Utolsó frissítés: 2010-12-15
Szerző: TÁNCZOS Vilmos
Petrás Ince János moldvai csángó katolikus pap, folklórgyűjtő, nyelvész. Ő magyar folklór egyik legelső tudatos, egy falu (Klézse) folklórtudásának rendszeres bemutatására törekvő gyűjtője. Első népdal- és balladagyűjtései 1842-ben jelentek meg a Tudománytárban, e téren tehát megelőzi mind az erdélyi Kriza Jánost, mind a magyarországi Erdélyi Jánost, Gyulai Pált és Ipolyi Arnoldot. Élete és munkássága szülőföldjéhez kapcsolódik. Ő az egyetlen olyan moldvai csángó értelmiségi, akinek tevékenysége azt jelzi, hogy a reformkorban létezett egy olyan történelmi pillanat, amikor saját értelmisége révén a moldvai csángóság bekapcsolódhatott volna a magyarság egészének kulturális fejlődésébe. Az összekapcsolódás és a szinkron együttlét lehetősége azonban nem sokáig volt adott: élete végén maga is belátta, hogy az 1848 előtti történelmi lehetőség visszahozhatatlanul odalett.
Petrás Ince János régi moldvai kántordinasztia sarja. 1813-ben született Forrófalvában Petrás Ferenc helybeli kántor (a nép nyelvén: diák~dzsiák~deák~dzseák~gyák) gyermekekeként, aki magyar anyanyelvén kívül románul, latinul, sőt olaszul is beszélt. Családjuk Baranyából származott, de egyik ősük már a 17. században magyar nyelvű naplót írt a csángók történetéről, amelynek kézirata a 18. század végén még a forrófalvi plébánián volt, adatait a Moldvában bujdosó Zöld Péter csíkdelnei plébános fel is használta a Batthyány Ignác püspökhöz írt, 1781-ben kelt jelentésében.
Középiskoláit - feltételezések szerint - a kézdivásárhelyi minoriták kantai gimnáziumában végezhette, majd Egerben folytatott teológiai tanulmányokat, ahol 1834-ben belépett a minorita rendbe, majd 1836-ban pappá szentelték. 1838-ben rendje szülőföldjére, Moldvába rendelte misszionáriusként, ahol előbb pusztinai, majd 1841-től klézsei plébánosként szolgált 1886-ban bekövetkezett haláláig.
A reformkor eszméitől lelkesítve az egri teológiáról mint „nemzete haladását szívéből óhajtó hazafi" érkezik haza Moldvába, és szolgálni akarja azokat, akik közül származik. Első dolga, hogy a felszentelése (1836) és a kinevezése (1838) közötti két évben bejárja szülőföldjét, a moldvai katolikus falvakat. „Nagy benső lelki örömmel késértem a Magyar Nemzet szellemi nem csekély érdekü haladását, miolta szabad gondolkodáimmal nemzetileg eszmélni kezdettem, s minél tisztább és nagyobb örömet élvezék a Magyar hon saját Nemzetiségének virágzására [...], annál nagyobb bánat hatá meg lelkemet, valahányszor a Moldvában teleplő véreim sorsa, akaratom ellen is elég gyakran gondolatim s elmémbe ötlött" - írja 1841-ben. A moldvai magyarság jövőjét nem látja kilátástalannak, feltétel nélkül bízik abban, hogy egy művelt, erős Magyarország nem fogja veszni hagyni a hazán kívül élő testvéreket. „Jól tudom azonban - folytatja ugyanott -, hogy ezen szent ügy jobban érdekli a buzgó magyar Nemzetet, mint hogy csak emlitő ajánlásomra is szükség lehetne."
A teológiai padjait elhagyó fiatal papnak Moldvába hazaérve máris a csángók elnyomásának durva tényeivel kell szembesülnie. C. J. Magni, a moldvai misszió pápai prefektusa a magyar nyelvet úton-útfélen gúnyolja, „ökör bőgésnek, szamár ordítású kiejtési nyelvnek" nevezi, misszionáriusait a román nyelv használatára kényszeríti, román nyelvű iskolákat szervez, ráadásul jogtalanul elveszi a lujzikalagoriak szláv nyelven írt birtoklevelét, amivel nyomorba dönti az egész falut. Emiatt összeütközésbe kerül a Moldvában szolgáló magyar minorita lelkészekkel, akik „felszólaltak és nyelvüket férfiasan védeni kezdették", sőt elöljárójuk magatartása ellen tiltakozva Rómához fordultak. Az „apostoli vizitátor" attól való féltében, hogy a magyar diplomáciai nyomás következtében elveszti hivatalát, 1837-ben behízelgő levelet írt a Magyar Akadémiához, amelyben azt állította, hogy a moldvai magyarok nagy része már teljesen elfelejtette anyanyelvét vagy már egészen rosszul beszéli, ezért román nyelvű magyar nyelvtanokért folyamodott számukra. A még kinevezés előtt álló Petrás Ince János a magyar lapokból értesült leendő elöljárója „áll ortcás" folyamodványáról, és 1838. április 10-én kelt levelében rögtön cáfolatot, írt a félrevezetett magyar tudós társasághoz, leleplezve egyházi elöljárója rejtett magyarellenességét. (Észrevételek a moldvai magyarok ügyében) Szerinte szó sincs arról, hogy a moldvai katolikusok nagy része már elfelejtette volna magyar anyanyelvét: „A nemzet és nyelv szeretete - tapasztalás után mondom - legforróbban buzog ezen maroknyi népnél. [...] Bátran fel merem szóllítani Igazgató Urat, nevezzen csak egy katolikus falut, melyben én magyarul nem beszélhetnék és akkor ez állítását el fogom hinni" - írja. Az Észrevételek... jól jellemzik a moldvai csángók 19. századi nyelvi és művelődési helyzetét. Az Akadémiához intézett levélből világosan kiderül, hogy a fiatal, szülőföldjére a szolgálat szándékával hazatérő Petrás a csángóságot egy művelt magyar polgári nemzetbe kívánja bekapcsolni: „Magam pedig [...] egész bizodalommal vagyok bátor az egész Magyar hazának és a magyar Académiának véleményemet jelenteni: mely abban áll, hogy nagyobb és nemesebb jó tétet nem vihet véghez a Nemzet, mintha ez el szigetelt földünk lelki mivelődését elő mozdítaná, [...] tudván azt, hogy a tudatlanság minden testi, lelki, erkölcsi, polgári rosszaknak főoka légyen, ellenben tudván azt is, hogy az életnek boldogságát csupán a miveltség szerzi meg. A valódi alapokon épült tudományos mivelődés meg ösmerteti velünk az Istent, meg a természetet és az embert s az ezek között levő viszonyokat és kötelességeket, az azon eléggé megbecsülhetetlen egy jó tett, melly az embert kiemeli a siralmas tudatlanságnak posványábul és el is űzi szemeiről azon homályt, melly előtte minden szépet, jót s valót elfedez, hogy önveszedelmére a mi üdvös azt ne lássa, ne láthassa."
Az Akadémiához írt Észrevételeket Petrás Ince János kétségkívül közlésre szánta, erről az utóirat is tanúskodik („kéretik tisztelettel szerkesztő ur e soroknak ha lehetetlenség benne nincs hív közlésére"). A közzététel mégsem valósult meg, ugyanis a kézirat névtelen levélnek minősült, és mint ilyen nem is került felolvasásra. A bírálat szerzőjének kiléte mégsem kétséges, hiszen a négy sűrűn teleírt kéziratos oldal végén található pecsétszerű rajz betűiből az „Incze" név jól kiolvasható. Nevének eltitkolását az magyarázza, hogy a fiatal, Moldvába hazakerült, de még állás nélküli katolikus pap nyilvánosan nem bírálhatta meg egyházi elöljáróját.
Petrás Ince János a csángó ügy védelmét az Észrevételek megírásától kezdve életcéljának tekintette. Kezdetben kedvező körülmény volt, hogy pusztinai kinevezése évében, 1838-ban új egyházi vezető érkezett Rómából P. R. Arduini személyében, akiben nyoma sem volt elődje magyargyűlöletének, és akihez sikerült emberileg is közel kerülnie. Az új püspök azzal is megbízta, hogy latin nyelven írja meg a moldvai csángók történelmét.
1841 júliusában Petrás Ince János az erdélyi Borszékfürdőre is elkísérte a magát gyógyvizekkel kúráló püspökét. Itt egy szerencsés véletlen folytán július 19-én sor került a Döbrentei Gáborral való találkozására. Az Akadémia titkára épp aznap érkezett meg a Csík megyei fürdőhelyre, és „a csorgónál" feltűnt neki a fiatal moldvai pap megnyerő alakja, egyénisége: „A moldovai magyar papot magas, karcsú szálú ifjú embernek láttam, gyér szakállal, sárgás barna szinben, komoly tekintettel, de midőn szóla, nyájas részvétű lőn alakja. Ez volt Petrás Incze. Másnap reggel együtt ivók a borvizet, s vonszalmamat követvén, vele megismerkedtem, valamint általa, harmad napon, méltóságos püspökével, ki tisztelkedő látogatásomat szívesen viszonzá szállásomon." - Döbrentei július 22-én 38 „hirtelen összeírt" kérdést intézett Petráshoz „az moldvai magyarok felől", és kérte, hogy ezekre „hazafi indulattal" feleljen. A fiatal pusztinai pap, püspöke aláírásával is „hitelesítve" az adatokat, július 28-án már át is adta a pár nap alatt elkészült válaszokat (Feleletek), melyeket Döbrentei három részben a Tudománytár 1942-es évfolyamában megjelentetett. Az emlékezetből írt részletező munka a moldvai helyzet meglepően alapos ismeretéről tanúskodik, kiterjed a népélet csaknem minden területe (történet, gazdaság, szokások, egyházszervezet, műveltségi viszonyok stb.), és azóta a csángó irodalom egyik klasszikus művének számít. Erre a tudásra a gyermekkora óta Moldvától távol élő Petrás csak hazatérte után, mindenekelőtt az 1836-1838 közötti Moldva-járásai során tehetett szert.
A borszéki találkozást követően néhány éven át sűrű levelezés zajlott Petrás és Döbrentei között. Az időközben Klézsére helyezett plébános nagy örömmel igyekezett teljesíteni tekintélyes ismerőse kéréseit, aki csángó tájszavak, nyelvi sajátosságok és folklóralkotások gyűjtésére biztatta. A Régi Magyar Nyelvemlékek sorozatban Döbrentei által akkortájt kiadott 1466-os tatrosi bibliafordítás nyelvi anyagát Petrásnak kellett volna összevetnie a 19. századi élő moldvai nyelvvel, ezzel a munkával azonban sohasem készült el.
1844 legelején Döbrentei Gábor ajánlásával érkezett Klézsébe a régész Jerney János is. A „magyarok őshelyei" után nyomozó utazó látogatása Petrás számára azért is nevezetes volt, mert együtt keresték fel Jászvásáron P. Sardi új moldvai missziós püspököt, akivel abba állapodtak meg, hogy folyamodványt intéznek a magyar országgyűléshez a moldvai csángóság megsegítése érdekében. Csakhogy a Jerney és Petrás által megfogalmazott irat hitelesítését később a püspök megtagadta. Az aláírás és pecsét elmaradását egy érvelést nem tartalmazó, szűkszavú latin nyelvű levél adta a klézsei plébános tudtára 1844 júniusában.
Petrás és Döbrentei levelezése 1848-ban ismeretlen okok folytán - vélhetően a forradalom eseményeitől is befolyásolva - hirtelen megszakadt, majd Petrásnak az Akadémiával való kapcsolata is elhidegült, és az amúgy is szellemi magánytól szenvedő művelt klézsei pap már Döbrentei 1851-ben bekövetkezett halála előtt magára maradt. Az 1848-1863 közötti másfél évtized a nagy csend, a hallgatás időszaka életében.
Később az Akadémia helyét az öregedő Petrás tudatában a moldvai magyarság megsegítésére 1861-ben Budapesten megalakult Szent László Társaság vette át. Az egyesülettel haláláig levelezett, de ez a kapcsolat már nem szellemi, hanem inkább gyakorlati természetű volt. Petrás továbbította Budapestre a moldvai egyházközségek kéréseit - leginkább templomépítéshez szükséges segélyeket, templomi berendezést, miseruhákat, harangokat, könyveket stb. igényeltek - fogadta az adományokat, visszaküldte a pénzsegélyek felhasználását nyugtázó iratokat stb. A magyar nyelvész tudósok csak élete vége felé kezdték Klézsében látogatni - közülük Munkácsi Bernát, Ballagi Aladár, Kunoss Ignác, Szarvas Gábor a legnevesebbek -, de egyikük sem alakított ki vele olyan szoros szellemi kapcsolatot, mint korábban Döbrentei. Egy háromtagú egyházi küldöttség - a Moldváról ugyancsak könyvet megjelentető Imets Fülöp Jákó-Veszely Károly-Kováts Ferenc „triász" - ugyancsak társasági megbízásból járt 1867-ben Moldvában, és Klézsében őt is felkereste. Folklorisztikai vonatkozásban meghatározó jelentőségű esemény volt, hogy Szarvas Gábor, a Magyar Nyelvőr alapító-szerkesztője 1873-ban arra kérte, hogy a lap számára küldjön újabb folklórgyűjtéseket. Ezt a kérést Petrás messzemenően teljesítette. 1874-1878 között mintegy két tucat közleménye jelent meg. Ezek főleg népdal- és balladaközlések, de küldött tájszavakat, helyneveket, személyneveket, gyümölcsneveket, proverbiumokat, meséket, hiedelmeket, szokásleírásokat és találós kérdéseket is. Mivel fölöttesi nem nézték jó szemmel a magyar tudósokkal való kapcsolatait, éveken át a „Rokonföldi" álnevet használta, a Nyelvőr szerkesztősége csak halála után tizenegy évvel, 1897-ben fedte fel a moldvai gyűjtő valódi kilétét.
A nemzeti összefogásba vetett hite, ami annyira erős volt a Moldvába való hazatértekor, az ifjúkor romantikus tévedésének bizonyult. Az öregedő Petrásnak látnia kellett, hogy a magyar tudósok látogatásain, a Szent László Társaság adományain és a Budapestre postázott folklórközlemények megjelentetésén túl a moldvai magyarok megsegítése ügyében semmi sem történt. A csángók saját értelmiség híján végleg kimaradtak a polgári magyar nemzetet egységesítő döntő folyamatokból (nyelvújítás, reformkori művelődési mozgalmak, 1848 közös hivatástudata), Moldvában a nyelvi asszimiláció fokozódott, és végül az 1877-78-ban függetlenségét elnyert fiatal román állam megteremtette a nemzeti elnyomás állami intézményeit.
Katolikus hitének ereje, személyiségének lelki nagysága élete utolsó évében mutatkozott meg igazán. Negyvennyolc esztendei szolgálat után, életének hetvenharmadik évében a napi betévő falatja sem volt meg, érezte ereje fogytát, betegség kínozta, ráadásul több ízben ki is rabolták, minden ruháját és kevéske pénzét elvitték. Utolsó levelei arról vallanak, hogy leginkább az általa nagy nehézségek árán felépített kápotai templom belső berendezésének hiánya búsítja, de önmaga nehéz sorsára is panaszkodik: „Az inség itt oly nagy lévén hogy kevés embernek jut mindennap málé, hol keressek segedelmet szükségemben, nem tudom; nem levén itt valami intézet, magánosoknál pedig hijába zörgetünk." „4-ik kiraboltatásom után nagy ínségben szenvedek, betegséggel is meglátogatott a jó Isten. Nem is kell említenem, milly sanyarú, télben betegeskedni, kellő öltöny nélkül, mitül megfosztottak a gonoszok, filléreimtől, és kelméimtől. [...] Hitvány irásomat mentse ki nyavalygó sorsom! Buzgottam, törekedtem a jó Isten háza tisztességére és szent neve dicsiretére: de ha e lett jutalmam, legyen áldott szent neve érette Égben, földön, és mindenütt ámen. Örökön öröké!"
A gonosztevők végül, 1886-ban életétől is megfosztották. Az ellene elkövetett merénylet után egy ideig még élt, de a felismert rablógyilkosok nevét az öreg „hitküldér" nem árulta el, hősi fokon gyakorolva ezzel a keresztényi megbocsátás erényét.
Kéziratos munkái máig sincsenek megnyugtató módon feldolgozva, életművéről monográfia még nem készült.
Fontosabb művei
Döbrentei Gábor kérdései 's Petrás Ince feleletei a' moldvai magyarok felől. Tudománytár VII. (1842) 7-34., VIII. (1842) 67-98., IX. (1842) 150-163.
[Közleményei sorozatban Rokonföldi álnév alatt.] Magyar Nyelvőr III. (1874) 2. 93, 3. 144, 4. 199, 5. 240, 6. 285-286, 7. 334-336., 8. 384, 10. 480, 12. 568. IV. (1875) 1. 46, 3. 142-143, 4. 188, 6. 287-288, 7. 336, 9. 432, 11. 528. V. (1876) 1. 47-48. X. (1881) 10. 479-480.
Domokos Pál Péter az „...édes Hazámnak akartam szolgálni..." című könyvében (Budapest, Szent István Társulat, 1979.) kísérőtanulmánnyal és jegyzetekkel közzéteszi Petrás Ince János összegyűjtött írásait, közreadott folklórgyűjtéseit és levelezését (1293-1514. old.).
BALAJTHY Katalin: Egy magyar értelmiségi román földön. Petrás Ince ismeretlen moldvai tudósításai, 1837-1847. Folia Historica II. (2002) 64-69.
CSOMA Gergely: Petrás emlék Nagypatakon. Néprajzi Látóhatár II. (1993) 1-2. 233-235.
DOMOKOS Pál Péter: Petrás Incze János élete (1813-1886). In: DOMOKOS Pál Péter-RAJECZKY Benjamin: Csángó népzene I. Budapest, 1956. 25-32.
DOMOKOS Pál Péter: Petrás Incze János élete és műve. In: „...édes Hazámnak akartam szolgálni" Budapest, 1979. 1297-1514.
FARAGÓ József: Petrás Ince úttörései. In: Uő: Balladák földjén. Bukarest, 1977. 9-28.
TÁNCZOS Vilmos: Petrás Ince János. In: JÁNOSHÁZY György (szerk.): Erdélyi Panteon. Művelődéstörténeti vázlatok. II. Marosvásárhely, 1999. 143-151.
Képek