága szerint holttestét a Lengyelfalva melletti Szejkefürdőn temették el. Miután családi kriptája 1908-ban tönkrement, ugyanitt az ún. „Borvízoldalban" ismét eltemették, de rövid időn belül, egy földcsuszamlás alkalmával az új kripta is összeomlott. Ezért 1921. június 19-én harmadszor is újratemették, koporsóját ezúttal földbe helyezték. Sírja sokáig jeltelen volt, de 1932-ben Haáz Rezső székelyudvarhelyi rajztanár tervei alapján új síremléket állítottak neki, amely a II. világháború után gyors pusztulásnak indult, de 1969-ben helyi tanárok kezdeményezésére végül sikerült megmenteni. Ekkor készült el a ma álló emlékmű is, amelyet tíz székelykapun át lehet megközelíteni. A síremlékhez legközelebb álló utolsó kapu eredetileg saját szejkefürdői nyári lakának bejárati kapuja volt, ezért Orbán Balázs kapujának is nevezik.
Néprajzi jelentősége
Orbán Balázs elsősorban történésznek tartotta magát, és kortársai is ennek tekintették, holott a szó szorosabb értelmében vett történeti munkát alig írt. Történészként mítoszt teremtett a székelység hun eredetéről, érvei alátámasztása végett romantikus fejtegetésekbe bocsátkozott, nem alkalmazott forráskritikát. Történettudományi szemlélete, módszere már a maga korában is túlhaladott volt. Főműve, A Székelyföld leírása (1868-1873) noha mind szemléletében, mind nyelvezetében ízig-vérig romantikus mű, de ennek ellenére egészen kivételes, filológiai szempontból is pontosságra törekvő forrásmunka, amelyet ma is számot tart a történettudomány, a földrajztudomány, a természetrajz, a gazdaságtörténet, de mindenekelőtt a művelődéstörténet és a néprajztudomány. Legfőbb értéke az adatgazdagság. Orbán Balázs a terepen megvalósított lelkiismeretes és lelkes gyűjtéssel, valamint könyvtári és levéltári kutatással rendkívül gazdag dokumentumanyagot gyűjtött össze a Székelyföld hagyományvilágára vonatkozóan.
Az enciklopédikus mű műfajisága nehezen meghatározható, voltaképpen az útleírás (voyage pittoresque) és a helytörténetírás köztes műfajának tekinthetjük. Értékét az is emeli, hogy a benne leírt tárgyi néprajzi és művészettörténeti alkotások (templomok, kápolnák, keresztek, harangok, szárnyasoltátrok, mennyezetfestmények, feliratok, hímzések stb.) jelentős része azóta elpusztult.
A néprajzi jellegű megfigyelések, adatok (a „népisme") hangsúlyosan van jelen A Székelyföld leírásában. Orbán Balázs a magyar néprajzi fényképezés úttörőjeként mindenekelőtt népviseletet, vásári jeleneteket, lakóházakat, székely kapukat, faragásokat örökített meg, de a hétköznapi tárgyak (pl. munkaeszközök, bútorok, textíliák stb.) lefényképezését nem tartotta fontosnak.
A kor szellemiségének megfelelően a szellemi néphagyomány és a nyelvi adatok gyűjtését, pontos megörökítését is feladatának tekintette. A természeti jelenségekhez, épületekhez és egyéb tárgyi emlékekhez kapcsolódó népmondákat, vallásos legendákat igyekezett feljegyezni. Munkája sok szokásleírást is tartalmaz (pl. keresztelés, lakodalom, kopjafás temetkezés, halottbúcsúztatás stb.), amelyek helyenként valódi néprajzi tanulmányokká kerekednek. A kor romantikus eklektikus szemléletének megfelelően szinkretikus egységben kezeli a néprajzi és népnyelvi adatokat, és ezek történeti forrásértékéről is meg van győződve. A hallott proverbiumokat, tájszavakat feljegyzi, és olykor eredeti, ötletes etimológiai magyarázatokkal is próbálkozik, amelyek néha találóak, de gyakran nem helytállóak. Tudatos folklórgyűjtői munkásságának eredményeként a Magyar Népköltési Gyűjtemény sorozat III. kötetében 11 meséje és mondája jelent meg. (Székelyföldi gyűjtés. Budapest, 1882.)
Művei
Utazás Keleten. I-VI. Kolozsvár, 1861.
A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi s népismei szempontból. Pest, 1868-1873. (reprint kiadás: I-III. Budapest, 1982.; rövidített kiadás: Budapest, 1982.; reprint kiadás: I-II. Szekszárd, Babits Kiadó, 1991/2002.)
A székelyek származásáról és intézményeiről. Budapest, 1888.
Torda város és környéke. Budapest, 1889. (reprint kiadás: Budapest, Helikon Kiadó, 1984.)
Székelyföld képekben. Bev. ERDÉLYI Lajos. Előszó SÜTŐ András. Bukarest, 1971.
Sztambultól Szejkéig. Válogatott írások. Kiad., bev., jegyz. BALÁZS Ádám. Debrecen, 1990.
Orbán Balázs összes fényképe. Szerk. KOLTA Magdolna. Budapest, 1993.
Törökországról s különösen a nőkről. Budapest, 1999.
Orbán Balázs: Székelyföld és Erdély, CR-ROM, Arcanum, Budapest, 2001
TAVASZY Sándor: Erdélyi csillagok. II. Kolozsvár, é. n.
KÓS Károly: Orbán Balázs, a néprajzkutató. Emlékkönyv Kelemen Lajos születésének 80. évfordulójára. Kolozsvár, 1957.
ORTUTAY Gyula: Orbán Balázs. In: Írók, népek, századok. Budapest, 1960.
KÓSA László: Orbán Balázs könyvének évfordulójára. Valóság XI. (1968) 10. 88-94.
KÓSA László: Orbán Balázs élete és munkássága. In: ORBÁN Balázs: A Székelyföld. Válogatás. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1982. 477-499. (utószó)
Képek