megoszt

A székely ispán (comes Siculorum) az erdélyi székelyek legfőbb katonai, igazságszolgáltatói és közigazgatási elöljárója volt. A király nevezte ki a magyar bárók (sohasem a székelyek) közül. A székely ispán fennhatósága egy ideig kiterjedt a szász területek közül Medgyesre, Beszterce és vidékére, valamint Brassó és vidékére (a Barcaságra) is, a XV. századra azonban ez a joghatóság megszűnt. A székely ispánok kezén volt néhány Székelyföldön kívül fekvő vár is: kezdetben Görgény (amely többnyire az ispáni központ szerepét játszotta) és Höltövény, a későbbiekben ehhez hozzájött még Törcsvár és Királykő. A székely ispánok a bárók közé tartoztak, a középkori oklevelek méltóságsorában azonban csak ritkán bukkannak fel.

A székely ispán vezette a székely haderőt, békeidőben pedig ellenőrizte a hadkészültséget és a fegyverzet megfelelő állapotát. Ő volt a középkori önkormányzatiságot kifejlesztő és saját jogszokásai szerint élő székelység legfőbb bírája.

Igazságszolgáltatói tevékenységének a fórumait a latinul egyformán generalis congregatiónak nevezett székgyűlés, a székely közgyűlés és az erdélyi bírósági közgyűlések alkották. Míg az első kettőn ő elnökölt, az utóbbin - amelyet a király parancsára hívtak össze - más méltóságviselők társaságában vett részt. Az ő feladata volt az is, hogy érvényt szerezzen a királyi rendeleteknek, illetve, hogy a szolgáltatások - elsősorban az alkalmanként teljesítendő ököradó - lebonyolítását biztosítsa. A székely ispáni méltósághoz tartozó jövedelmek különböző tételekből álltak össze. Amíg a szász területekre is kiterjedt a tisztségviselők joghatósága, innen is rendszeres járadékok illették meg őket.

A fennhatóságuk alá tartozó váruradalmakból jelentős járandóság illette meg őket. A székelyektől a tisztségébe beiktatott báró székenként egy-egy lovat kapott, amelyek alkalmasak voltak arra, hogy a székely ispán méltóképpen tudjon hadba vonulni. Ezenkívül rendszeres jövedelme származott az ispánnak a bírságokból, amelyeket székenként hajtott be. A források hiányos volta miatt a tisztség keletkezése meglehetősen homályos. A rendelkezésre álló adatok alapján annyi valószínűnek tűnik, hogy a székelyek Erdélybe való költözése és megtelepedése előtt a méltóság az általunk ismert formájában nem létezett (erre mutat például az is, hogy a szétszórt magyarországi székely csoportok fölé a székely ispánok hatalma nem terjedt ki). Bizonyos halvány nyomok alapján arra gondolhatunk, hogy a székely ispáni tisztség megszervezésére 1226-ban került sor, amikor az akkori trónörökös, Béla (a későbbi IV. Béla király) hercegként az erdélyi dukátus élére került. Apja, II. András az előző évben űzte ki Erdélyből a Német Lovagrendet, 1224-ben pedig az erdélyi szászoknak adott jelentős kiváltságokat az Andreanumban. Aktuálisssá vált tehát az erdőntúli viszonyok rendezése és az akkor már Erdély keleti felében egy tömbben élő székelyek irányításának az átszervezése. 1228-ban, Béla bulgáriai hadjárata során tűnik fel az első névről ismert Székely ispán, Szoboszló fia Bogomér, akit a székelyek ispánja és vezére (comes et ductor) címmel említ az oklevél. Az Árpád-korból ezt követően már csak két ispánnak a neve maradt fenn: Ákos nembéli Albert fia Mojsé és Bő nembéli Fogas Péteré. Mind a ketten az utolsó Árpád-házi uralkodó, III. András uralkodása alatt (1290-1301) viselték tisztségüket. III. András halálát követően a Székely ispánság - a vajdasággal és más királyi jogkörökkel együtt - az Erdélyben tartományúri hatalmat kiépítő Kán László kezébe került. Károly Róbert csak 1315-re, László vajda feltételezhető halála után tudta visszaszerezni a Székely ispánságot, legalábbis ekkor találkozunk a forrásokban általa kinevezett tisztségviselőkkel, Losonci Tamással és testvérével, Istvánnal.

Az erdélyi helyzet konszolidációja azonban csak Szécsényi Tamás vajdává történő kinevezésével, 1321-ben vette igazán kezdetét. Vele egy időben tette Székely ispánná a király Tamás unokatestvérét, Kacsics nembéli Simont is. Ez utóbbit azonban 1327/1328 folyamán leváltották, hogy miért, arra csak egy későbbi oklevél "súlyos gaztettek" miatti birtokelkobzásról szóló része alapján következtethetünk: feltehetőleg a király elleni megmozdulásról lehetett szó. Utódja Hermány nembéli Lack lett, aki egy olyan nemzetségből került ki, melynek tagjai korábban nem játszottak jelentős szerepet az országos politikában. A személycsere egyúttal korszakhatárt is jelent a méltóság törtnetében: Kacsics Simonnal végleg lezárult a Károly Róberttel szembeforduló tisztségviselők kora és a dinasztiához feltétlenül hű bárók töltötték be a hivatalt. Mivel 1328 után - némi megszakítással - csaknem fél évszázadon keresztül Lack és leszármazottjai viselték a Székely ispánságot, ezt az időszakot a Lackfiak korának nevezhetjük.

Lack eredményesen együttműködött Tamás vajdával, így az erdélyi viszonyok rendezésének már semmi sem állt az útjában. Az ő méltóságviselése során tűnik fel a comes trium generum Siculorum (a székelyek három nemének ispánja) cím, amelynek értelmezése vitatott; a legvalószínűbbnek az tűnik, hogy a székelységen belül formálódó három társadalmi rétegre vonatkozik. Feltűnik ugyanakkor a "székelyek bírája" (iudex Siculorum) kitétel is, ami a katonai mellet az igazságszolgáltatói funkció megerősödésére utal. Lack tisztségviselése 1343-ban ért véget (néhány hónappal korábban távozott a vajdai méltóságból Szécsényi Tamás is); utódja fia, Lackfi András lett. Lack leszármazottjai azonban nem csak a Székely ispán-i, hanem a vajdai funkciót is a kezükben tartották egészen az 1370-es évek elejéig: gyakran megesett, hogy az egyik méltóságot betöltő báró közeli rokona viselte a másik tisztséget. I. Lajos (1342-1382) halála után az Anjouk által kiépített hatalmi rendszer összeomlása, a központi hatalom meggyengülése a -i méltóság helyzetére is rányomta bélyegét. Luxemburgi Zsigmond (1387-1437) a Kanizsai János esztergomi érsek által vezetett bárói csoportosulásnak köszönhette trónra kerülését.

A liga mintegy másfél évtizeden át meghatározó szerepet játszott az ország irányításában, így nem meglepő, ha ennek a korszaknak a Székely ispánjai is ebből a körből kerültek ki: 1391-1395 között például az érsek öccse, Kanizsai István töltötte be a méltóságot. Az 1403-as felkelés leverése után Zsigmond végleg megszabadult a Kanizsai-ligától és egy új, szilárd hatalmi rendszert épített ki, amely élete végégig kitartott. E korszak Székely ispánjai természetesen már az uralkodóhoz hű, megbízható méltóságviselők voltak. Ugyanakkor a Zsigmond korban veszi kezdetét egy olyan jelenség, amely majd az uralkodó halála után, a központi hatalom meggyengülésével fog majd kiteljesedni: az egyes méltóságokat - így a Székely ispánit is - egyre gyakrabban két vagy három báró töltötte be egyszerre, akik lehettek rokonok, de idegenek is és egyenlő jogkörrel rendelkeztek. Zsigmond fél évszázados uralkodása során a Székely ispánság vonatkozásában még csak kb. 15 évre terjedt ki a többes tisztségviselés, a halála utáni trónharcokkal, belső viszályokkal és török támadásokkal terhelt időszakban viszont teljesen általánossá vált ez a jelenség. Ráadásul a tisztségviselők sokszor nem tettek eleget a méltósággal összefüggő kötelezettségeiknek, nem is tartózkodtak Erdélyben, feladataikat helyetteseik, az alispánok látták el. Tovább bonyolította a helyzetet, hogy az 1440-es évek elején kormányzó, kapitány, székely főkapitány és más, hasonló címeket viselő tisztségviselők jelentek meg Erdélyben, akik a továbbra is funkcióban levő vajdák, illetve Székely ispánok jogköréhez tartozó feladatokat láttak el.

Megtörtént azonban az is, hogy a hivatalban levő Székely ispánt "erdélyi főkapitánnyá" nevezte ki a király és az ispáni méltóságtól távol álló feladattal (pl. tartománygyűlés összehívása) bízta meg. E bizonytalan státuszú tisztségviselők működése csak az erdélyi helyzet konszilidációjának az előrehaladtával, az 1460-as évekre szűnt meg. Újabb fejleményt jelentett az is, hogy 1441 elején I. Ulászló király (1440-1441) Hunyadi Jánost és Újlaki Miklóst - a tőlük kapott támogatásért cserébe - többek között erdélyi vajdává és Székely ispánná nevezte ki. Ezzel először történt meg, hogy ugyanazon kézben egyesült Erdély két legfontosabb tisztsége, a vajdai és a székely ispáni. A két tisztség egyesülésének folyamata mintegy negyed évszázadig tartott és 1467-re ért véget. Ez alatt az időszak alatt csak két olyan eset volt, amikor egyetlen báró töltötte be a tisztséget (Csáki Ferenc 1446-1448 között és Daróci János 1446-ban). Általában több méltóságviselő működött egyszerre, gyakran megesett az is, hogy egyikőjük egyúttal vajda is volt, s több esztendőn keresztül a vajdák viselték a székely ispáni méltóságot is. Az 1448-1463 közötti időszakban a Rozgonyi családból származó tisztségviselők voltak a legfontosabb szereplők, többnyire közülük kerültek ki a székely ispánok, időnként pedig a vajdák is. A helyzet zavarosságát jól mutatja, hogy 1461 folyamán három székely ispán volt funkcióban, közülük az egyik, Rozgonyi Sebestyén egyúttal erdélyi vajda is volt, de rajta kívül még hárman viselték a vajdai tisztséget, igaz, ők nem voltak székely ispánok.

A vajdaság és a székely ispánság összeolvadása fontos állomásához érkezett 1463-ban: a király elvette Rozgonyi Rajnáldtól az ispáni méltóságot és azt teljes egészében Dengelegi Pongrác Jánosnak adta, aki az előző évtől már amúgy is viselte a vajdai mellett ezt a tisztséget is. 1467-ben, miután leverte az erdélyi felkelést, Mátyás ismét egy független ispánt nevezett ki, Daróci Jánost, aki azonban még ez év végén hadjárat közben hősi halált halt. Evvel lényegében véget ért a székely ispánság önálló története, mivel ettől kezdve a mindenkori erdélyi vajdák töltötték be ezt a méltóságot. Ezen az sem változtat, hogy 1504-1507 között rövid időre ismét önálló székely ispán lépett hivatalba Tárcai János személyében; ez csak múló epizódnak bizonyult. A vajdaság és a székely ispánság 1467-es végleges egyesülését követően már nem voltak önálló altisztek, az alvajdák látták el az alispánok feladatkörét, miként megszűnt az önálló székely ispáni honor (vagyis a tisztséghez tartozó várak és uradalmak összessége) is.

Bár 1498-ban a törvény még külön említi a vajda és a székely ispán bandériumállító kötelezettségét, a fúzió még 1526 előtt formailag is befejeződött. Mohács után a méltóság már csak nevében élt tovább: az erdélyi fejedelmek egyebek mellett székely ispánnak is nevezték magukat, a Habsburg uralkodók azonban - egészen Mária Teréziáig - nem használták e titulust. A királynő a székelyek kérésére ismét felvette e címet, amely ettől kezdve megillette a magyar királyokat.

Kubinyi András: Erdély a Mohács előtti évtizedekben. In: Tanulmányok Erdély történetéről. Szakmai konferencia Debrecenben 1987. október 9─10. Szerk.: Rácz István. Debrecen 1988. 65-73;

Engel Pál: Magyarország világi archontológiája 1301─1457. I─II. Bp. 1996.;

Kordé Zoltán: Az Árpád-kori székely ispánok. In: Demény Lajos Emlékkönyv.Szerk.: Violeta Barbu-Tüdős S. Kinga. Bucureşti 2001. 199-207.

Kordé Zoltán: A székelyispáni méltóság a Zsigmond-korban. Történelmi Szemle, 2004. 3-4. sz. 193-239;

Kordé Zoltán: Megjegyzések a székely ispánok 1467 előtti katonai szerepéhez. Hadtörténelmi Közlemények, 2005.3. sz. 721-731.

címkék