Utolsó frissítés: 2010-12-15
Szerző: DÁVID Gyula
A Makkai Sándor 1937-es cikkében és az azt követő vitában feltárulkozó problematika felelevenítésére pontosan 50 esztendővel később, a román kommunista diktatúrának a kisebbségekre nehezedő egyre súlyosabb szakaszában került sor egy fiatal értelmiségi csoport (a Limes kör) szűkebb nyilvánossága előtt. A kérdés újra felvetéséhez Cseke Péter gyűjtötte kötetbe a Makkai Sándor Erdélyből való eltávozása és cikke kapcsán született egykori sajtóvisszhangokat és a különböző írói hagyatékokból felkutatható levelezést. A közel 300 oldalas gépiratot a Kör tagjai kézről kézre adták, s ki-ki a maga hozzászólásával, továbbgondolásával továbbította a következő „olvasónak". A kézirat egy példánya végül is kijutott Magyarországra, ahol Molnár Gusztáv kiegészítette, sajtó alá rendezte és kiadta 1990-ben. S megúszták a házkutatásokat a hozzászólások is, amelyek kötetbe gyűjtése és kiadása aztán 1995-ben szintén megtörtént, Cseke Péter gondozásában, alkalmat adva a Kör egykori hozzászólóinak, hogy írásukat kiegészítsék, a diktatúra bukása utáni helyzetben továbbgondolják. E kötet írásainak szerzői, Cseke Péter szerkesztői bevezetőjét követően: Cs. Gyímesi Éva, Balázs Sándor, Fábián Ernő, Tóth Sándor, Jakabffy Tamás, Bende Farkas Ágnes, Bende Farkas Sándor, Szilágyi N. Sándor, Kozma Zsolt, András Gusztáv, Széplaki Kálmán, Visky Ferenc, Láng Zsolt, Visky András, Kereskényi Sándor, Salat Levente s a kiadáshoz a maga gondolatait szintén hozzáfűző Kántor Lajos.
Az egyes hozzászólások keltezésének tanúsága szerint 1987 júniusa és 1989 szeptembere között született írásokban legsúlyosabb kérdésként a romániai magyarság körében akkorra már tömegessé vált kivándorlás jelensége vetődik fel. Nincs olyan a hozzászólók között, akinél - legyen az elhatározottan „maradó" vagy máris az elmenetel mellett döntő és azt „megérvelő" - ez a kérdés fel ne bukkanna. Leghatározottabb ebből a szempontból Szilágyi N. Sándor (Levél egy kivándorolni készülő értelmiségihez), aki nem csak a menni vagy maradni valós és áldilemmáit követi végig (az elnemzetietlenítő szellemi genocídium fenyegetése elől a nyugati világba távozók választását, amely hosszabb távon a biztos beolvadás perspektíváját „ígéri"), hanem az ittmaradókra hárított plusz-teher oldaláról az értelmiség közösség iránti felelősségét is kimondja: „... te önként, a magad jószántából lettél magyar értelmiségi [...] Senki sem erőszakolt rád semmit: mi egyszerűen csak számítottunk rád, arra, hogy tudni fogod, mit vállaltál." És tovább: „Elmeneteleddel újabb terhek szakadnak azok nyakába, akiknek eddig sem volt könnyebb, mint neked" (i. m. 153-154). Ezzel szemben Tóth Sándor úgy érzi: „... a romániai magyarságnak alig maradt ez idő szerint más lehetősége, mint a túlélés vegetatív funkciója" s azt mondja: „Aki ma innen elmegy, az csak a tulajdon csődbe jutott egzisztenciáját vagy gyermekei jövőjét menti. A kollektív önvédelem semmiféle posztját nem adja fel" (i. m. 89). Bende Farkas Ágnes pedig a fiatalok szempontjából érvelve, „... a homogén közösségeszmény és az egyének, kis közösségek nézőpontja közötti szakadék"-ra, „a kint rekedtekkel fokozatosan zárlatossá váló kommunikáció"-ra hívja fel a figyelmet, s ezzel a „gyökeres legitimációs-bizalmi válság"-gal magyarázza a nemzedékében különösen nagy arányú elvándorlást (i. m. 119).
A hozzászólók közül többen Makkai egykori kisebbségi helyzetértékelésének bírálatára is visszatérnek, s rámutatnak annak hibás általánosításaira (Cseke Péter), vagy annak a következményeire, hogy Makkai annak idején elzárkózott a demokrácia egyetlen letéteményeseként tételezett baloldaltól (Tóth Sándor). Balázs Sándor ebben az összefüggésben egy leegyszerűsítésre figyelmeztet: „a nemzeti hovatartozás érzésének Európa-méretű megszilárdulása a maga módján átfogja a nemzeti kisebbségeket is", s miközben a kisebbségi periférián a nyomás következtében a lemorzsolódás sikerrel járt, „... ugyanakkor sokakban megszilárdította az együvé tartozás tudatát" (i. m. 49).
Az egykori „Nem lehet-vita" 50 évvel későbbi hozzászólói - inkább a Magunk revíziója Makkaija szellemében -, a magyar társadalom mai önrevíziójának szükségességét is kifejezésre juttatták: Visky Ferenc a kisebbségi nemzeti közösséget megtartani hivatott egyház belső életének bajaira, az igei alapú közösségteremtéssel szemben a hatalmat is kiszolgáló hivatalos egyház bűneire figyelmeztetett; Visky András a „mindenáron való túlélés" megalkuvó erkölcstelenségét, közösségellenességét tette szóvá; Jakabffy Tamás a kisebbségi magyarság nemzeti öntudatának belső rétegzettségére, a „hungarus-tudat" meggyöngülésére, az anyagi érdek előtérbe kerülésének következményeire mutatott rá; Kozma Zsolt a múltból „csak a szennyest mutogató" álönkritika ártalmasságát vetette fel, különösen egy olyan közegben, amelyben a többség a maga nemzeti öntudatát egy módszeresen felfokozott nemzeti öndicséret gyakorlatára építi.
Végül a Nem lehet óta eltelt fél évszázad kisebbségi önkritikai áttekintéséből nem maradhatott ki annak a kérdésnek a felvetése sem: mennyiben felelős a mai helyzetért az az erdélyi vezető értelmiség, amely 1945 után a kommunizmussal való eszmei azonosulást, a rendszer támogatását („kiszolgálását") látta járható útnak; vagy hogy igaz-e az a vád, miszerint az erdélyi magyar értelmiség „elárulta" az erdélyi magyarságot, amikor a 80-as évek második felében a végveszélybe került maradék kisebbségi intézmények kompromisszumok árán való fenntartását vállalta.
A hozzászólók egy része számára a vita alkalmul szolgált a kisebbségi problematika elméleti továbbgondolására is: Fábián Ernő Paál Árpádra visszautalva, a kisebbség mint közösség elismertetésének és a jogok közösségi jogként való gyakorlásának elengedhetetlenségére figyelmeztetett, Bende Farkas Sándor pedig rendszerelméleti síkon közelítette meg a romániai magyarság hosszú távú lehetőségeit, s mutatott rá e vonatkozásban a sorsmeghatározás szempontjából nélkülözhetetlen kisebbségi intézmények jelentőségére. Fontos volt az is, hogy többen a jövő útját a román többségi társadalom demokratikus kibontakozásának lehetőségeihez/esélyéhez kötötten vizsgálták.
A hozzászólások legnagyobb részében - az akkori helyzetben érthető módon - a Reményik megfogalmazta „lehet, mert kell" imperatívusza is újra felhangzott, a „reményen túli remény" (Cs. Gyímesi Éva). Kozma Zsolt arra figyelmeztetett, hogy „... a jövő méhében van a jelen [...] Jövőnk Isten kezében van" (i. m. 180); s ugyanerről tett tanúbizonyságot Visky Ferenc is: „Most, mára nézve is arra van szükség, hogy felismerjük az emberi Nem lehetben az isteni LEHET valóságát" (i. m. 210). Jakabffy Tamás pedig úgy látta: „Erdély már nem csak országrész, nemcsak haza, hanem állandóan aktuális döntéshelyzet. S azoknak, akik a maradás mellett döntenek (nem lehet!), azoknak a jelenre nézve a hatalmas nemzetiségi immunrendszer az egyetlen esély, a jövőre nézve a kivárás" (i. m. 107). Igen jellemző végül Visky András megfogalmazása is: „Maradok, s azt mondom, nem lehet", mert „a lehetőséget, hogy magyar legyek, [...] a lélek nagysága teremti meg. A lehetőség én vagyok..." (i. m. 227).
A Lehet - nem lehet? címet viselő 1995-ös kötet összeállítása során a szerkesztő kérésére készült kiegészítések egyrészt a megmaradás kérdéseinek 1995-ben is változatlan aktualitását jelezték, másrészt a romániai változások után a kibontakozás rendkívüli nehézségeire, ellentmondásosságára utaltak. „Utoljára is készületlenül talált bennünket a holnap" - figyelmeztette kiegészítésében a majdani olvasót és egykori eszmepartnereit Kozma Zsolt. (RMIL)