részletes keresés
nyomtat

megoszt

Református templom, Szalárd
Utolsó frissítés:  2012-12-13
Szerző:  Emődi Tamás


A műemlék adatai
Cím: 417450 Szalárd 553. sz., Bihar megye
Kód: BH-II-m-B-01200
Datálás: 15. század

Történeti adatok

    Az Érmellék és a Rézalja találkozásánál fekvő Szalárd református temploma –mely eredetileg obszerváns kolostortemplomnak épült – a gótikus műemlékekben szegény Bihar megyének a XV. századi formáját talán leghívebben őrző épülete. A református templom története, létezésének első másfél századában, szorosan összefügg a Csáki család történetével. A Csákiak Zsigmond király uralkodása alatt a jelentős hatalommal rendelkező arisztokrata családok közé emelkedtek, Biharban Adorjánvár központtal nagykiterjedésű uradalmat szerveztek. Az 1395-ben adományul nyert adorjáni uradalom legjelentősebb helysége Szalárd volt, mely már a 14. századi oklevelekben mezővárosként szerepel. A mezővárosi fejlődés körülményei közt törvényszerű volt, hogy Csáki Miklós, több vármegye főispánja, a kunok bírája, a későbbi erdélyi vajda, birtokközpontjában koldulórendi kolostort alapítson a Boldogságos Szűz Mária tiszteletére. Csáki, aki temesi ispánként jól ismerte a ferencesek délvidéki működését, őket bízta meg, hogy a ’’birtokain elszórtan élő félhitű, eretnek illetve pogány’’ alattvalók közt igét hirdessenek.

 

 

 

    IX. Bonifác pápa 1400. március 1-én kelt bullájában búcsút engedélyez az épülő egyház számára alamizsnát adóknak, majd ugyanezév május 1-én a váradi püspök pártfogásába ajánlja a szerzeteseket. Az 1402. január 18-án és február 12-én megismételt búcsúengedélyek jelzik az építés menetét. Már a búcsúengedély sztereotípiákban fogalmazott szövege utal a szerzetesi tevékenység leendő színhelyére, a templomra, a refektóriumra, a toronyra, a kolostori cellákra és a cinteremre. A szerzetesek a ferences mozgalomnak ahhoz a radikális ágához tartoztak, amely 1448-ban független obszerváns rendtartományt hozott létre. A kolostor eleinte a boszniai vikariátushoz tartozhatott, majd a borosjenei őrségbe rendelték.

 

    A Csákiak 1421. évi osztálylevelükben – melyben csak a kolostort említik – közös kegyuraságban hagyják. 1451 telén hosszabb időt tölt a kolostor falai közt és innen keltezi egy levelét Vitéz János váradi püspök, és szintén innen ír 1459-ben Varsányi István, az obszervánsok magyarországi vikáriusa a celanói grófnénak Kapisztrán János szenttéavatása ügyében. 1468-ban Szalárdon tartják a magyarországi obszerváns provincia közgyűlését.

 

    A kolostortemplom a kegyúr Csákiak családi temetkezőhelyként is szolgált, kriptájába temették az 1468 körül elhunyt Csáki Ferenc székely ispánt és fiát, Csáki Benedeket.

 

    Adataink a kolostorról működésének utosó negyedszázadában sűrűsödnek. Az 1529–56 közti időszakból névszerint ismerjük rendházfőnökeit. 1533-ban –a később a váradi obszerváns hittudományi főiskolán tanító – Kamonczi Tamás gvardiánsága alatt a provincia közgyűlése elrendeli hogy a kolostor régi betegszobája mellé három cellából és a könyvtár helyiségéből új betegszobát alakítsanak ki, majd hasonlóan rendelkezik 1537-ben is. A kolostort ekkortájt (1535) huszonkét szerzetes lakta: tizenkét miséspap, három növendék és hét segítőtestvér.

 

    A sors paradoxonaként a kolostor életét az alapító család egy tagja pecsételi meg: 1558-ban Csáki Farkas református hitre tért hívei megrohanják a kolostort megölve a gvardiánt, Váradújlaki Ferencet is. Ekkortól a templom református plébániaként működik tovább. Egykori gazdag felszereléséből, melyet szerzetesei még 1556-ban az ecsedi várba menekítettek, 1617-ben több kazulát, antipendiumot és dalmatikát írtak össze.

 

    Szalárd legelső ismert református lelkésze – 1655-ben – a Hollandiában tanult majd puritanizmusa miatt Kolozsvárról elűzött Kolozsvári Igaz Kálmán (1620-1667).

 

1719-ben új fedélszerkezetet kap a szentély, 1734–36 körül pedig Csáki Zsigmond anyagi támogatásával a hajó is. Az alsó húsz méternyi magasságáig 15. századi formáját őrző tornyon először 1741-ben végeznek átalakításokat, 1740-ben majd 1760-ban új harangokat, 1770-ben toronyórát kap. Tetejét ekkor még zsindely fedi. 1820-ban fogsoros párkánydísszel látják el a templomot és a tornyot is és az egyik támpillért lebontva építenek egy előcsarnokot a déli falba vágott kapu elé. Tíz évre rá ismét felújításokra kerül sor, felmagasítják a nyugati portikuszt, benne a gótikus főbejáratot részben elfalazva jellegtelen ajtót helyeznek el és ugyanekkor „ A Mennyezet Tükör Párkányjai – azaz kazettás mennyezete – felszorongatódtak” egy a déli előcsarnokban függő emléktábla szövege szerint. 1840–44 között egy, a harangok elhelyezésére szolgáló, falpillérekkel tagolt szinttel megemelték és az új órák fölött ívesen felhajló koronázópárkány fölött barokkos hagymasisakkal látták el. Az északi hajófal egyetlen ablakát 1872-ben nyitották.

 

 


A műemlék leírása

    A szerzetesek 15. század eleji megtelepedésekor egy, a kolostorban kialakított kápolna szolgálhatott liturgikus céljaikra, faragványaiból ítélve ugyanis a templom jelenlegi formájában később, hozzávetőleg a XV. század második harmadában épülhetett fel. A kétlépcsős támpillérekkel erősített téglafalazású templom hajója, a szabályos hatszög három oldalával záródó szentélye, a hozzá kapcsolódó boltozott helyiség illetve torony a korábbi feltételezésekkel ellentétben egyazon építési fázis eredménye. Mivel az Érmellék kőben szegény vidék, ezért csupán a nyíláskeretekhez, a vízvetőkhöz illetőleg a diadalív és helyenként az ablakok rézsűjének rétegköveiként használtak fel homokkövet. Mind a hajót  mind pedig a szentélyt jelenleg a széleknél ívesen lehajló síkmennyezet fedi, előbbi eredetileg is síkmennyezetes volt.

 

    Szalárdon a ferences templomhomlokzatok legelterjedtebb variánsát, a háromablakos főhomlokzatot alkalmazták keskeny, szorosan a főtengely köré csoportosított ablakokkal. A középső ablak záradéka a padlástérben látható. Az 1991–93 évi felújításkor előbukkant nagyméretű szemöldökgyámos nyugati kapu bélletét rézsűs lábazatra metsződő körte- és pálcatagok alkotják. Az északról a hajóba nyíló másik csúcsíves kapu közvetlen bejárást biztosított a szerzetesek számára a kolostorszárnyból, jelenleg be van falazva. Bizonyosra vehető, hogy a templom építésekor is terveztek – feltehetően fából – nyugati karzatot a hajó végébe, jelzi ezt a nyugati hajófal belső oldalán kiképzett falkiugrás és a déli falnak a karzat magasságában levő keskeny, félköríves ablaka.

 

    A templom öt gótikus ablakának béllete, alsó harmadában felfalazva bár, de megőrződött, az északkeleti szentélyablaknak maradt viszont csak meg az ablakosztója és karéjos-gyűrűs mérműzáradéka. A szentély vakolatrétegének leverésével előtűntek a boltozat konzoljainak és indítóbordáinak a falsíkig lefaragott csonkjai. Hat egykori gyám körvonalai arra engednek következtetni, hogy azok egy része figurális, más része pedig geometrikus kialakítású volt. A szentély kétszakaszos térfedése a boltvállak kirajzolódó fészkei alapján egyszerű keresztboltozatos, a keleti szakaszban hatsüveges volt. Középen hornyolt, élszedett profilú bordáit egy előkerült bordatöredék tanusága szerint geometrikus mintájú festéssel díszítették.

 

    A szentély délkeleti végén egy pasztofórium és egy hármas ülőfülke maradványai kerültek elő, mindkettő félköríves záródással. Szamárhátíves – ma befalazott – kapu vezetett a szentély északi oldalához csatlakozó torony alatti előtérbe, innen pedig egy szegmensíves nyílás a bordás keresztboltozattal fedett terembe. Ezt a 18. században vagy a 19. század elején egy dongaboltozattal két szintre osztották. Az alsó pinceként szolgált, a felső helységet pedig külső lépcsőn és a nyugati falba vágott ajtón keresztül közelítették meg. A dongaboltozat renováláskor történt elbontásával jelentős faragottkő részletek váltak láthatóvá: egy szenteltvízkiöntő tál és két félköríves záródású szentségtartó illetve a liturgia során használt kegytárgyak őrzésére szolgáló fülke továbbá a négy boltozattartó gyámkő, melyek közül hármat szakállas torzfő díszít. Az egyszerhornyolt boltozati bordák gondosan faragott Csáki-címerképes zárókőben futnak össze. A terem a keleti fal két keskeny, háromkaréjos záródású ablakán keresztül kapta a fényt. A helyiség rendeltetését a faragványok valószínűsítik: a Csákiak magánkápolnája lehetett, a kegyurak magán vallási gyakorlatának színhelye, mely egyben saját káplánt vagy gyóntatót igényelt.

 

    A szentély és a kápolna közé ékelődött rövid folyosószakaszt – utólag elbontott – dongaboltozat fedte. A fölötte levő helyiségeket csak nyugat felől, külső falétrán lehetett megközelíteni, oly módon, hogy a két felső emelet és a torony veszély esetén időlegesen védelmi szerepet is betölthetett. A toronyalj gerendafödémes volt, a fölötte levő két emelet dongaboltozatos, a felső három pedig ismét gerendafödémes. Alsó szintjeit tölcséres bélletű résablakok, a felsőt északról egy résablak, a másik három irányból pedig egy-egy szélesebb, jelenleg elfalazott félköríves záródású ablak világította meg.

 

    A templom berendezéséből elsősorban a három oszlop által tartott, rokokó elemekkel díszíttett kettős koronájú szószéket emelhetnénk ki, melyet 1797-ben készítettek. A klasszicista bútorzat 1802-ből való, 34 sípos orgonája 1850-ből, empire jellegű stallumát pedig 1890-ben faragták. A felszereléshez tartozik több 18. századi terítő valamint egy aranyozott ezüst úrasztali kehely és tányérja 1772-ből.

 

    A legutóbbi tatarozáskor került elő a szentély három jelenetsorból – kettő a déli, egy az északi falon – álló falfestményciklusa. Jelen állapotában a délnyugati képmező őrzi a legtöbb értékelhető felületet. Geometrikus elemekből álló keretmintájának oldalsó csíkjában apró mellképek láthatók. A képmező közepét a trónon ülő Mária alakja foglalja el, ölében a gyermek Jézussal, aki jobbjával lefele kunkorodó, kopott mondatszalagot tart. Mária balján két glóriás királyszent áll, az idősebbik – Szent István vagy Szent László – kezében országalmát és jogart vagy bárdot tart, a fiatalabbik, Imre pedig kardot és liliomot. Jobb oldalon a megkülönböztetett kultuszú Szent Katalin vértanú szűz látható attribútumával, a küllős kerékkel, mellette pedig egy püspökszent. Katalin lába alatt egy hódolatát kifejező, könyökére támaszkodó térdelő király, Maxentius alakja vehető ki, arcán portrészerű vonásokkal.

 

    A töredékes délkeleti képmező, térdelő figurájából ítélve talán Mária utolsó imája jelenetet takar, hátterében nehány álló alak körvonalazódik. Részben kibontatlan az északi fal növényi keretdíszes képmezője. Ez Mária halálát ábrázolja, de éppen a jelenet előterének fekvő alakja hiányzik. Mögötte a ravatal (?) köré sereglett apostolok sorakoznak, legépebb a kép bal szélén álló mezítlábas apostolalak dekoratív mustrás köpennyel. A mariológiai ciklus – itt a templom patrocíniumával is összhangban – közkedvelt témája volt a ferenceseknek. Az ebbe sajátosan illeszkedő délnyugati képmező ikonográfiája valószínűleg a megrendelő Csákiak szándékából fakad. A két királyszent és a Mária gyermekével együttes ábrázolása óhatatlanul a Regnum Marianum eszmekörét villantja fel, célzatosan kapcsolva a mariológiai témakört a nemzeti kultusszal.


Válogatott irodalom
Bunyitay Vince: A váradi püspökség története. Nagyvárad 1883–1884. I. 391, II. 307, III. 450–456.
Karácsonyi János: Szt. Ferencz rendjének története Magyarországon 1711-ig. Bp. 1923–1924. I. 313, 391, 404, 414–415.
Borzási Gyula – Emődi Tamás: Szalárd, református templom (Erdélyi műemlékek 20.) 1996. 1–15.



Eszmecsere a szócikkről