Szerző: Weisz Attila
Kód: MS-II-a-A-15761
Datálás: 1330, átalakítások: XV. és XVIII. század
A mai Szászrégen (melyet 1926-ban egyesítettek Magyarrégennel) központjához közel, festői környezetben emelkedik az ódon lutheránus templom, a város ma álló legrégebbi épülete (Magyarrégen XIII. századi templomát a XX. század elején gyökeresen átépítették). Az igényes kialakítású, számos érdekes részlettel rendelkező, ám néhány nagyarányú átalakítást elszenvedő épülettel ugyan foglalkozott a szakirodalom, számos történeti adatot összegyűjtve, ám pontos építési periodizációjára és művészettörténeti helyzetének megállapítására még nem vállalkoztak. A jövőre váró alapos fal- és levéltári kutatások nélkül ez nem is könnyű feladat.
A templomépület befejezésének dátumaként elfogadható a szentély emléktáblája által jelzett 1330-as évszám. Nicolaus plébános szerepel a pápai tizedjegyzékekben is (1332–1335). A nyugati harangtorony keleti ablaka és a külső lépcsőtorony által jelzett hajdani két nyugati tornyos koncepciót nyilván még azelőtt elvetették az egytornyos homlokzat javára. Az épület igen egységes, hiszen a nyugati kapu motívumkincse több ízben feltűnik a templombelsőben, s ez arra utal, hogy 1330-ra az egész templom felépülhetett. Az épületről kevés történeti adattal rendelkezünk, s ezek közül kiemelkedik a kegyúr, Bánffy László 1382–1387 közötti pápai kérelméről a haranggal ellátott tornyú, temetővel kerített plébániatemplom ágostonos kolostorrá való változtatásáról. A plébániatemplom funkcióit a Szent György kápolna vette volna át. A kolostorrá való változtatás ugyan nem történt meg, de nem zárható ki, hogy ennek kapcsán folytak átalakítások a templomon. A stilisztikai jellegzetességek 1400 körüli építkezéseket is jeleznek. 1420-ban említik a templom plébánosát, György Lászlót. 1443-ban András pap levélben panaszkodott Losonci István kegyúrnak, hogy egyik familiárisa elvitte a borát. 1451-ben Losonci István és Albert között vita zajlott a templom kegyuraságáról. A következő évben a Losonci István által odahelyezett plébánost a pápa lecseréli. 1461-ben Mátyás plébánost említik, 1521-ben pedig Móré Istvánt. A sekrestye ajtaján és külsején látható monogramos címer – nyilván a megrendelő címere – a késő Mátyás-kori papi címerekre hasonlít, de a monogramot (B U/V) mindeddig nem lehetett azonosítani. Az 1500 körüli építkezések eredménye kétségkívül a Szent Lőrinc kápolna és a déli bejárat átmetsződő pálcatagos kerete is. 1538–1539-ben említik Gál papot, a templom Mária Fogantatása oltárának rektorát. A XVI. század elején már bizonyára létezett a templomot övező vár. 1551-ben tértek át a régeniek az evangélikus vallásra. A templomot a Rákóczi-szabadságharc idején a kurucok fölgyújtották. A templom mai belső és külső képének a kialakítása, az északi hajó kétszintes karzatának megépítése Mária Terézia vagy II. József idejében zajlott le. Az oldal-portikuszokat 1791-ben emelték. A főhajó boltozása és a torony magasítása 1803-ban fejeződött be. Az 1848-as forradalom idején újra felgyújtották a templomot, ekkor a templom berendezésének nagy része megsemmisült, a helyreállítást 1851-re fejezték be. A Gustav Müller által vezetett utolsó nagy helyreállítás 1927–1930 között zajlott.
A gótikus templom három hajós bazilika (volt), a főhajó folytatásában azzal azonos szélességű poligonális szentély következik. A szentélyhez északról sekrestye járul, a déli mellékhajó két keleti boltszakaszát délre bővítve jött létre a Szent Lőrinc (?) kápolna. A mellékhajók külső bejárattal is rendelkeznek, ma a déli kaput szokták kinyitni a látogatónak. A főhajó nyugati végén karzat emelkedik, melynek közepéből nő ki a harangtorony. A torony csak nagyon enyhén ugrik ki a főhomlokzat közepéből, négy fiatornyos sisakja XIX. századi.
A világos alaprajzi felépítéssel szemben a templom homlokzatainak és tömegének tanulmányozása számos kérdést vet fel. A nyugati homlokzat legszebb dísze a monumentális, csúcsíves, háromszögű oromzat alá fogott főkapuzat, mely a toronyaljba szolgál. A főkapu rézsűje és ívbéllete kétoldalt négy-négy hangsúlyos háromnegyed oszlop (illetve háromnegyed-henger) által tagolt. Az oszlopok változatos alaprajzúak (csúcsívtag, hengertag, körtetag, csúcsívtag), fejezeteik egységes frízzé forrnak össze, folytatásukban egy-egy angyalkonzollal, melyek a timpanont támasztják. A fejezetzóna számos pótlást tartalmaz, a kehely alakú fejezetek alsó részén szőlőtövek és -fürtök emelkednek, melyeknek a dús levélzete formál a felső, kiöblösödő részen sűrű frízt. A belső tagozat ívének zárókövét angyaltorzó alkotja: alakja felhajlik, így eredeti állapotában szemből érvényesült. Megállapítható, hogy karjaiban ma már eltűnt eszközöket tartott. Alakja nyilván összefüggésben van a timpanon eltűnt kompozíciójával: a timpanon alján három mérműves konzol található, tengelyeikben pedig csaplyukak látszanak. A hármas kompozíció, az angyal figurája, de a csaplyukak helyzete is arra utal, hogy itt a Keresztrefeszítés domborműves jelenetét ábrázolták. A kapuzat tipológiailag beleillik abba a sorba, amelyet a gyulafehérvári székesegyház és a kerci ciszterci templom főkapui nyitnak a XIII. század utolsó negyedében, és igen elterjedtek volt a Küküllő-menti szász templomokban a XIV-XV. században (Küküllőkőrös, Darlac, Riomfalva, stb.), de feltűnik a XIV. század végi városi kolostortemplomokon is (Torda, ágostonos és Marosvásárhely, ferences). A nyugati homlokzaton a torony mellett egy-egy csúcsíves ablak nyílik még a főhajóba. A homlokzat furcsa sziluettje onnan adódik, hogy egy XVIII. századi tűzvész utáni újjáépítés során az északi mellékhajót karzatossá magasították, s így az északi rész nyugati fala is megnőtt. Az aszimmetriát leplezendő a nyugati homlokfal déli részét is megemelték, a felső ablak itt nyilván vak.
A déli homlokzat követi a bazilikális térszerkezetet. A déli mellékhajó nyugati végén egy lépcsőtorony emelkedik, mely a nyugati karzatra visz. E szokatlan megoldás alapján feltételezhető, hogy Szászsebeshez hasonlóan itt is először nyugati toronypárt terveztek, de végül középtornyos bazilika épült (Kovács András feltevése). A középtoronyból a főhajó felé nyíló (értelmetlen) ablak alátámaszthatja e feltételezést. Az 1791-es déli portikuszból nyíló bejárat XIV. századi, csúcsíves kőkeretébe egy szemöldökgyámos, átmetsződő pálcaműves, a XV. század végére keltezhető keretet illesztettek. Kérdés, hogy az átalakítás XV. századi, vagy a későbbi keret másodlagos helyen van. A portikusz keleti falába három emléktáblát helyeztek el (1715, 1718, 1803), az 1718-ason a város régi vadászkürtös címere látszik. A déli mellékhajónak ma egyetlen, csúcsíves és gazdag mérműdíszes ablaka van. Tengelyében, a gádorfalon, ilyen pozícióban szokatlan formájú körablak nyílik, egy ablaksor első darabja, melyből a déli kápolna miatt csak az első két nyílás látszik. A két körablak között egy elfalazott, csúcsíves ablak régies kerete figyelhető meg. Könnyen elképzelhető, hogy a csúcsíves ablak egy korábbi építési periódus gádorfal-nyílása volt, s ezt alátámasztja az is, hogy egy azonos profilozású ablakot a kápolna-padlás takarásából (állítólag) a XIX. század végén kiváltottak, és az északi falba illesztettek be. A déli homlokzat keleti felét a mellékhajónál magasabb Szent Lőrinc kápolna foglalja el. Déli falán két hatalmas, csúcsíves ablak nyílik, melyek mérművei különböznek az eddig bemutatott ablakokétól: profilelemeik átmetsződnek, s az egyik ablaknál hiányzanak az orrtagok, ezek mind olyan stíluselemek, amelyek az 1500 utáni késő gótikus művészetet jellemzik. A kápolna nyugati falán egyszerűbb ablak nyílik, melléje egy dombormű-figurát falaztak be. A roncsolt alakot számos vakolatréteg fedi, így kiléte nehezen állapítható meg, gazdag redőzetű, földig omló ruházata alapján női alak (esetleg Mária?) is lehet. Az értékes középkori dombormű konzerválása igen sürgős.
A szentély ablakai is igen gazdag mérműdísszel rendelkeznek. A déli oldalon két ablak nyílik, a keleti szokatlan záradéka körré öblösödik ki, amibe örvénydíszes halhólyag-kompozíciót illesztettek. A szentélyzáradék két ablaka azonos, az előbbiekhez képest szerény díszítést kapott. A sekrestye bejárata keletről nyílik, felülvilágítós, szemöldökgyámos ajtókeret. Az ajtószárnyon szegecsekből az Anno 1791 felirat van kirakva. A sekrestye északi falában levő kis ablak záradékában levő címer és felirat (illetve annak mása a sekrestyeajtó keretén) sok fejtörésre adott okot. A szív alakú címert O P R feliratú harántpólya osztja két mezőre, a heraldikai jobb oldalon liliom, a bal oldalon hatágú csillag látható. A címer fölött két betű, B U olvasható. Stilisztikailag a kompozíció a XV. század második felére keltezhető, ám a feliratot még nem sikerült hitelt érdemlő módon feloldani, valószínűleg a B U a címertulajdonos iniciáléja, az O P R pedig jelmondatának a rövidítése.
Az északi hajófal több átalakításon esett át. A templomtér eredeti bazilikális térszerkezete nem érvényesül, a homlokzatot egyetlen fal alkotja, melyhez a XIX. századi portikusz járul. Az északi falon két sor ablak van (csúcsíves alól és körablak-sor fönt), ami a belső, XVIII. század végi karzat tekintetében ugyan érthető, de kérdés, hogy az eredeti, gótikus kompozíciót mennyire tükrözi. Ugyan a karzatépítmény mai állapotában a XVIII. századból származik, azt nem lehet kizárni, hogy esetleg itt már a (késő) gótika idején is karzat állt. Ha nem, akkor a körablak-sort nyilván a XVIII. században a gádorfalból a mellékhajó megmagasított falába rakták át. A homlokzat nyugati támközében, valószínűleg XIX. századi csúcsív alatt igen érdekes, csúcsíves ablakkeret van befalazva, a mérművei újak. A szárkövek és az ívezet profilja más, s az ablakoknál általában nem jellemző módon, a kettő között leveles fejezetzóna húzódik, egy-egy büszttel. Az egyik oldalon egy hosszú hajú és bajszú férfi büsztje, a másikon nemesi ruházatot viselő, főkötős, nyakékes nőé. A szakirodalom egy része a két büsztöt a donátorok portréiként azonosítja. A portré, mint műfaj Közép-Európában az 1370–80-as években tűnik fel, s ezelőtt Régenben arcképeket feltételezni anakronizmus volna, ellenben valószínű, hogy itt nem szentekről van szó, hiszen hiányoznak a glóriák és az attribútumok. A levéldísz az 1400 körüli keltezést elfogadhatóvá teszi, de a „portrék” akár a korban megszokott maszkok is lehetnek.
A templombelső igényessége nem marad el a homlokzatokétól. A főhajót barokk, stukkó-kartusos csehsüveg boltozat fedi, mely az északi mellékhajó két emeletes karzatával van összefüggésben. A XIX. században bővített nyugati karzaton áll az 1855-ben épített orgona, mely eltakarja a toronynak a templomtérbe eső ablakát. A főhajó déli fala még őrzi a gótikus kiosztás nyomait: a mellékhajóba átvezető csúcsíves árkádokat és az azokat „kötött rendszerben” összefogó két falívet. A hosszházban középkori boltozat csak a déli mellékhajó fölött és a nyugati karzat alatt maradt, némileg restaurált formában. A nyugati karzatról nyílik a toronyba vivő csigalépcső, melynek szőlőleveles konzolja a hajóba esik, a tornyot tartó egyik sarokpillérre. Az igényes faragású konzol motívumvilága a nyugati kapuéra emlékeztet. A déli mellékhajó boltozati konzoljai ugyancsak a nyugati kapu szobortartó konzoljait idézik fel, egy másik típusuk pedig a szentély gyámköveihez hasonló. A két keleti boltszakasz záróköve figuratív, az Isten Báránya és a Losonci (Bánffy) család címere szerepel rajtuk. A Szent Lőrinc kápolna gótikus boltozata nem maradt fenn, ellenben a szentély megőrizte két szakaszos gótikus keresztboltozatát. A keleti boltszakasz záróköve szőlőindát és fürtöket ábrázol, a nyugatié levéldíszes. A pasztofóriumfülke felső gerendáját maszkos római faragvány alkotja. A sekrestyébe finom megmunkálású, átmetsződő pálcatagos keret vezet, ugyanazzal a klerikusi címerrel, amely a sekrestyeablakon, kívül is megjelenik. Az északi falban található a templom egyik legértékesebb részlete, a középkori Erdély egyik legrégebbi felirata, 1330-ból, mely Tamás mestert, a Szűz Máriának ajánlott templom kegyurát és Nicolaus plébánost említi. A monumentális, baldachinos főoltár és életnagyságúnál nagyobb Krisztus-szobra 1857–58-ban készült, a csúcsíves diadalívhez erősített, elegáns díszű szószék 1871-ben. Koronáján az evangélisták aranyozott figurái ülnek.
Magyarországi művészet 1300—1470 körül. Szerk. MAROSI Ernő (A magyarországi művészet története, szerk. ARADI Nóra, II), Budapest, 1987.
ENTZ Géza: Erdély építészete a 11–13. században. Kolozsvár, 1994.
ENTZ Géza: Erdély építészete a 14–16. században. Kolozsvár, 1996.
KOVÁCS András: Fişă de monument. Mss. 1998, Gundelsheim/Neckar, Sächsischer Kulturrat gyűjteménye.
Hermann FABINI: Atlas der siebenbürgisch-sächsischen Kirchenburgen und Dorfkirchen. Hermannstadt, 2002.
beszúr más oldalra
települések
Apanagyfalu Arad Aranyosgerend Aranyosmóric Aranyospolyán Árkos Bere Beszterce Bethlen Biharvajda Bonyha Brassó Cegőtelke Csicsókeresztúr Csíkkarcfalva Csíkszentkirály Csíkszereda Csomaköz Dés Déva Erzsébetváros Farnas Felsőbánya Gyalu Gyergyószentmiklós Gyulakuta Hadad Harina Kalotadámos Kaplony Kékesújfalu Kerlés Kézdivásárhely Királynémeti Kolozsborsa Kolozsvár Lippa Madéfalva Magyargyerőmonostor Malomárka Marosvásárhely Medgyes Mezőörményes Mezőzáh Micske Nagybánya Nagyenyed Nagykároly Nagysajó Nagyvárad Őraljaboldogfalva Retteg Sáromberke Sepsikilyén Sepsiszentgyörgy Somkerék Szalárd Szamosújvár Szászlekence Szászrégen Szásztörpény Szatmárnémeti Székelyhíd Székelykeresztúr Székelyudvarhely Szépvíz Tasnád Temesvár Torda Torockószentgyörgy Vadász Vajdahunyad Vajdaszentivány Válaszút Vermes Vizakna Zilah
