Utolsó frissítés: 2010-12-29
Szerző: DÁVID Gyula
A Trianon után Romániához került magyarlakta területeken született irodalmat ideológiai és politikai vonatkozásban meghatározni törekvő fogalom.
Erre az irodalomra az „erdélyi" helyett a „romániai" jelzőt elsőnek a konzervatív irodalomtörténész Kristóf György használta. Fogalomhasználatát 1924-ben megjelent tanulmánykötete (Az erdélyi magyar irodalom múltja és jövője) zárófejezetében így indokolta: „... az irodalomban az erdélyiség programszerű követelése és követése érlelte meg bennem azt a meggyőződést, hogy az »erdélyi« kifejezés közművelődési és művészi szempontból sem nem indokolt, sem nem jogosult [...] Az erdélyiség csak a művészet síkjára fölemelve jelent irodalmi értéket. Közművelődési s főleg nyelvi és irodalmi szempontból pedig az erdélyi jelző szűk, kirekesztő vagy legalábbis nemtörődöm értelmű. Pedig lehet-é, szabad-é nem törődnünk azzal a hatalmas közművelődési erőmennyiséggel, amelyet a bihari és szatmári magyarság százezrei jelentenek? Azzal a fejlett magyar szellemi élettel, amely Temesvár, Arad, Nagyvárad, Szatmár, Nagybánya és más városokban pezsegve működik és illendően hat? Csak azért, mert ezek sem politikailag, sem földrajzilag nem esnek belül a régi Erdély határán" (i. m. 291). Kristóf ugyanakkor kiemelten hangsúlyozza, hogy az ezen integráló meggondolásból „romániai"-nak nevezett magyar irodalom elválaszthatatlan a magyar irodalomtól: „... külön erdélyi irodalom nem volt soha, csak magyar irodalom" - írja (uo. 292).
Közel másfél évtizeddel később a Korunk-szerkesztő marxista Gaál Gábor áll ki ezen irodalomnak a „romániaisága" mellett, kifejezetten polemizálva a transzilvanizmussal. Transszilvániai-e vagy romániai magyar irodalom? c. tanulmányában (Korunk 1937/3.), folyóirata ideológiájából szervesen következően az irodalom feladataként azt jelöli meg, hogy a romániai magyarság egészének életét tükrözze: „... hamis az az irodalom - írja -, amely a romániai magyar élet vízióját Transzilvániára szűkíti", nyomatékosan felhíva a figyelmet a Kárpátokon túlra áramlott kisebbségi magyar tömegek sorsára és helyzetére, oktatásügyének és vallásgyakorlásának súlyos gondjaira. Másrészről figyelmeztet arra, hogy a kisebbségi magyar társadalomban változások mentek végbe, s ezek a szemlélet megváltoztatását követelik: „Az arisztokrácia, a hivatalnok dzsentri, a nagybirtokos magyarság ma már a - múlt [...] A jelen: az előbbiek mumifikálódása, a magyar polgárok, kispolgárok, kis- és középgazdák, alkalmazottak, proletárok, szolgák kora [...] Ezek ideológiája, ezek társadalomerkölcse, ezek életproblematikája a mai romániai magyarság belső világa. Irodalma - a romániai magyar nemzetiség irodalma - csak ebből épülhet."
A Gaál megfogalmazta romániaságnak van még egy összetevője, amely szintén ideológiai-politikai töltetű: törekvése arra, hogy kapcsolatot teremtsen az akkori román társadalom „haladó" (baloldali) erőivel, hogy számoljon azokkal a változásokkal, amelyek benne a 30-as években végbemennek. „Mindig azt mondtuk - írja -: az életünket azokkal együtt kell megoldanunk, akikkel együtt élünk. Az idő kiforrásának mai nagy szakaszában sem vélekedünk másként. Lelkiismeretünket tisztának ma is csak ilyenképpen érezzük." Ugyanakkor egy percig sem vonta kétségbe, hogy az általa sürgetett irodalom a magyar irodalom szerves része, hogy a romániai kisebbségi magyarság része a magyar nemzet egészének.
Ezzel a transzilvanizmussal polemizáló nézettel (és fogalomhasználattal) szemben tejesen más értelmet kap a romániaság az 1960-as évek közepétől. Az új jelentés időben és konkrét szövegekben egybeesik Gaál Gábor (és a Korunk) politikai rehabilitációjával, „kisajátításával" (Tóth Sándor). Az 1956-os magyar forradalom leverését követő romániai megtorlások és megfélemlítések során hangoztatott egyik vád: a „szeparatizmus" ellen a romániai magyar szellemi élet akkori vezetői „a román állam iránti feltétlen elkötelezettség" (K. Lengyel Zsolt) bizonyításával próbáltak védekezni, s így került sor a romániaság fogalmának felújítására. A művelet Kallós Miklósnak egy központi pártmegrendelésre írt, Gaált rehabilitáló cikkével (A Korunk és szerkesztője. Korunk 1964/7) kezdődik, amelyben a szerző - a központi pártvezetés utasítását közvetítő Valter Roman konkrét beavatkozása nyomán (vö. Tóth Sándor: Dicsőséges kudarcaink a diktatúra korából. 130) - a Korunk egykori szerkesztőjének érdemei sorában külön kiemelte „romániaiságát". „Romániaiságon - írta - a Korunk s mindenekelőtt Gaál Gábor nem egyszerűen földrajzi vonatkozásokat értett, hanem azt az elkötelezettséget és hivatást, hogy a romániai haladó erők szerves részeként folytassa tevékenységét." A romániaság aztán a 60-as és 70-es évek fordulóján vált kulcsfogalommá. Ekkor szögezte le Méliusz József, az írószövetség akkori alelnöke: „... a nemzetiségi realizmus fogalma és követelménye azonos lényegében a romániaisággal" (Új hagyományért. 119), Bodor Pál pedig, a Román Televízió magyar műsorainak főszerkesztője ekkor írta: „A romániaiság: egyfelől objektív valóság, másfelől feladat is [...] Nem merő modus vivendi, hanem abból fakasztott magatartás; a romániai magyarság társadalmi, politikai, szellemi múltjának, jelenének és jövőjének vetülete, hogy Románián belüliségünk nem egyszerűen ittlét" (A romániaiság mai értelmezése. Korunk 1971/3). Ugyanebben az időben jelenik meg Gáll Ernőnek A romániaiság szociológiai alapvetése c. tanulmánya is (Korunk 1971/1).
A fogalom és kontextusai történetét különben Tóth Sándor tekintette át még 1973-ban, arra figyelmeztetve, hogy „... 1964-ben sajtónk csak egy kiképzést vett át Gaál Gábortól, egy olyan fogalom jelölésére, amelynek szabatos kidolgozásával ma sem rendelkezünk". Egyébként - folytatja „... a kortárs romániai szerzők romániaiság koncepciójának központi kritériuma a már kifejtett feltételekből szükségszerűen következő hűség a szocialista állam iránt..." (Válasz - kérdésekre. Korunk Évkönyv 1973; újraközölve: Rólunk van szó. 1980. 211).
Ezt az „önvédelmi" motivációjú elkötelezettséget és hűséget indokolni lehetett a romániai magyarság második világháború utáni, új kisebbségi helyzetével, s különösen a magyar forradalom leverése utáni, legfelsőbb szintről táplált bizalmatlanság és gyanakvás politikai légkörével. A valóság azonban az, hogy olyan zsákutcába vezetett, amely egyenesen beletorkollott a romániai kommunista diktatúra 80-as években kiteljesedő homogenizációs programjába: a kisebbségi magyarság teljes elszigetelésébe, felbomlasztásába és felmorzsolásába. De már a 60-as évek végén alkalmas volt a hűségnek és az elkötelezettségnek ez a jelszava arra, hogy a legfelső román pártvezetés fel tudja sorakoztatni a romániai magyar vezető értelmiség képviselőit a „kettős kötődés" Illyés Gyula által felvetett - s a magyarországi irodalmi körökben széles körű visszhangot keltett - tételével szemben. Ekkor volt olvasható az Utunknak A felelősség oszthatatlan c. cikkében (1968. aug. 2.): „A romániai nemzetiségi irodalom kérdésében, miképpen a közélet bármely más kérdésében is, a felelősség oszthatatlan, és arra csakis a Román Kommunista Párt és az ország népe tarthat igényt", s ekkor írta le Domokos Géza: „Nem érthetünk egyet semmi szín alatt [...] a magyarországi sajtóban és folyóiratokban megfogalmazott »kettős kötődés - kettős felelősség« programjával [...] Lényegében olyan beavatkozási kísérletet takar, amely a kölcsö-nös megértés és együttműködés szellemének ápolása helyett csak zavart kelt és félreértést okoz" (Az igazság és tárgyilagosság szellemében. Előre 1968. júl. 24.).
Az akkori romániai magyar vezető értelmiség megváltoztathatatlannak érezte a történelmi helyzetet, s csak arra törekedett, hogy Románián belül, hűsége és elkötelezettsége hangoztatása árán stabilizálja az adott - a Ceauşescu-féle hatalmi berendezkedés elején még konkrét eredményeket is hozó - helyzetet. Az egyetemes magyarsághoz való tartozás megtagadására nem került sor, sőt burkoltan annak tudatát is fenntartotta („középiskolás fokon" ilyen meghatározás olvasható a romániai magyar irodalomból készült tankönyvben: „A romániai magyar irodalom születésének évszáma 1918, földrajzi hazája Románia. Problémavilága kezdettől fogva a romániai társadalmi valóságban gyökerezik: ez a valóság határozza meg fejlődését, s természetesen a romániai magyarság felszabadulás előtti kisebbségi, illetve a felszabadulás utáni nemzetiségi helyzete. Ezek a sajátos vonások különböztetik meg a romániai magyar irodalmat a jelenkori magyarországi irodalomtól, amelyhez azonban a nyelv és az irodalmi-művelődési hagyományok tágan értelmezett közössége fűzi" (A romániai magyar irodalom története. 1977. 5-6). Az adott helyzetbe való belenyugvást is kifejezte azonban: „Számomra - írta Gáll Ernő 1981-ben - [a romániaiság] lényegében... nem jelentett mást, mint annak hangsúlyos megállapítását, hogy a romániai magyarság léte, kultúrája és jövője ebben az országban az együttélés feltételei közt alakul, s ebből a felismerésből - mindenfajta elszigetelő és leválasztó tendenciával szemben - az önfenntartás megkövetelte következtetéseket kell levonni."
Mindennek ellenére a 80-as évekre egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a romániaság a kisebbségi magyarságnak az összmagyar törzsből való leválasztását, elszigetelését, távlatosan: beolvasztását szolgálta, a hatalom szándékai szerint. „... A romániai szocialista kultúrának - jellemezte ezt a forgatókönyvet Tóth Sándor - Bukarest a központja (ezt különben a hatalom már a 40-es évek végétől következetesen végigvitte). A te nemzetiségi kultúrád a romániai szocialista kultúra szerves része [...] És itt már a lojalitás ára megfizethetetlennek bizonyult, hiszen annak elfogadását jelentette volna, hogy a romániai magyarságot leválasztják a magyar nemzet egészéről, hogy a romániai magyarság (szocialista) kultúrája nem szerves része a magyar nemzeti kultúrának" (Jelentés Erdélyből. 104-105).
A 80-as évek végére, amikor megjelent - ha csak szórványosan s főleg román nyelven - a „magyarul beszélő román", „a magyar nyelvű irodalom", már olyanok is akadtak, akik készségesen vállalták a „megfizethetetlen ár"-at, s csak idő kérdése lett volna, hogy ezek a kifejezések kötelezővé váljanak, és ne csak a hatalom legmegátalkodottabb kiszolgálóinak ünnepi köszöntőiben hangozzanak el.
Az 1989-es változást követően nem csak a romániaság szóhasználata tűnt el nyomtalanul, hanem a Romániában született magyar irodalom „romániai" vagy „erdélyi" jelzője körül is heves viták lobbantak fel. Tény az, hogy a romániai magyarság jelentős kulturális és tudományos intézményei Erdélyben alakultak meg vagy költöztek haza a Kárpátokon túlról. De nem mind. És a szóhasználat kérdését az is legalábbis nyitottá teszi, hogy ma egyre nő az odafigyelés az ott élő moldvai csángók önazonosságának kérdése, a szórványmagyarság sorsa iránt. Gaál Gábor egykor cikke címében megfogalmazott kérdése: „erdélyi vagy romániai magyar irodalom?" ebben a vonatkozásban igazán nem vesztett időszerűségéből. (RMIL)