A székely identitás meghatározó elemei közt ott találjuk ugyan e közösség (emberemlékezet óta beszélt magyar) nyelvét, a számára otthont adó régió (domináns módon hegyvidéki) tájszerkezetét, de mindezek felett igen jelentős hangsúlyt kapott specifikus történeti fejlődése (kiegészülve történetileg igazolhatatlan, de tudatilag szívós mítosz-elemekkel). A középkori székelység kiváltságos státusza, társadalmának egész konstrukciója nemrég eszményi katonai demokrácia gyanánt élt a köztudatban, és sokak számára így él ma is. Idézhetjük Kossuthot, aki szerint ez a közösség, „... az egész keresztény Európában (legfölebb tán a Baskokat kivéve) egyedül volt képes eredeti szabadnép typusát minden feudalizmusi fertéztetéstől tisztán tartani."
A székelység szittya-hun eredetmítosza (amelyhez szorosan kötődött a tagjai kollektív nemességére vonatkozó társadalmi utópia) sokáig tartotta magát (bizonyos értelemben - mint a köztudat múlt-beidegződése - tartja jelenleg is), jóllehet mindkettőt kikezdték: utóbbit a feudalizmus, majd döntő módon a modernizáció, előbbit pedig - bár jóval később - a historikusok. A történelmi források tanúsága szerint a székely „parasztköztársaság" nem a hun birodalom katonai rendszerét örökítette át a középkorba, hanem feltehetően akkor alakult ki, midőn a székelyek Erdély dél-keleti szegletébe érkeztek azzal a királyi megbízatással, hogy Magyarország keleti határait védelmezzék illetve, hogy pontosan meghatározott számú harcossal jelenjenek meg a király seregében, valahányszor hadat visel. Erre vonatkozó utalásokat találunk Mátyás király 1463. április 26-án kelt levelében, mely Erdély kiváltságos „nemzeteinek" hadi kötelezettségeit rögzíti. Ennek megfelelően a székelyek „régi szokásuk szerint" a harcképes férfiak két harmadát kell mozgósítsák, ha akár a véres kard felmutatásával, akár ispánjuk vagy az erdélyi vajda (amennyiben ő viseli a székely ispáni tisztséget) írásos parancsával, hadba hívják őket. (1947-ben Mályusz Elemér ezt az oklevelet gyanúsnak találta, anélkül, hogy egyértelműen hamisnak minősítette volna.)
A székelység hadi kötelezettségeit részleteiben ismerteti II. Ulászló 1499. július 13-án kelt oklevele, leszögezve, hogy milyen arányban vegyen részt a király hadában, ha az uralkodó maga vonul keletre; miképpen, ha személyesét küldi; ugyanígy megszabja, mi a teendő, ha a hadjárat délre, nyugatra, vagy északra irányul. „Ezeken kívül - írja az oklevél - az egész székelység a király, vajda vagy székely ispán rendeletére Erdélyországot ott, ahol szükséges, minél szebben felfegyverkezve, mint eddig ezután is védelmezni tartozik." E szolgálatok fejében, adómentességük mellett, a székelyek egy széleskörű autonómia jótéteményeit is élvezhették. A gyakorlatban ez a székely székek önkormányzatát jelentette, az illető közösség által szabadon választott tisztségviselőkkel, másfelől annak lehetőségét, hogy a „székely univerzitás", mint Erdély privilegizált „nációja", önmaga döntsön a sorsát érintő fontosabb kérdésekről. A „székelyek három rendjének" közössége eme utóbbi jogát a székely nemzetgyűlés révén gyakorolhatta, mely feltehetően már a letelepedés korától létezett, de csak 1357-ből adatolható. A székely önkormányzati rendszer magyarázatot szolgáltat arra: miért definiálták a székelyek közösségüket következetesen és kitartóan, az egész középkoron át, sőt sokáig az újkorban is nemes székely nemzetként („natio siculica").
A szilárd és féltve óvott rendi státusz, illetve a markáns regionális táj-jegyek nyomán a későbbi korokból visszatekintők (székelyek és nem székelyek egyaránt) egyfajta etnikai töltetet éreztek a székely nemzet kifejezés mögött, amiért olykor használták a székely nép fogalmát is. Ehhez még hozzájárult az a körülmény, hogy az erdélyi kiváltságos rendi nációk, az Unio Trium Nationum tagjai sorában a szász „nemzet" nyelvében, eredetében, kultúrájában is különbözött a magyartól (és persze a székelytől). Egyszerű logikai következtetésként kínálkozott tehát, hogy mindhárom „nemzet" sajátos etnikai jegyekkel (is) rendelkezik. Egyébként a működő rendi társadalmak embere kevés jelentőséget tulajdonított az etnikai különbözőségnek. Számára a rendi-társadalmi tagolódás, e tagolódás mentén létrejött érdekszövetségek voltak a meghatározóak.
Érdekes az is, hogy a köztudat a székely kiváltságokat mint egyedi és társtalan jelenséget rögzítette, jóllehet közismertek ezek egykorú analógiái: a magyarországi jászok, kunok, szepesi „lándzsás nemesek", hajdúk, illetve a fogarasföldi, bánáti, Kővár-vidéki román parasztközösségek autonóm jogai. A felsoroltak közül mindenik kiváltságos csoport rendelkezett egy specifikus regionális- és csoporttudattal, aminek fő tartóoszlopait kiváltságai képezték. Minél szilárdabbak voltak ezek, mennél tovább sikerült őket megőrizni, annál tartósabb volt a tudati elkülönülés a térség egyéb csoportjaitól. A román autonóm közösségek például viszonylag korán beolvadtak a vármegyei szervezetbe, így e valamikori autonómiák tudati tükröződése - bár a jelenkorig észlelhető - kevésbé volt markáns, mint a székelyek, hajdúk vagy jászkunok esetében.
A székely rendi identitás középkori szilárd talaja a XVI. századtól kezdődően egyre ingoványosabbá vált. Ennek oka a térségben bekövetkezett geopolitikai változásokban, illetve a hadászat fejlődésében, a hadviselés modorának átalakulásában keresendő. A székelyek által, a rendi kiváltságokért cserébe biztosított hadi szolgálatnak már nem volt meg a régi súlya, az ország vezetői pedig arra törekedtek, hogy az egyre inkább fedezet nélkül maradó előjogokat fokozatosan szűkítsék. E folyamat elkezdődik a fejedelemség korában, amikor a kapitányi tisztséget a központi hatalom szoros ellenőrzése alá vonják, a királybíró esetében pedig, aki kezdettől a központi hatalom hivatalnoka volt - bár Bethlen Gábor uralkodása idején választott tisztségviselővé vált -, a legkülönfélébb eljárások, eszközök révén biztosították a megfelelő személy kiválasztását, ennek feltétlen lojalitását. A Habsburg-korban a központi ellenőrzés még szorosabbá vált: a kuruc mozgalom után, a kapitányi tisztség megszűntetésével a székelység formálisan is elveszti katonai önállóságát, az adó pedig - a székely országgyűlési követek szüntelen protestálása dacára - állandó kötelezettséggé válik.
Mindez, jellemző módon, egyáltalán nem vezetett a székely rendi tudat csorbulásához. A székelyek továbbra is rendi nációként lépnek fel, követelik előjogaik hiánytalan visszaállítását, és ez az alapállás nem, illetve alig módosul egészen a XIX. század közepéig. Másfelől, már a XVIII. század közepétől kezdődően apró jelzéseket találunk arra, hogy a rendi különállásukra érzékeny székelyek rendelkeztek valamiféle magyar népi tudattal is: ilyen a közös eredet vállalása, amely például a Hunortól és Magortól való közös leszármazás ismételt felemlegetésében mutatkozik, a székely közélet fórumain. Ez azért érdekes, mert valójában - sajátos szállásterülete mellett - a távoli történeti gyökerek lehettek volna azok, amelyek székelységet leginkább megkülönböztessék a magyarság többségétől. A székelyek viszont éppen e különbözőség lehetőségét vetették el. Ez is arra utal, hogy a tudat szintjén a székely különállás nem népi, hanem rendi jellegű volt.
II. József reformjai általában szorosabbra fűzték a kiváltságosok közti köteléket, a császár nyelvrendelete pedig a magyarul szólókat terelte egy táborba, rendi jogállásuktól függetlenül. Kétségtelennek látszik, hogy a magyar nemzeti gondolat születésében, a magyarul szólók közösségének együttes fellépésében II. József nyelvrendelete fontos, szándékával éppen ellenkező szerepet játszott.
A vázolt jelenségek következménye, hogy a székely közéletben, a József-utáni időkben, egyre több kinyilatkoztatás jelentkezik, mely a formálódó polgári magyar nemzettel való sorsközösség vállalását tanúsítja: ilyen mindenekelőtt az unió gondolatának támogatása, a nemzet szó polgári - és nem rendi - értelemben történő egyre gyakoribb használata, a magyar nyelv („született nyelvünk") ügyének elsőrendű kérdésként való kezelése. Egy kettős identitás születésének (vagy inkább megfogalmazásának) lehetünk tanúi, mely egyszersmind a nemzet szó kettős értelmű használatát is feltételezi. Modern, polgári értelemben a székelyek a magyar nemzethez tartozónak vallják magukat, de továbbra is beszélnek székely nemzetről, mint kiváltságos rendi nációról. Ha nem tennék, önként mondanának le alaposan megkopott és megcsonkult, de a közélet néhány területén még mindig érvényesíthető, és reményeik szerint régi erejükkel újra felruházható előjogaikról. E kettős értelem magyarázatát Kőrösi Csoma Sándor adta meg, frappánsan és szépen, 1825. január 28-án, C. P. Kennedy századosnak tett első jelentésében, ahol kifejti: ő a „székely nemzetség szülöttje", mely „a magyar nemzet része".
Napjaink közéletében e fogalmak újra összemosódni látszanak, némi anakronizmussal fűszerezve: a rendi háttér már régóta nem létezik, így csak találgatni lehet, hogy a jelen időben beszélő (szervezkedő) politikus mit érthet székely nemzeten. Hiszen a székely nemzet 1848-ban, az agyagfalvi gyűlésen lemondott kiváltságos státuszáról, kijelentve: „jogban és kötelezettségben a székely földnek [...] minden polgára egyenlő." Ezzel a székely rendi náció formálisan is megszűnt. Okosabb hát székelységről, székely közösségről beszélni, mellőzve a nemzet kifejezést.
Válogatott irodalom
Demény Lajos: Mítoszok és valóság: a székely nemzettudat történelmi háttere. In: Magyar Tudomány, 1997. 11. sz. 1309-1321.
Egyed Ákos: Der Verlust der Freiheitsrechte der Szekler Nation - die Voraussetzungen für die bürgerliche Umgestaltung im Jahr 1848. In: Die Szekler in Siebenbürgen. Von der privilegierten Sondergemeinschaft zur etnischen Gruppe. Köln - Weimar - Wien, 2009. 227-235.
Uő.: A székely politikai identitás változásai 1790 és 1845 között. In: Csaba királyfi elárvult népe. Székely konferencia 2009. október 2-3. Debrecen, 2009. 21-29.
Hermann Gusztáv Mihály: Náció és nemzet. Székely rendi nacionalizmus és magyar nemzettudat 1848-ig. Csíkszereda, 2003.
