megoszt

A Szent Miklós utca végén álló ispotály mellett már a 18. század elején felépült egy kisebb méretű fatemplom. A szerény épület állapota azonban a 19. század elejére meglehetősen leromlott és egyre sürgetőbbé vált egy nagyobb méretű kőtemplom építése az egyre növekvő marosvásárhelyi református gyülekezet számára.

Habár a templom építésnek gondolata a forrásokban már 1811-től jelen van, a munkálatok csak 1815-ben kezdődtek el. A templom alapkövét 1815. július 31-én tették le, Kemény Sámuel, a Királyi Tábla elnökének és feleségének, valamint az egyházközség főkurátorának, Borosnyai Lukács Jánosnak a jelenlétében. Az ünnepi szertartást Székely Márton helyi református lelkész tartotta.

Az építés munkálatait a marosvásárhelyi Schaffner Ignác kőművespallér vezette, aki az 1815-ben folyamatosan jelen volt az építőtelepen, vicepallérjai Winkler Leopold, majd Kaszás Sámuel voltak. 1818. február 27-én szerződtették Gratus Gramert, a fedélszéket, a mennyezetet és a toronyba vezető lépcsőt elkészítő segesvári ácspallért. A templom toronygombirata szerint az építkezés 1815-ben, 1816-ban és 1818-ban zajló szakaszában a hajó fedél alá került, a torony azonban csak mintegy 5 bécsi öl magasságig emelkedett. 1818 után anyagi erőforrások hiányában a munkálatok mintegy kilenc évig szüneteltek, az épület „pusztán és bévégzetlenül” állt.

Az építkezés 1827-ben kapott újabb lendületet. Ekkor Nemes János (gyermektelen, özvegy) marosvásárhelyi polgár, a presbitérium tagja 400 ezüstforintot adományozott ennek folytatására. Így kezdődhetett el a belső munkálatainak befejezése: ez év végéig le is zajlott, az első istentiszteletre 1827. december 2-án kerülhetett sor. 1828-ban folytatták a torony építését: ennek kőművesmunkáit 1829. július 11-én fejezték be, Lantos András kőművespallér vezetésével. A toronysisakot Szász András ácsmester készítette és vitelezte ki, július 25-én pedig a toronygomb is a helyére kerülhetett, a mozzanat egyben a munkálatok befejezését is jelentette.

A templom különleges építészettörténeti értékét az adja, hogy számos barokk és klasszicizáló jellegű épületasztalossági elemet, berendezési tárgyat őriz. Az ablakszárnyak a jelek szerint 1823-ban készültek, 1824-ben már a 14 ablakrácsot vették át Karsai István lakatostól. A bútorzat elkészítésére azonban már csak az építkezés második fázisában, 1827 után került sor. Az épület közönséges padjait, a négy fedeles padot, a hajó és a karzatok padolását, valamint az ajtószárnyak elkészítését a marosvásárhelyi asztaloscéh mesterei, Mátyus István, Müncher Sámuel, Topler József, Hámotzki Sámuel, Müncher György, Szilágyi József, Molnár Ádám és Hildebrandt János vállalták fel.  Ezeknek a bútordaraboknak a javarésze napjainkig fennmaradt.

Az orgonát jóval később, 1865–1866-ban rendelték meg Takácsy Ignác orgonakészítő mestertől. Az Úrasztalát 1868-ban adományozta Rákosi Katalin, Szenkovics Miklós özvegye, először az ezévi pünkösdi úrvacsoraosztás alkalmával használták. A négyszögű asztallapon az utolsó vacsorát jelenítették meg, körülötte az úrvacsoraosztás igéit olvashatjuk. A jelenlegi szószéket 1875-ben készítették, Szöllősi Sámuel és felesége, Demeter Rozália adományából, ahogy felirata is tanúsítja. A szószékkorona azonban már az egyházközség költségén készült. A szószékmellvéd formája nyolcszögű, szőlőgerezdek, búzakévék és rózsacsokrok díszítik. A szószékkorona egy lapos, nyolcszög alapú gúlát idéz, aranyozott szegélydíszekkel, csúcsán urnával.

A templom történetének kulcsfontosságú mozzanata, hogy az 1927–1930 között zajló felújítási munkálatok alapvetően befolyásolták az épület jellegét. Ezeket a munkálatokat Varga Ferenc vállalkozó vezette, a toronysisakot Hácsek József bádogos újította meg. Restaurálták és és újrafaragták a lábazat számos kőelemét, több helyen műkő elemekkel egészítve ki azokat. Az épület körül elkészült a ma is létező betongyűrű. A vakolatot leverték és kiegészítették több helyen is. Az iratanyag ugyanakkor meglepő módon arról tanúskodik, hogy a jelenlegi külső klasszicizáló későbarokk arculata teljes mértékben ennek a két világháború közötti felújításnak köszönhető. Összehasonlítva a jelenlegi homlokzatot a felújítás iratai között fennmaradt arhív felvétellel és a felújítási tervekkel egyértelművé válik, hogy a hajó ablakainak keretei, a szemöldökrészek füzérdíszei, a köténydíszek, a toszkánfejezezes pilaszterek, és valószínűleg a homlokzati tagolóelemek többsége is mind ennek a munkálatnak az eredménye. A purista szellemben zajló átalakítás a templom klasszicizáló későbarokk („zopf”) jellegét erősítette.

A református Kistemplom a Ştefan cel Mare (hajdan Szent Miklós, majd Gecse Dániel) utca nyugati házsorában helyezkedik el. Hosszú hajója megközelítőleg kelet-nyugat tájolású, keleten homlokzati középtoronnyal épült, nyugati vége félköríves lezárású. A főbejárat a torony alatt nyílik, a déli odalon és a hajó nyugati végében azonban két újabb bejárat található.

Az utcavonalhoz igazodó főhomlokzat jellegét a magas, karcsú torony határozza meg. A toronytestet részben a hajó terébe vonták, tömege rizalitszerűen ugrik előre a főhomlokzat síkjából. A főhomlokzatot toszkánfejezetes pilaszterek tagolják (a rizalit oldalait is ilyenek szegélyezik). Közöttük három könyöklőpárkánnyal, profilozott kerettel és zárókővel kiemelt nagyméretű, félköríves záradékú ablak nyílik. A rizalit oldalait szintén toszkánfejezetes pilaszterek szegélyezik, külső sarkai ívesen lekerekítettek, belső sarkai homorú kialakításúak. A pilaszterek fölött két lemeztagból álló, vízszintes szalag húzódik, melyet egy gazdagon profilozott övpárkány követ (az oldalhomlokzatokon koronázópárkányként folytatódik). A főbejárat a középtengelyben nyílik.

beszúr más oldalra