Utolsó frissítés: 2010-12-15
Szerző: DÁVID Gyula
Makkai Sándor, püspöki székéről lemondva és Erdélyből távozva, ezzel a címmel közölte a budapesti Láthatár c. folyóiratban (1937/2) nagy visszhangot kiváltott cikkét, amelyben, összefoglalta nézeteit elhagyott kisebbségi közössége helyzetéről és jövőjéről. „... nem tudom elképzelni a kisebbségi életnek semmiféle emberhez méltó elrendezését - írta -, mert magát a kisebbségi »kategóriát« tartom emberhez méltatlannak és lelkileg lehetetlennek". Szerinte az első világháborút lezáró békeszerződések „... minden következménye közül a kisebbségi kérdés az, amelyben legvilágosabban szemlélhetjük az egyetemes emberiség tragikus öngyilkossági kísérletét", majd így folytatja: „... minél inkább telik az idő, a politikai megoldás útjába annál több és új akadály fog gördülni, [...] a kérdés megoldásának igazi emberi lehetőségei: a belátás és a méltányosság is mindinkább háttérbe szorulnak". Azt az „ábránd"-ot, „melyet a liberalizmus szelleme táplált" e kérdés megoldását illetően, „önmagában véve a legnagyobb hazugság"-nak látja, s úgy véli, hogy a jövő útja a nemzetek számára „emberi mivoltuk faji és történelmi sajátosságainak öntudatos kiművelése", s hogy a „saját nemzeti géniuszának szárnyai alá menekülő" emberi lélek számára „a nacionalizmusnak ez a fellángolása most már a jövendőt alakító leghatalmasabb tényezővé vált". Ebben a helyzetben - vonja le következtetését - „... az ember csak saját nemzeti közösségében érezheti és teheti magát emberré, [...] a nemzetekhez tartozó tömbök és egyének csak saját nemzetük szuverenitásának kötelékében találhatják meg az emberhez méltó élet lehetőségeit".
Szemben korábbi - a Magunk revíziójában is meghirdetett s a transzilvanizmus eszmei körében, a helikoni íróközösség tagjaként, sőt hangadó személyiségeként képviselt - felfogásával, amely egy „lelki magyarság" eszményében, az erdélyi múltra és örökségre épített magyar szellemiségben jelölte ki a célt, és a kisebbségi lét perspektíváját, most kijelenti: „... a magyar kisebbségi nemzetdarabok teljesen képtelenek az életre, még akkor is, hogyha az életösztön parancsára ezzel biztatják vagy hitegetik is magukat". Majd így nyomatékosít: „... tény, hogy semmiféle kisebbségi közösségben a nemzeti élet igazi teljessége nem élhető. Ennek nem csak külső akadályai vannak, hanem belsők is: a kisebbség lelkületében lassanként előálló kényszerű torzulások és elszűkülések." Végül így zárja le gondolatmenetét: „A kisebbségi sors nem politikai lehetetlenség, vagy legalábbis nem csak az, hanem erkölcsi lehetetlenség."
Az Erdélyből való távozása miatt már amúgy is nyilvánosan bírált Makkainak ez az írása különösen nagy visszhangot keltett a romániai magyar közélet nyilvánossága előtt és annak hátterében egyaránt. Egyrészt baráti és munkatársi levelek igyekeztek őt korábban döntése megmásítására késztetni (v. ö.:Jancsó Béla, Reményik Sándor, Bánffy Miklós és mások1934. márc. 12.-1936. máj. 15. között íródott leveleit a későbbi Nem lehet c. kötetben), másrészt heves indulatú cikkek tették szóvá döntését, amikor az nyilvánosságra került (Albrecht Dezső, Jancsó Béla, Reményik Sándor, Szekfű Gyula, Szentimrei Jenő, Tabéry Géza és mások), z írás visszhangját tehát cikkek, nyílt és magánlevelek sokasága tükrözi. A nagyváradi Szabadság és Magyar Lapok, a Keleti Újság, a Brassói Lapok, az Erdélyi Fiatalok, a Hitel, a Korunk, a Független Újság, a Kiáltó Szó és a temesvári Déli Hírlap, a Budapesti Hírlap, a pozsonyi Magyar Út és az Újvidéki Kalangya hasábjain 1937. február közepétől október végéig sorjáztak a Makkai-cikk kommentárjai, az eszmei felelősségre vonástól, a tetemrehívástól sem riadva vissza.
„... ez után a cikk után a Magunk revízióját tűzbe kell hajítani" - írta Hegedűs Nándor a nagyváradi Szabadságban, mindjárt a Makkai-cikk megjelenését követő napokban (1937. febr. 12.). „Keserű tréfával állunk szemben - fogalmazott Ligeti Ernő -: nem lehet, hogy a Magunk revíziója szerzője komolyan higgye azt, amit mond" (Független Újság 1937. febr. 20-27.), s azokra utalva, akik „részt vettek a kisebbségi harcban", majd „összeköttetéseik révén megjutalmaztattak", keserűen állapítja meg: „... és nem maradnak itt csak az olyan magunkfajta szegénylegények, akik [...] nem az árral úsznak, hanem szemben az árral [...] Mi legyünk hát, [...] akik őrizzük a Sipka-szorost feltűzött szuronnyal, míg el nem temet a hó bennünket?"
A Makkai-cikk visszhangja azonban az erdélyi magyar értelmiség legjava számára a további cselekvés programjának megfogalmazására is alkalmul szolgált. „... itt vagyunk és itt kell maradnunk - idézte szabadon a Nem lehet írójának fejére saját korábbi szavait Hegedűs Nándor -, a törvényes rend minden tisztelete mellett örökre magyarnak". Reményik ugyanezzel a szembesítéssel élt: a régi Makkai Sándortól azt tanultuk - írja, hogy „az élet minden körülmények ellenére is nem puszta valóság, hanem megvalósítható minőség, [...] nem csak adottság, hanem kategorikus imperatívusz". Majd sok korábbi tisztázó vita konklúzióit felelevenítve, így folytatja: „... a mi egész transzilvanizmusunk [...] azon a saroktételen nyugodott, kimondva vagy ki nem mondva, hogy állam és nemzet nem szükségképpen egy, sőt a nemzet államtalan formája mélyebb, tisztultabb, bensőségesebb, keresztyénibb, etikaibb lehet, mint [...] politikai formája". És írásában kimondja a különben cím gyanánt is kiugratott új jelszót: Lehet, mert kell! Csuka Zoltán, a Makkai-írást közlő Láthatár szerkesztője, aki már az azt bevezető szerkesztői jegyzetben elhatárolta magát Makkai konklúzióitól, a vitában szintén megszólalva ezt írja: „...a kérdés nem zárulhat le a »nem lehet« kimondásával, hanem inkább annak felvetésével, hogy »másként lehet«", s figyelmeztet: „A javítás tehát nemcsak a mai kisebbségi nemzetrészek életérdeke, hanem a többségieké is, mert Európa majd minden nemzete bizonyos részében kisebbségi vagy többségi, és így a kérdés megoldása egyetemes európai érdek. Úgy is mondhatnánk, hogy ez a javítás Európa életmentő akciója." (1937/3. Kiemelés az eredetiben.)
Fontos elemet hozott be a vitába Paál Árpád, az egykori Kiáltó Szó társszerzője, aki az első világháború után létrehozott „nemzetállamok" céltudatos kisebbségbomlasztó és -felszámoló politikájával szemben állítja: „... a népkisebbségnek nemcsak egyének számszerű összegének, hanem állandó embercsoportnak [...] kollektív lénynek is kell lennie", majd így summáz: „A megoldást ott kell keresni, hogy a népkisebbség fogalmát a »kisebb nép« fogalmává és jelentőségévé kell átfejleszteni. Ennek néphez illő kollektív jogokat kell adni, mely ne függhessen állami önkénytől, hanem nemzetközi védelem alatt álljon. A népek kollektív életjogába mindenesetre bele kell tartoznia a saját népterülethez való jognak s e területen a gazdasági és szellemi önrendelkezésnek" (Láthatár 1937/4).
Jellemző volt a vitában megszólaló ifjú nemzedék álláspontja is. Lőrinczi László a Brassói Lapokban állapította meg: „... szüksége van az erdélyi ifjúságnak támaszokra és vezetőkre, de bálványokra nem, ha azok ingadozó emberek", különben „... marad fölöttünk a maga szerény, de vakító ragyogásában egyetlen »bálványunk«, bizodalmunk: a hit!" (1937. febr. 27.) Szemlér Ferenc pedig, aki a Makkai által vészjóslóan emlegetett kisebbségi beszűküléssel szemben „az európai közös kultúrforráshoz való folyamodás" fontosságát hangsúlyozta, kijelentette: „... ha a mindig jelen levő kisebbségeknek emberi létet akarunk biztosítani, akkor csupán egyetlen út van nyitva számunkra. És ez a Demokrácia, a Szabadelvűség. Az Ábránd útja" (Hitel 1937/1).
Végül Jancsó Béla A „Nem lehet"-vita margójára c. cikkében így foglalta össze az eredményeket: „... a keserű csalódás kifejezése és a [Makkai-] cikk belső ellentmondásainak kimutatása egyfelől, de a legkülönbözőbb kiindulású elutasítások egyhangúságában mégis egységes kisebbségi öntudat és életakarat nyilatkozott meg, amelynek kiváltása némileg ellensúlyozta azokat a pozitív károkat, miket Makkai hitet ölő gondolatmenete okozott a lelkekben" (Erdélyi Fiatalok 1937/II). (RMIL)