részletes keresés
nyomtat

megoszt

Székelyföldi Iparmúzeum, jelenleg Természettudományi Múzeum, Marosvásárhely
Utolsó frissítés:  2010-03-23
Szerző:  Karácsony István


A műemlék adatai
Cím: Horea utca 24. szám
Kód: MS-II-m-A-15510
Datálás: 1893

Történeti adatok
A marosvásárhelyi Székelyföldi Iparmúzeum építésére az 1875-ös tűzvészt követő építkezési hullám kontextusában került sor, a jelenséget meghatározó historizáló illetve eklektikus irányelveket követve. Az épület létrejötte a múzeum szükségességének gondolatát 1885-től kitartóan támogató Székely Művelődési és Közgazdasági Egylet lobbitevékenységéhez kötődik. Ennek eredményeképpen 1889-ben megtörténik az ügy központi felkarolása, s a kereskedelmi valamit pénzügyi minisztériumok által mintegy 1600 koronával támogatott, de helyi adományokból is jelentősen segített kezdeményezés 1890-ben eljut a kivitelezés fázisába. A végső tervek elkészítését Kiss István építész vállalja fel. Az építkezési munkálatok Soós Pál építőmesterhez kapcsolódnak, de a homlokzati plasztika kivitelezésében szerepet kap a pilaszterfőket készítő Szabó Antal szobrász is. A tervező feljegyzéseiből megismerjük a múzeum építését munkáikkal támogató neves budapesti mesterek teljes listáját. Az épület kvalitásához jelentősen hozzájáruló kivitelezők sorában kiemelkedő Götz Adolf festő személye. A Lechner Ödön tervezte kecskeméti városházán is dolgozó mester készíti el épületünk nagyteremének pompeji hatású, mára már eltűnt falfestményeit. A főbejárati tölgyfa ajtó a korszakban ugyancsak elismert Barholfy János asztalosmester munkája, míg a lépcsőház festett ablakai a Forgó és Társa 1880-ban Budapesten alapított üvegfestő műhelyből származnak.

A műemlék leírása

A Baros Gábor utca sorházas északi frontvonalát megszakítva, épületünk négyzetes telkének központi részén helyezkedik el, néhány méteres szabad területet hagyva a homlokzatok közvetlen szomszédságában. Helyiségei egy specifikus, T-hez közelítő alaprajzra rendeződnek, mely kiosztás a tulajdonképpeni múzeum négyzetes tömbjének kisebb, ugyancsak T alakú épületrésszel való északi bővítéséből alakult ki. A földszinti előcsarnokot, valamint az emeleti nagytermet is magába foglaló központi traktus kétszintes, a kiállítóhelyiségek soraiból alkotott mellékkorpuszok ezzel szemben egyetlen szintre szorítkoznak.

 

A belső térrendezést jól visszaadó öttengelyes főhomlokzat központi zónájában a kétszintes helyiségsort lezáró falsík enyhe rizalitja ugrik ki és magaslik az oldalhelyiségek alacsonyabb zárófalai fölé. A középtömb rusztikázott vakolatdíszű földszinti felületét a főbejárat és az ezt közrefogó két ablak félköríves nyílása töri át. Tengelyükben a nagyterem három, pilaszterektől határolt emeleti ablaka helyezkedik el. Ez utóbbi, ugyancsak félköríves kiképzésű nyílások golyvázott könyöklőpárkánya alatt az ablakkötények beugró felületeit három-három bábsorkorlát takarja. A palmettadíszes zárókőszerű alakzattal tagolt ablakzáradékok felett rozettapárok valamint igényes kivitelű fesztonok finom formájú fűzérfrízei töltik ki a falmezőt. Folytonosságukat a pilaszterek korinthoszi fejezetei szakítják meg. Abakuszvonalukon a korinthoszi oszloprendnek megfelelő oszloppárkány lépcsőzetes architráv-utánzata vonul végig. Ezt a fríz szabadon hagyott sávja követi, mely felett egy denticulás, gyámkőfrízes koronázópárkány zárja le a falsíkot. A rizalit záróelemeként megalkotott háromszöges timpanon az emeleti plasztikát nagyban meghatározó görög oszloprend architektúrájának újabb tartozéka. Fogsorfrízzel szegélyezett orommezejét Róna József cinköntésű szoborcsoportja tölti ki. Hasonló kivitelűek az oldalhelyiségek utca felőli zárófalait gazdagító, orsót tartó női alakos szobordíszek. Foglalatukat aediculává fejlesztett gyámkődíszes, valamint timpanonban végződő fülkepár formájában oldotta meg az épület tervezője.

 

A kilenctengelyes, azonos kiképzésű mellékhomlokzatok architektúrája már sokkal szerényebb; egyszerű, szalagkeretelésű hármasablakok ismétlésére alapszik. A főhomlokzatot uraló timpanon motívuma itt is előfordul, ez esetekben már csak díszítetlen orommező-párok formájában. Ez utóbbiak felett a földszintes traktusok alacsony bádoghéjazatai tűnnek elő. Hátterükként a központi tömb kiemelkedő emeleti zónájának oldalfalai láthatók, lizénás, vakablakos falplasztikájukkal.
A belső terek kialakítási elvét ugyancsak a központi épületrész kiemelése, hangsúlyozása határozta meg. Ennek megfelelően az épületplasztika jelentősebb része az előtér, a mögötte kiterjedő lépcsőház, valamint az emeleti nagyterem falaira összpontosul. A főhomlokzat palmettadíszes korinthoszi pilaszterfői, az általuk ugyanott közrefogott fesztonok beltéri változatai a lépcsőház környezetét gazdagítják. Hatásukat a pihenő feletti ablakok geometrikus formaalakítású üvegfestményeinek zöldes tónusú hangulatfénye is fokozza.

 

Néhány stilisztikai megállapítás


 A 19. század utolsó két évtizedében, a szecessziót megteremtő irányváltás előestéjén a magyar építészetben jól elkülönülni bizonyul egy jelentősen széles építészkört mozgató fejlődésvonal, melynek képviselői az új stílushoz való felzárkózás halasztása illetve elkerülése mellett egy adott ideig, vagy véglegesen megelégszenek a nagy építészeti korszakokra alapozott historizmus, valamint az eklektika ekkorra már jól megérett formanyelvének továbbéltetésével. Ebben a késői historizmust jelölő törekvésben jelentős szerepet tudhatott magáénak a marosvásárhelyi Székelyföldi Iparmúzeumot is tervező Kiss István építész. Közismert budapesti és vidéki középületekhez készített tervei egy következetes ragaszkodást mutatnak az antikvitás építészeti vívmányaira jól visszatekintő, s a klasszicizmus nosztalgiájaként is betudható neoreneszánsz formaalakításhoz.

 

A fentiek sorába illeszkedve, Kiss István marosvásárhelyi homlokzatai is az antik világ és a reneszánsz korának építészeti formáihoz való visszafordulást nyugtázzák. A rizalit földszinti regiszterének rusztikus kivitele a firenzei quattrocento palotáinak felületalakítását idézi elénk, míg a főhomlokzatot lezáró, figurális díszítésű timpanon az ókori görög és római templomok architektúráját eleveníti fel, s hasznosítja újra egy magyar nemzeti vonatkozású tematika átköltésében. A mellékkorpuszok utcai mezőit gazdagító aediculák, szoborfülkék, a felettük futtatott tojáslécek, valamint a központi tömbön kialakított volutás gyámkőfrízes koronázópárkányok előképeit úgyszintén a görög-római illetve a reneszánszkori formavilág szolgáltathatta historizáló építészünk számára. De a látszólag tisztán neoreneszánsz épületplasztika elemei között teret nyernek a historizmust nagyban jellemző eklektius hajlam gesztusai is, a főhomlokzat pilasztereinek fejezetmagasságában végigvonuló feszton-fríz reneszánszban is használt, de alapvetően empire ihletődésű girlandjainak formáiban. Mindezekkel együtt a Székelyföldi Iparmúzeum 1893-ban felavatott marosvásárhelyi székhelye a középületi tervezésben ekkor már járatosan mozgó építész sikeres alkotásának tekinthető; homlokzati letisztultságában, visszafogott kiegyensúlyozott architektúrájával kiemelkedő szerepet kap az egykori Baross Gábor (ma Horea) utca arculatának alakításában.

 

Kiss István marosvásárhelyi homlokzatainak kevesek által méltatott, vagy egyáltalán felismert eleganciáját egy igencsak kifinomult alkotói közegben megalapozott és érlelődött nyelvezet biztosítja. A József Műegyetem korai generációi közt végzett építészünk ugyanis az intézmény jelentős tanárának, Hauszmann Alajosnak irodájában kezdi pályáját. Ez a körülmény dönti el stilisztikai irányválasztását is, hisz a bécsi klasszikus irányzatot képviselő Theophil Hansennél tanult mestere alapvető szerepet vállal a neoreneszánsz magyarországi elterjedésében. A Székelyföldi Iparmúzeum épületplasztikai formavilága már egy jelentős tervezői tapasztalat eredménye. Az utcai homlokzaton alkalmazott kompozíciós eljárás hatását tervezőnk már több ízben is kipróbálta, mégpedig olyan elsőrangú épületeinél mint a budapesti János kórház, vagy a veszprémi Megyeháza; az utóbbi két esetben feltűnő szoborfülkékkel közrefogott főbejárat, illetve központi nyílássor motívuma hasonló formában látható viszont marosvásárhelyi épületünkön.

 

Az építész-alkotó által „szigorú reneszánsz" stílusúnak nevezett múzeumépület görög ihletődésű architektonikus világa találó környezetet biztosít Róna József itt elhelyezett antikizáló homlokzati szobrainak. A neobarokk modorú monumentális alkotásairól ismert szobrász, ezúttal a klasszikus gorög illetve reneszánszkori világhoz közelebb álló, kevésbé teátrális előadásformát választ a szoborfülkéket illetve az orommezőt kitöltő alakjai megjelenítéséhez. A mell- vagy derékmagasságban átfűzött görög-római öltözetet idéző ruhák, valamint a központi alak kapoccsal összefogott köpenye (lacernája) egy kimondottan antik téma gyanújához vezetnek. A timpanon női alakjai által tartott volutás pajzsformák mezejében nehezen kivehető hét bástya illetve hármashalmon álló kereszt azonban kétségtelenül nemzeti vonatkozású gondolati háttérre utal. A túlzottan narratív, mondanivalójában tömény és szimbólumkészletében zavaros szoborcsoport pontos értelmezését végül Kiss István feljegyzései teszik lehetővé. Ezekből tudjuk meg, hogy Róna oromzati kompozíciója a központban elhelyezett Attila ülő alakja által szimbolizált népvándorlást, a székelyek megtelepedését és a honfoglalást követő államalapítást szándékszik bemutatni. A trónoló vezért közrefogó, pálmaágat illetve jogart tartó női alakok Magyarország és Erdély unióját teszik szemléletessé, míg a bal szélen fekvő, szerszámot fogó ifjú az egységes állam fontos célkitűzésére, az ipar fejlesztésére utal.
A korszak ideológiáit tükrözni vágyó szobrászi tematika sokrétűségében nehézkesnek, szinte értelmezhetetlennek bizonyul, de mindezt kárpótolja a Róna József munkásságát többnyire végigkísérő, kiváló szobrászi kvalitást mutató frappáns formaalakítás, s az ehhez társított naturalisztikus modellálókészség.


Válogatott irodalom
Bónis Johanna: A Székelyföldi Iparmúzeum. Marosvásárhely, 2003.
Gaál Kornélia: A Székely Iparmúzeum Marosvásárhelyt. In: Marosvásárhely történetéből. Szerk. Pál-Antal Sándor-Szabó Miklós. Marosvásárhely, 1999.
Kiss István: Székelyföldi iparmúzeum. Budapest, 1893. Különnyomat.

 




Eszmecsere a szócikkről