Utolsó frissítés: 2010-12-17
Szerző: KESZEG Vilmos
Esztétikai minőség, formái a humor, a gúny, az irónia. Alkalmazásának célja a visszásságok leleplezése, egy helyzet nevetséges voltának tudatosítása, a torz jelenségek elutasítása, a hangulatkeltés, a szórakoztatás, a nevettetés. Létrejötte összefüggésben van az értékrend megjelenésével. A kutatás az emberi kultúra korai korszakaiból mutatja ki jelenlétét (mítosz, hősepika).
Két alapvető értelmezése már az ókorban megjelent. Platón, majd a 20. században Freud szerint a komikum elítélendő, mert önzésből ered. Arisztotelész szerint a komikum forrása a társadalomban előforduló hiba láthatóvá válása, s a humor által az egyén kivonja magát a környezet sorvasztó hatása alól, feszültséget vezet le, a nevetés a társadalom összetartozását erősíti. A humor jótékony társadalmi szerepét 19-20. századi elméletek is hangsúlyozták (Csernisevszkij, Freud, Jung, Bergson). Kant, Hegel a komikumot a kontrasztokból (helyes-helytelen, normális-abnormális) vezeti le. Csernisevszkij a jelentéktelen, a torz uralomra jutását nevezi komikusnak. A komikum megjelenési formái a helyzet-, a jellem-, a nyelvi komikum. A nyelvi komikum formái a kevertnyelvűség (makaroni-szövegek), a táj-, csoportnyelvi sajátosságok és az egyéni beszédhabitusok utánzása, a szemantikai többértelműség, a félreérthetőség kiaknázása, a beszédhelyzetben inadekvát szóhasználat (Faragó 1971, Kovács 1977).
A népi kultúrában a komikum formái az alakoskodó és parodisztikus játékok, a tréfás és parodisztikus szövegműfajok, a tréfás nyelvi kapcsolatok. Kontextusát tekintve kapcsolatban áll a mesélés alkalmaival, az átmeneti rítusokkal, fukciója szerint a lokális emlékezet alakzataival.
Alakoskodó és parodisztikus játékok
A kalendáris szokások beköszöntő, adománykérő mozzanata szolgáltat alkalmat a komikumra (locsolóvers, a kántálást kísérő beköszöntés, újévköszöntő).
A 17-18. századtól ismert karácsonyi betlehemes játékok szereplői a pásztorok, akiket az angyalok ébresztenek és szólítanak fel a csecsemő meglátogatására (Dömötör 1964). Az egyszerű, esetlen, pórias pásztoremberek félreértik az angyalok latin szavait, táncukkal és beszélgetésükkel megnevettetik a játék szemlélőit. Az Erdélyből ismert, felnőtt férfiak által előadott álarcos játék a magyar betlehemes legarchaikusabb rétege (Csíkmenaság, Csíkszentkirály, Kézdivásárhely, Uzon, Nyújtód, Barót, Homoródremete, Kászonfeltíz, Méra, Szatmár). Az erdélyi játékok szívesen élnek az akusztikus poliszémia lehetőségével (Domokos 1930, Szabó T.A.1936, 1946, Benedek 1943, Pozsony 1991, Szabó J. 1995, Faragó 2001, Nagy 2001).
A középkori eredetű, vízkereszttől hamvazószerdáig tartó maszkos farsangi mulatságok álarcos, jelmezes, alakoskodó szokásai az állatalakoskodás, a lakodalom- és temetésparódia, a betyárjáték. A zeneszóval házról házra látogató csoportok adták elő. A játékok a téli fonók megszűntével szorultak vissza. A farsangi szokások survival eleme a farsangtemetés, amelyben fennmaradt a hagyományos farsangi alakoskodás (betyár, ördög, vénlány), a temetésparódia, Cibere vajda és Konc király küzdelme (Torockó, Ürmös, Csíkszentmárton). (Szabó I. 1906, Vámszer 1959, Ujváry 1978, Barabás-Pozsony-Zakariás 1996, Barabás 2000. 15-130.)
A lakodalomban a menyasszonyos házba való bekérezkedés, a menyasszony kikérése, a násznép útjának elkötése, az ellopott menyasszony visszaváltása, a menyasszonykontyolás, az étel- és italkínálás, a menyasszonyköltöztetés szolgáltat lehetőséget a tréfás szóváltásra és játékra. A barcasági Bodolán a vőlegény násznépét tettetett meglepetéssel fogadják, mondván, hogy épp meszelés zajlik a háznál. Tatrangon az elrejtett menyasszonyt a vőlegény szószólójának kellett megkeresnie, Barcaújfaluban, Krizbán a vőlegénynek három letakart nő közül kellett kiválasztania menyasszonyát. A bemutatott álmenyasszony általában először egy kislány, másodszor egy idős nő. Krizbán elsőnek egy feldíszített seprűt, másodszor egy idős asszonyt kínáltak a lánykérőknek (Seres 1984. 432., 446., 449, 451.). Csíkszentdomokoson a kikérést egy tréfásembernek nevezett férfi, vagy egy tirihazainak nevezett nő tréfamester közbeszólásai teremtenek vidám hangulatot. Az ifjú pár megajándékozása, a menyasszony felkontyolása után alakoskodó játékokra kerül sor. 3-4 személyből álló maszkos csoport jelenik meg, tréfás megjegyzéseik, ügyetlen táncuk emeli a mulatozás hangulatát. Ugyanitt éjfél után kerül sor a lóvásárnak nevezett alakoskodó játékra (Balázs 1994. 111-122., 146-148.).
Tréfás műfajok
Az anekdota neves személyről szóló, tetteit, emlékezetes mondásait előadó tréfás történet. A szépirodalom (facetia) és a népköltészet határán álló műfaj. Történetét, gyökereit György Lajos foglalta össze (1934). A magyar anekdota története a 16. századtól követhető nyomon. Feljegyzői tudósok, szépírók (Hermányi Dienes József, Andrád Sámuel, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Tóth Béla). A magyar anekdoták népszerű szereplője Mátyás király, Csokonai Vitéz Mihály, Brassai Sámuel. Egy-egy család, település kommunikatív emlékezetében hosszú időn keresztül megmaradnak az ősökhöz, elődökhöz kapcsolódó, emlékezetes tetteket, mondásokat megörökítő történetek. Ráduly János több gyűjteményben tett közzé anekdotákat (Ráduly 1999, 2005, 2006, 2006a, Székely 2006).
Az adoma egy társadalmi csoportot, egy-egy embertípust bemutató, rövid terjedelmű, csattanóval záruló történet. A 19. századi erdélyi gyűjtő, Tiboldi István írta össze kora népszerű adomáit. Ezek gyakori szereplői a felvilágosodott városi és a parlagias falusi, a fösvény zsidó, a nincstelen cigány, a takarékos szász, a körmönfont diák, a kéjsóvár pap, a kikapós menyecske, továbbá a tolvaj, az iszákos, a hazudozó, az együgyű, a szószátyár ember (Tiboldi 1988). A magyar adomák legnépszerűbb szereplőjéről, a székely emberről Duka János gazdag gyűjteményt tett közzé. A történetek tematikus csoportjai: furfangos tettek, leleményes válaszok, férj és feleség vitája, a koma mint ivócimbora, utazás közben (Duka 1983; továbbá Sándor 1977).
A vicc városi műfaj, főként az értelmiségi és az érettségizett középréteg, s ezen belül a férfiak társalgásának, valamint az újságírás terméke. Terjedelme rövid, szüzséje egyszerű, poénra élezett és pontosan strukturált, nyelvi megjelenítése átgondolt. Megértése és hatása bizonyos ismeretek meglétét feltételezi. Tematikus csoportjai a politikai, közéleti, rendőr-, anyós-, abszurd, morbid viccek. Kutatása az 1980-as években lendült fel (Katona 1980, 1994). Zsigmond Győző egy évtizeden keresztül, az 1980-as években feljegyezte a diktatúrával való szembeszegülés formáját képező romániai politikai vicceket. A viccekben gyakran ismétlődő motívumok az arany- vagy fénykor, a diktátor-államelnök (Nicolae Ceauşescu), az akadémikus feleség (Elena Ceauşescu), a szocialista ipar és mezőgazdaság, a szocializmus és a kaptitalizmus közötti különbség, a külfölddel való kapcsolattartás, a dák-római kontinuitás elmélete, az ésszerű táplálkozás és energiafogyasztás, nemzetiségek (Zsigmond 1997).
Az anekdokták, az adomák, a viccek társas összejövetelek, poharazások során hangzanak el. Az utóbbi években a vőfélyek lakodalmi repertoárjában is meghonosodtak. Nagy Olga két kötetben jelentette meg adoma- és anekdotagyűjteményét (Nagy 1977, 1983).
Küllős Imola a 17. századi közköltészetben a verses formájú csúfolók változatos, gyakran a lakodalmi szertartás keretében mulattató és oktató szerepet betöltő verses formáit azonosította. Ezek csoportjai az asszony- (leány-, asszony-, feleség-, anyós-, vénlány-), a férfi-(részegség-), a mesterség- (pap-), a nemzetiség- (cigány-), valláscsúfolók (Küllős 2004, Küllős-Csörsz 2000, Csörsz-Küllős 2006). A csúfolók kéziratos füzetekben és a ponyvairodalomban terjedtek.
A paródia és a travesztia egy-egy szövegműfaj vagy -alkotás tréfás utánzata. A folklórban leggyakoribb az imák és a zsoltárok parafrázisa férfiak (katonák) kéziratos füzeteiben (Ujváry Z. 1973, 1980), a halottsiratók és búcsúztatók, temetési prédikációk paródiái és parafrázisai.
A rátótiáda (falucsúfoló, csúfolódó népköltészet) egy közösség viselt dolgairól, tulajdonságairól (ostobaság, fukarság, ravaszság) szóló narratívum. Érintkezik az adomával, az anekdotával, proverbiumokkal, a tréfás mesékkel és az igaztörténetekkel. Megörökítheti egy-egy esemény, helyzet, híres vagy hírhedt személy, (táplálkozási, munkavégzési stb.) szokás emlékét. Formája szerint lehet próza- és versespika, szólás. Az általában apokrif eredetű, populárissá vált történet ritkán rendelkezik igazságértékkel. A rátótiáda olyan ugratási helyzetben hangzik el, amikor több település lakói, több nemzetség, nemzetiség, foglalkozási csoport képviselői vannak jelen (pásztorkodás, erdőlés, gyári munka, lakodalom). Továbbá előadható adomaként vagy anekdotaként is. Célja az ugratás, a szórakoztatás, a társadalom sztereotípia segítségével történő tagolása. A rátótiáda egy primér referenciára hivatkozva a következő implicit összevonást végzik el: 1. A településen hajdan rendhagyó esetre került sor. 2. A rendhagyó esetről szóló narratívumba minden, a településen lakó személy behelyettesíthető. 3. XY is a település lakója 4. XY a jelen helyzetben a narratívum előadása által megvádolható, felelősségre vonható, nevetségessé tehető. (Kovács - Benedek 1990) A székely rátótiádák gyűjteményét Duka János állította össze. A legnépszerűbb települések Csíkmenaság. Oláhfalu, Lövéte (Duka 1995). Keszeg Vilmos a tordai rátótiádákat gyűjtötte össze (Keszeg 2006) (L. tordai malac)
A tréfás mese ostoba emberek (elöljáró, kikapós menyecske, vélány, bugyuta legény, férfi, házaspár, kéjsóvár pap) tetteit, váratlan, furcsa eseményeket megörökítő népmese. Közel áll az adomához, az anekdotához, az igaztörténethez. Megjelenése és elterjedése összefügg a világkép racionalizálódásával. A tréfás mesének a tündér-, varázsmesével szembeni előretörését Nagy Olga jelezte a mezőségi Székről (Nagy 1975, 1976). Népszerű hősei Csalóka Péter, Bolond Istók.
A tréfás vagy vígballada. A komikum a balladában a középkor óta jelen van, bár szerepe a tragikumnál jóval csekélyebb, s a különböző nemzeti balladarepertoárokban eltérő. Dános Erzsébet értelmezése szerint a vígballada a műfaj fejlődéstörténetének azon a fokán jelenik meg, amikor a tragikus ballada önmaga ellentétébe fordul át. A tréfás balladák egyik részében mind a tragikus, mind a komikus megoldás jelen van (A csudahalott, A házasuló királyfi, A kétféle menyasszony), a másik csoportban a jellem- és a helyzetkomikum a meghatározó (A gőgös feleség, A rossz feleség, A gyáva szerető; A gunaras lány, A megcsalt férj). A balladai komikum lehetőségeit Kríza Ildikó tekintette át (Kríza 1977).
A tréfás nyelvi kapcsolatok. A komikum értelmezésének harmadik paradigmája a humort, az iróniát, a szatírát beszédaktusként, tréfás nyelvi kapcsolatként értelmezi. Az ugratás egy aszimmetrikus társadalmi viszony esetén szerveződő beszédkapcsolat. Ilyenkor az esemény forgatókönyvét és értelmezését a társadalmi hierarchia írja elő, teszi lehetővé. Radcliffe-Brown klasszikus meghatározása „tréfás nyelvi kapcsolatnak nevezi azokat a társadalmi kapcsolatokat, amelyekben az egyik félnek megengedik, sőt, gyakran elvárják tőle, hogy ugrassa vagy gúnyolja a másikat, s ez utóbbitól pedig azt várják el, hogy ne sértődjék meg" (Bíró 1997. 11.). A felnőtt a gyermekkel, a felvilágosult a tudatlannal, a feddhetetlen a bakit elkövetett személlyel, a centrumban lakó (a városi) a periférián élővel, a bennszülött a bevándorlóval, a többségi a kisebbségivel kezdeményez ilyen beszédaktust. Bíró Zoltán az ugratási események szocializációs, identitáserősítő szerepét hangsúlyozta (Bíró 1997). Az ugratás rituálizált formái a lakodalmi vonulás és tánc idején elhangzó rikoltás, csujjogatás, a kis- és nagyvőfélyek vetekedése, a falucsúfolás.
Más kontextusok. A romániai magyar irodalomban Balázs Sándor Humor és filozófia című könyve (1969) kezdeményezte a komikum és a humor formáinak és funkcióinak rendszerezését. A szerző értelmezésében a humor „egy személyre vagy helyzetre vonatkozó ellentmondás könnyed megragadása a nevető alany hozzájárulásával". A könyv megjelenését követő vitát a Korunk és az Igaz Szó folyóiratok közölték. Robotos Imre A nevetés vonzásában (1973) című könyve szépírói életműveket vont be az értelmezésbe. A kisplasztikában Benczédi Sándor az 1950-1990-es években, a grafikában Molnár Dénes az 1950-1990-es években, Könczey Elemér az 1990-2000-es években művelte.
1991 humor (szócikk). In: BALOGH Edgár (főszerk.): Romániai Magyar Irodalmi Lexikon II. G-Ke. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest. 289-293.
BALÁZS Lajos: Az én első tisztességes napom. Párválasztás és lakodalom Csíkszentdomokoson. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1994.
BALÁZS Sándor: Humor és filozófia. Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1969.
BARABÁS László: Aranycsitkók, maszkurák, királynék. Erdélyi magyar dramatikus népszokások. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2000.
BARABÁS László - POZSONY Ferenc - ZAKARIÁS Erzsébet (szerk.): Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 4. Erdélyi és partiumi farsangok. Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 1996.
BENEDEK András: Betlehemes játék Homoród-Remetén. Magyarságtudomány (1943). 97-118.
BÍRÓ Zoltán: Hétköznapi humorvilág. Pro-Print, Csíkszereda, 1997.
CSÖRSZ Rumen István - KÜLLŐS Imola (szerk.): Közköltészet 2. Társasági és lakodalmi költészet. Régi Magyar Költők Tára XVIII. század VIII., Universitas Kiadó, Budapest, 2006.
DOMOKOS Pál Péter: Betlehemes játék. Minerva Népkönyvtár 9. Kolozsvár, 1930.
DÖMÖTÖR Tekla: Naptári ünnepek - népi színjátszás. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1964.
DUKA János: Üti Páké Barátost. Csúfolódó székely népköltészet. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 1995.
DUKA János: Kilenc kéve hány kalangya? Anekdoták a székelyekről. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1995.
FARAGÓ József: Idegen szavak félreértésén alapuló népi tréfák. Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények XV. (1971) 101-112.
FARAGÓ József: Uzoni betlehemes 1942-ben és 1943-ban. Szerkesztette SZABÓ Á. Töhötöm. A Kriza János Néprajzi Társaság Értesítője. XI. (2001) 1-2. 3-59.
GYÖRGY Lajos: A magyar anekdota története és egyetemes kapcsolatai. Stádium, Budapest, 1934
KESZEG Vilmos: Torda és a malacok. Rátótiáda és művelődéstörténet. In: EKLER Andrea - MIKOS Éva - VARGYAS Gábor (szerk.): Teremtés. Szövegfolklorisztikai tanulmányok Nagy Ilona tiszteletére. L'Harmattan, Budapest, 2006. 115-148.
KATONA Imre: Mi a különbség? Közéleti vicceinkről. (Gyorsuló Idő) Magvető, Budapest, 1980.
KATONA Imre: A helyzet reménytelen, de nem komoly. Politikai vicceink 1945-től máig. Móra Kiadó, Budapest, 1994.
KOVÁCS Ágnes: Humor a „nyelvhatáron". (Kétnyelvűség stilisztikai funkcióban: a vegyesnyelvűség népköltési alkotások humora). In: ISTVÁNOVITS Márton - KRIZA Ildikó (szerk.): A komikum és humor megjelenésének formái a folklórban. (Előmunkálatok a Magyarság Néprajzához 1.). MTA Néprajzi Kutató Csoport, Budapest, 1977. 111-121.
KOVÁCS Ágnes - BENEDEK Katalin: A rátótiádák típusmutatója. A magyar falucsúfolók típusai (Aa Th 1200-1349). MTA Néprajzi Kutató Csoport, Budapest, 1990.
KRÍZA Ildikó: A komikum megjelenésének módjai a népballadában. In: ISTVÁNOVITS Márton - KRIZA Ildikó (szerk.): A komikum és humor megjelenésének formái a folklórban. (Előmunkálatok a Magyarság Néprajzához 1.) MTA Néprajzi Kutató Csoport, Budapest, 1977. 90-96.
KÜLLŐS Imola: Közköltészet és népköltészet. A XVII-XIX. századi magyar világi közköltészet összehasonlító műfaj-, szüzsé- és motívumtörténeti vizsgálata. L'Harmattan, Budapest, 2004.
KÜLLŐS Imola - CSÖRSZ Rumen István (sajtó alá rendezte): Közköltészet 1. Mulattatók. Régi Magyar Költők Tára XVIII. század IV. Balassi Kiadó, Budapest, 2000.
NAGY István: Hopp Istók, jó estét... Szatmári betlehemesek. (Kriza Könyvek, 4.) Szerkesztette POZSONY Ferenc. Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 2001.
NAGY Olga: Mesék és igaz történetek Széken. Népi Kultúra-Népi Társadalom. VIII. 1975. 303-334.
NAGY Olga: Széki népmesék. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1976.
NAGY Olga: Paraszt dekameron. Válogatás széki tréfákból és elbeszélésekből. Magvető, Budapest, 1977.
NAGY Olga: Újabb paraszt dekameron. A szerelemről és a házasságról. Magvető, Budapest, 1983.
POZSONY Ferenc (közli): Kászonfeltízi betlehemes pásztorjáték. Művelődés XL. [XLIV.!] (1991) 11-12. 47-51.
RÁDULY János: Tündéri perpatvar. Irodalmi anekdoták. Erdélyi Gondolat könyvkiadó, Székelyudvarhely, 1999.
RÁDULY János: A hencegő vőlegény. Népi tréfák, mondák, anekdoták. Kreatív Könyvkiadó [h.n.], 2005
RÁDULY János: A fák királyválasztása. Népi tréfák, mondák, anekdoták. Hoppá! Könyvkiadó, Marosvásárhely, 2006.
RÁDULY János: Bodor Péter meseautója. Népmesék, mondák, tréfák. Hoppá! Könyvkiadó, Marosvásárhely, 2006a.
ROBOTOS Imre: A nevetés vonzásában. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1973.
SÁNDOR István: A székelyek - anekdotáinkban. In: ISTVÁNOVITS Márton - KRIZA Ildikó (szerk.): A komikum és humor megjelenésének formái a folklórban. (Előmunkálatok a Magyarság Néprajzához 1.) MTA Néprajzi Kutató Csoport, Budapest, 1977. 122-127.
SERES András: Barcasági magyar népköltészet és népszokások. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1984.
SZABÓ Judit: Betlehemes játék Kászonból 1898-ból. Néprajzi Látóhatár IV. (1995) 3-4. 198-204. (szövegköz., írásb, kézirat)
SZABÓ T. Attila: A betlehemes játékok. Pásztortűz. 1936. 497-499.
SZABÓ T. Attila: Egy XVIII. századközépi népies betlehemes játék. Erdélyi Múzeum LI. (1946) 1-4. 121-127.
SZABÓ Imre: Farsang és húsvét a dévai csángótelepen. Néprajzi Értesítő VII. (1906) 2. 90-94.
SZÉKELY Ferenc: Krumplitábornok sosem esett el. Népi humor, igaz történetek, irodalmi anekdoták. Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, Székelyudvarhely, 2006.
TIBOLDI István gyűjtése: Adomák és tanítómesék. Kriza János kéziratos hagyatékából TIBOLDI István gyűjtése. Sajtó alá rendezte MÉSZÁROS József. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1988.
TÓTH Béla: A magyar anekdotakincs I-VI. Budapest, 1898-1903.
UJVÁRY Zoltán: A Miatyánk, a Hiszekegy és a Tízparancsolat travesztiái a néphagyományban. A hajdúsági Múzeum Évkönyve. 1973. 169-182.
UJVÁRY Zoltán: A temetés paródiája. Temetés és halál a népi játékokban. Kossuth Lajos Tudományegyetem, Debrecen, 1978.
UJVÁRY Zoltán: Imádság-travesztiák. Népszokás és népköltészet. Válogatott tanulmányok. (Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei, 35.) Debrecen, 1980. 599-621.
VÁMSZER Géza: Adatok a csíki farsangi szokásokhoz. Ethnographia. LXX. (1959) 1-3. 393-405.
VÖŐ Gabriella: Tréfás népi elbeszélések. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1981.
ZSIGMOND Győző: Három kismacska - kettő közülük kommunista. Pont Kiadó, Budapest, 1997.