megoszt

A kollektivizálás általános elnevezésként terjedt el, szűkebb értelemben a mezőgazdaságban az egyéni gazdálkodás helyett a közös - kollektív gazdaságok kialakítását jelenti. Tágabb értelemben a kollektivizálás a vidéki társadalom és gazdálkodás teljes, a szovjet modell szerinti átalakítását fedi le. Ez a folyamat a kommunista hatalomátvételtől (1947/1948) kezdődött, és végét a kollektivizálás befejezése után, a mezőgazdasági termelőegységek összevonásának befejeztével állapíthatjuk meg (kb. 1962 vége).

A politikai vezetés célja a mezőgazdasági szektorban a jövedelem-elvonás, a tervgazdálkodás bevezetése, a tulajdonviszonyok átrendezése, a vidéki árutermelés és forgalom ellenőrzése, és kollektív gazdaságok megalakítása volt.

Társadalmilag a cél a papság befolyásának lecsökkentése, az addigi nagygazda elit megszüntetése, és egy új, rendszerhű elit kinevelése a szegény- és nincstelen földművesekből.
Összetett folyamatról van szó. Először az állam a jövedelem-elvonás célú beavatkozásokat erőltette át a falvakon: a kötelező beszolgáltatást, a kötelező vetéstervet, a szérűcséplést és közmunka címén a munkaerő-kisajátítást.

A kötelező beszolgáltatás célja az állam számára szükséges termény- és állatitermék-mennyiség biztosítása volt.

A beszolgáltatások kötelezőek voltak, teljesítésük elmaradása „gazdasági szabotázs"-nak minősült, amit akár börtönnel is büntethettek. Eleinte a termés meghatározott részét kellett beadni, majd egy előre meghatározott mennyiséget szedtek el. (Az országosan meghatározott tervszámot bontották le megyékre, járásokra, községekre és termelőkre.) A beszolgáltatandó mennyiség (a kvóta) meghatározása progresszív volt, a terület növekedésével arányosan nagyobb szorzókat alkalmaztak az egységnyi földterületre. A beszolgáltatás elvonás jellegű volt, a piaci ár töredékét fizették a beszolgáltatott terményekért, a gazdáknak önköltségi ár alatt kellett terményeiket átadniuk. Ezt tetézte a rossz szervezés miatti idő- és terményveszteség.

A beszolgáltatás már a háború alatt is létezett (Jurcsek-rendszer), utána is fennmaradt, de 1948-ig alapvető célja a lakosság élelmiszer-ellátásának biztosítása volt. Miután 1947. december 30-ától Románia államformát váltott és bevezették a szocialista tervgazdálkodást, átértékelődött a kötelező beszolgáltatás szerepe: célja a paraszti jövedelmek elvonása lett. A kötelező beszolgáltatás bevezetésére lépcsőzetesen került sor, és minden mezőgazdasági terményre és termékre kiterjedt (gabona és minden más növényi termény, valamint állati termékek: tej, hús, gyapjú).
A beszolgáltatás magával hozta a kötelező vetésterv gazdálkodókra erőltetését, hiszen ahhoz, hogy az állam az általa kívánt terményekből a kitűzött mennyiséget begyűjtse, az elvetett termények összetételét és mennyiségét is megszabta. Először 1947. tavaszán próbálkoztak a vetés központi tervek szerinti kivitelezésével. Az intézkedés ekkor nagyfokú ellenállásba ütközött, de 1948. őszén erőszakkal (gazdák tömeges börtönbezárása, falvak zárlat alá helyezése, vásárnapok betiltása) ezt is áterőltették.

Ugyancsak a beszolgáltatáshoz kapcsolódott a szérűcséplés bevezetése, amit a termény-elrejtés ellen vezettek be. (Az addig gazdálkodási gyakorlat szerint csűrökbe, udvarokba hordták be a gabonatermést.) Az új rendszer szerint az asztagokba összerakott gabonát a szérűn kellett tárolni, és ott kicsépelni, a cséplési ellenőr jelenlétében, aki a helyszínen elvette az államnak járó terméshányadot.

Már 1947-nyarától kísérleteztek a szérűcséplés bevezetésével, de az a gazdálkodó réteg erős ellenállásába ütközött. Az áttörés - legalábbis Maros megyében - 1949. augusztusában történt, amikor két ismert gazdálkodót: Kacsó István (Nyárádszereda + 1949. aug. 9.), Sántha József (Vadasd +1949. aug. 7.) - megfélemlítésképp kivégeztek, ezután áttértek a szérűcséplésre.

A gazdálkodási rendbe való beavatkozások továbbfolytatódtak a közmunka ürügyével végrehajtott munkaerő-kisajátítási intézkedéssel, amelynek lényegét jól kifejezte a köznyelvi megnevezése: kényszerfuvarozás. Az 1949. decemberében hozott jogszabály szerint évi 3-15 nap kézzel végzett közmunkára kötelezték 18-56 év közötti férfiakat, és 18-45 év közötti nőket. Akik rendelkeztek fogattal azok rosszabbul jártak: a Székelyföldön főleg fafuvarozásra vették igénybe ezeket, sokszor télen, és több tíz kilométer távolságra.

A mezőgazdasági termények szállítását illetően korlátozó intézkedések szintén 1947-ben születtek, szintén a beszolgáltatással összefüggésben: amennyiben az nem a tervek szerint haladt, késő ősszel vagy télen megszorításokat léptettek életbe: az illető község beszolgáltatási kötelezettségeinek teljesítéséig megtiltják a beszolgáltatás alá eső termény szállítását, tavasszal-nyáron pedig feloldják ezeket.

Túlzás nélkül állítható, hogy ezek az intézkedések gyakorlatilag egy modern-kori jobbágyságot jelentettek, ahol az állam rendelkezett a vidéki gazdálkodók terményei, munkaeszközei, és részben a munkaideje felett is. Ezen eszközök tulajdonjogának elvétele a kollektivizálás során következett be.
További elvonásokat jelentett az „agrárolló" szétnyitása (azaz ipari termékek árát aránytalanul magas volt a mezőgazdasági terményekhez képest) a szabadpiac visszaszorítása, a kötelező biztosítások és az „önadó" bevezetése. Az egész társadalom mellett a parasztságot is rendkívül hátrányosan érintette az 1947. és az 1952. évi pénzreform, amelyek a megtakarítások elértéktelenedésével jártak.
A felsorolt intézkedések leszegényítették és kiszolgáltatottá tették az addig jórészt önellátó földművelő társadalmat.

A földtulajdon-viszonyok megváltoztatása során az állam a magántulajdonú földbirtoklást jelentéktelen szintre csökkentette: ezek egyrésze állami gazdasággá vált, másrésze pedig a közös (a kollektív) gazdaságoké lett. A volt tulajdonosok jobb esetben háztáji föld megnevezéssel használtak egy-két tucat árnyit belőle. Ez az állapot több mint egy évtizedes folyamat eredménye volt: az 1945. évi földreformmal az 50 Ha-nál nagyobb földbirtokokat osztották szét a földművelők között. 1949. március 2/3-án a földreform nyomán még megmaradt nagybirtokokat államosították, tulajdonosaikat kényszerlakhelyekre telepítették (a 1949. március 2-i, 83/1949 TER), a legtöbb ilyen birtokot Állami Gazdasággá alakították át.

A következő hónapokban állami javadalmazású, nem mezőgazdaságban dolgozó személyeket (hivatalnokokat, tanügyi alkalmazottakat, és lelkészeket) kényszerítettek arra, hogy „felajánlják" az államnak földterületeiket. (Az intézkedés jogalapját a Mezőgazdasági Minisztérium 560.795/1949. május 20-i, és 563.501/1949 augusztus 5-i utasításai jelentették.) Ezek a földterületek az állam tulajdonába kerültek, és az állami gazdaságok területét növelték, ahol pedig nem volt ilyen, ott a helyi közigazgatási szervek kezelésébe adták őket.

1951. július 27-én az „elkobzott, gazdátlan vagy örökösök nélküli" földterületek állami tulajdonba vételét kezdeményezték (az ezen a napon közölt, 111/1951 TER alapján).

1953 februárjától újabb akció indult, amely során az állam magánszemélyek földterületeit vette át (az 1953. február 1-i 308/1953 MTH) Bár a jogszabály önkéntes „felajánlásról" ír, a gyakorlatban bizottságok, akciócsoportok, aktivisták dolgoztak azon, hogy minél több magánszemélyt meggyőzzenek a földátadásról. Általában az állami szektor alkalmazottai álltak kötélnek, de a már többéves gazdasági „prés" alá helyezett gazdák egyrésze is ekkor vált meg földterületétől.
A következő nagyarányú földmozgás már a kollektivizálás utolsó hullámát készítette elő: 1959. január 14-én megtiltották a földek részesművelésbe vagy bérbe adását, csak a tulajdonos dolgozhatta meg őket. (az 1959. január 14-i 115/1959 TER). Az így felszabaduló területeket a kollektív gazdaságoknak vagy más szocialista mezőgazdasági egységeknek kellett átadni, és ugyanez vonatkozott a meg nem dolgozott, az elhagyott, a be nem jelentett földterületekre is. A rendelet megszegőinek a földterület elkobzását írták elő. Ekkor is jelentős mennyiségű föld került állami, majd onnan kollektív gazdaságok tulajdonába.

A szűkebb értelembe vett kollektivizálás folyamata a Székelyföldön is az országos trendeknek megfelelően alakult. 1949. március 3/5-én hirdették meg a kollektív gazdaságok megalakítását. Ezekben a tagok földterületei közös tulajdonúvá váltak, és tagosították őket: a falu legjobb termőterületén mértek ki annak megfelelő nagyságú földterületet, a magángazdák pedig a határ távolabbi és rosszabb minőségű területein lévő földekkel kárpótolták. Ennek megfelelően a földcsere-jegyzőkönyvek aláírása nagy ellenállásba ütközött. A földekhez hasonlóan a mezőgazdasági termelőeszközök és háziállatok is közös tulajdonúvá váltak- ezek összegyűjtése az egyik legnépszerűtlenebb intézkedés volt. A tagok 25-50 ár [1 ár = 100 m2] területet kaphattak saját használatra, és saját gazdaságukban megtarthattak bizonyos számú háziállatot.
A leendő tagokat a helyi kezdeményező bizottság, pártszervezők és pártaktivisták próbálták hosszú beszélgetések során meggyőzni a közös gazdaságok előnyeiről.

A kollektív gazdaság tagok 60-80 fős brigádokat alkottak (a brigádos irányításával), ezek lehettek mezei-, zöldséges-, állattenyésztési- stb. brigádok. Minden munkafázist meghatároztak munkanormákban (az a mennyiségű munka, amit egy munkanap alatt egy munkás elvégez). Majd ezt átszámították munkanap-egységekre, és ezek arányában osztották ki a termést és a pénzjövedelmet a tagoknak. A gazdaságok adminisztratív személyzete pénztárosból, raktárosból és egy számvevőből (socotitor) állt.

A Székelyföldön az első kollektív gazdaságok 1950-ben alakultak meg. (Maros megyében Ákosfalván 1950. március 1-én, Csík megyében Csíkverebenesen 1950. június 18-án, Udvarhely megyében Székelykeresztúron 1950. június 4-én, Háromszék megyében Angyaloson 1950. május 28-án). Az első kollektív gazdaságok tagjai általában nincstelen- vagy szegényparasztok voltak (számukra előnyös volt a belépés), a módosabb gazdákkal különféle adminisztratív eszközökkel kényszerítették belépésre. (Az állami alkalmazottak - elbocsátás terhe alatt - saját szüleiket kellett meggyőzzék, a községi vezetőség „önkéntes", valójában kényszermunkára kényszerítették a hajthatatlanokat, múltbéli kisebb kihágásokkal és földjeik tagosításával fenyegették őket.)

A kollektív gazdaságok székházának és gazdasági épületeinek helybeli, kuláknak minősített gazdák javait kobozták el, a volt tulajdonosokat pedig elűzték vagy börtönbe csukták.

1950. július-augusztusában erőszakosabb módszereket kezdtek alkalmazni, mert központi nyomásra növelni kellett a kollektivizálás ütemét. Mivel rövid idő alatt kell eredményeket felmutatni, a meggyőzés során az erőszakot és a zaklatást is alkalmazták (verés, kivégzés, túszejtés éjszaka a Néptanácsra, Miliciára hivatás). A lakosság megfélemlítéséért Maros megyében két gazdálkodót is kivégeztek: Kiss Istvánt (Vadad + 1950. július 20/21), Nagy László (Udvarfalva + 1950. aug. 13/14).
A tömeges erőszak miatt megmozdulások törtek ki: szórványos megmozdulások augusztusban és szeptember elején voltak, majd szeptember 17-18-án a volt Háromszék megye területén, Kézdivásárhely és Sepsiszentgyörgy környéki falvakban is kollektív gazdaság-ellenes megmozdulásokra került sor. Hasonló megmozdulásra 1950. szeptember közepén a Marosvásárhelytől délnyugatra fekvő Radnót környéki falvakban is sor kerül. Legtöbb helyen csak tüntettek a kollektív gazdaságok ellen, néhány helységben azonban betörtek a helyi közigazgatási hatóság székházába, elégették a belépési íveket, bántalmazták a pártaktivistákat.

Válaszul a hatalom a hangadónak nyilvánított személyeket és családjukat elhurcolta, másokat pedig kizárt a kollektív gazdaságból: a volt Háromszék megyében 1950. szeptember második felében hat helységből összesen 34 családot vittek el, egyrészüket Dobruzsába deportálták, másrészüket pedig börtönbüntetésre ítélték.

A családok elhurcolása során az eddigi ismert legsúlyosabb összecsapásra Sepsigidófalván került sor, ahol 1950. szeptember 22-én a családok védelmére kelő falubeliek összecsaptak a kirendelt milicistákkal, ennek során a helybeli Zsigmond Andrást és Jancsó Vilmost lelőtték.
1950. augusztus végén leállították az erőszakos kollektivizálást, és a továbbiakban a meglevő kollektív gazdaságok megszervezésére összpontosítottak. Ezzel párhuzamosan a tagok különféle alkalmazkodási technikákat alakítottak ki (munkakerülés, lopás, földterület-eltitkolás).

1951 nyarán több rajonban tömeges munkakimaradások, majd tüntetések kezdődtek, néhány helységben pedig kérvényeket küldtek vagy küldöttségeket menesztettek a párt- és állami szervekhez, kérve a kollektív gazdaság feloszlatásának engedélyezését. Az ellenállás leglátványosabb eseménye 1951. szeptember 24-én került sor, amikor Marosvásárhelyen a csiba-káposztásszentmiklósi kollektív gazdaság nőtagjai tüntetett a pártszékház előtt, a közös gazdaság feloszlatását követelve. Másnap KB küldöttek érkeztek a tartományba, majd szeptember 26-án a mezőgazdasági miniszter jelenlétében leváltották Nagy Mihály tartományi párt-elsőtitkárt és a mezőgazdasági ügyekért felelős párttitkárt, Petru Dănescut .

1951-ben meghirdették a TOZ típusú mezőgazdasági társulások létrehozását, és 1952. januárjától ezeket a mezőgazdasági egységeket kezdték megalakítani. (Később a mezőgazdasági társulás, majd társas gazdaság elnevezéseket alkalmazták.) Ezekben a termőterület és a műveléséhez szükséges mezőgazdasági eszközök és igásállatok magántulajdonban maradtak, és be lehetett állni a földterület egyrészével is. A földterületeket tagosították, a legfontosabb munkálatokat közösen végezték, a termést a tagok bevitt földterületének arányában osztották szét.. Ezek megalakítása kisebb ellenállásba ütközött, ezért 1959-ig jórészt ilyeneket alakítottak.

1953-ban a kilépések jelentettek problémát, mert ekkor járt le az a három év, amely után - a kollektív gazdaságok első alapszabályzata szerint - ki lehetett lépni a gazdaságból. Noha a szabályzatot időközben megváltoztatták, az elégedetlen tagok többszázas nagyságrendben adták be kilépési kérvényeiket. A tartomány vezetése ezért munkacsoportokat hozott létre, amelyek megpróbálták meggyőzni a tagokat, hogy vonják vissza a kéréseiket, illetve az „ellenséges elemeket" (feltehetőleg a közvéleményformálókat) kizárták a kollektív gazdaságokból, bizonyos esetekben pedig leváltották a gazdaságok vezetőségét.

1955. decemberében döntöttek a kollektivizálás újbóli felgyorsításáról. A szervezés során kerülték a fizikai erőszakot, helyette gazdasági nyomást, adminisztratív kényszerek, illetve pszihikai kifárasztást használtak, de tudomásunk van alkuhelyzetekről is. Főleg télen szerveznek új gazdaságokat, hogy ne veszélyeztessék a mezőgazdasági termelést.

1956-ban a mezőgazdasági társulások földterülete több mint félszeresével bővült, miközben a kollektív gazdaságoké csak mintegy 6%-al. 1957-ben a mezőgazdasági társulások földterülete majdnem kétszeresére nőtt.

1958-ban is a fő hangsúlyt a mezőgazdasági társulások alakítására fektették, amelyek területe az év folyamán megötszöröződött, taglétszámuk megháromszorozódott. A megalakítási csúcsidőszak az év utolsó három hónapjára esett, valószínűleg a novemberi, kollektivizálási témájú RMP plenáris ülésével összefüggésben.

1959-től a kollektivizálást még jobban felgyorsították: az év során a mezőgazdasági társulások területe megduplázódott. Új nyomásgyakorlási módszer a gazdák elleni csoportos per volt. Az így elítéltek bűne az volt, hogy tiltakoztak a mezőgazdasági társulások kollektív gazdaságokká alakítása ellen - azaz nem akartak földjük tulajdonjogáról lemondani.

1961-ben alapvetően a mezőgazdasági társulások kollektív gazdaságokká alakítása zajlott. 1961. február 1-én a MMAT-ban a teljes kollektivizálható földterület 79,14%-a a „szocialista szektorhoz" tartozott. Az utolsó nagy kampány 1961. február és 1962. márciusa között zajlott, ekkor alakult meg a tartománybeli kollektív gazdaságok 55%-a. A MMAT-ban 1962 márciusában fejezték be a kollektivizálást.

TER - törvényerejű rendelet
MTH - minisztertanácsi határozat

Melléklet: Megalakított kollektív gazdaságok

Gh. Gh. Dej: Raport cu privire la încheierea colectivizării şi reorganizarea conducerii agriculturii prezentat la sesiunea extraordinară a Marii Adunări Naţionale 27 aprilie 1962. Bucureşti, Ed. Politică, 1962.

Dorin Dobrincu, Constantin Iordachi (szerk.): Ţărănimea şi puterea. Procesul de colectivizare a agriculturii în România, Iaşi, Polirom, 2005

Dezvoltarea agriculturii RPR. Culegere de date statistice. Bucureşti, Direcţia Centrală de Statistică, 1965.

Gagyi József: „A szocializmus győzelme falun...". Székelyföld 2006/1. sz. 175-194.

László Márton: Kollektív gazdaság-ellenes akciók Maros tartományban, 1950-1951. Bárdi Nándor (szerk): Autonóm magyarok? Székelyföld változása az „ötvenes" években. Csíkszereda, Pro-Print, 2005.

Máthé János: Magyarhermány kronológiája (1944-1964). Csíkszereda, Pro-Print, 2008. (közreadja: László Márton)

Oláh Sándor: Csendes csatatér. Kollektivizálás és túlélési stratégiák a két Homoród mentén (1949-1962). Csíkszereda, Pro-Print, 2001.

címkék

Képek