megoszt

A „püspökség" (episcopatus) fogalma háromféle értelemben használható: egyrészt jelenti az egyházmegyét mint területi, egyházi közigazgatási egységet (1.), másrészt a püspöki tisztséget és az ahhoz tartozó jogokat, bevételeket és birtokokat (2.), végül pedig az egyes személyek hivatalviselését (3.).

1. Az erdélyi egyházmegye megszervezését a történeti szakirodalom általában I. (Szt.) István királyhoz köti, bár erre csak közvetett források (István nagyobbik legendája és gyulafehérvári régészeti leletek) nyomán lehet következtetni. A kutatók döntő többsége szerint az alapításra az erdélyi gyula leverése (1003) után, talán 1009-ben kerülhetett sor, amikor Azo pápai legátus Magyarországon járt, és mind kevesebben tartanak ki a I. (Szt.) László-kori vagy 12. század eleji megszervezés tézise mellett. Legfeljebb csak az egyházmegye székhelyének Gyulafehérvárra kerülését szokás a 11. század utolsó harmadára tenni, amikor Franco fehérvári (Bellagradensis) püspök (1075-1081) tűnik fel az írott forrásokban és 1090 körül megépül az első, háromhajós székesegyház, melynek helyében II. András idején a ma is álló katedrálist emelték. Az egyházmegye neve - eltérően az európai gyakorlattól - végül nem a püspöki székvárosra, hanem a tartományra utaló formájában állandósult. Legkésőbb a 12. század második felétől a kalocsai érsek metropolitai joghatósága alá tartozott.

Kezdetben kiterjedt az egész Erdélyi-medencére, valamint a Szilágyságra és a Szamos-mentére is. A legkorábban betelepített szászok területén (az ún. Altland-on) létesített szebeni prépostság azonban 1189 körül az esztergomi érsek joghatósága alá került, majd 1223-ban a Barcaságon szerveztek előbb a pápának közvetlenül alárendelt (1223-1225), utóbb a milkói (1235-1241), végül szintén az esztergomi egyházmegyéhez csatolt dékánságot. A későn benépesülő Máramarost, illetve Nagybánya és Aranyosmeggyes környékét az erdélyi püspök 1299 körül az egri püspökséggel szemben veszítette el.

Miután az ispánsági várak mellett felépült keresztelőegyházak papjai a megyésispánok támogatásával fennhatóságot kezdtek gyakorolni vidéki társaik felett, a 11. század végétől kezdődően 13 főesperesség (archidiaconatus) alakult Erdély területén: Sásvár (később Ugocsa) (első említése: 1230, ill. 1288), Szatmár (1213), Kraszna (1214), Szolnok (1214), Doboka (1213), Kolozs (1199), Torda (1274), Ózd (1277), Küküllő (1277), Telegd (1235), Kézd (1199), Fehérvár (1277) és Hunyad (1265). Határaik nagyjából a világi igazgatási egységekhez igazodtak. 1199-től a főesperesek rendre kanonoki javadalmat is szereztek az erdélyi káptalanban, beköltöztek Gyulafehérvárra, és már csak évente egy alkalommal látogatták végig főesperességük egyházközségeit, amikor az őket illető cathedraticumot (1 ferto ezüst, majd 100 dénár/plébánia) is behajtották. Távollétükben a vidék papsága által választott esperesek (vicearchidiaconus) gyakorolták az egyházfegyelmet (az első 1213-ban tűnik fel a szatmári részeken). A kiterjedtebb főesperességek több esperességre is oszlottak (pl. a telegdi főesperesség a marosi, az erdőháti és a csíki kerületre).

Az erdélyi egyházmegyében maradt szászok körében az esperességekhez hasonló, önszerveződő egységek alakultak: a dobokai főesperességben a besztercei (első említés: 1332) és a neki alárendelt királyi (1403), az ózdiban a régeni (1332), a küküllőiben a kis- (1309) és nagy-küküllői (1309), a fehérváriban pedig a szászvárosi (1309), a sebesi (1303), a springi (1309), a selyki (1309), ill. a belőle kivált csanádi (1463) és hidegvízi (1469), továbbá a medgyesi (1283), a szentlászlói (1309), a kézdi (1309) és a kozdi (1309) dékánság. Tág autonómiájukat féltékenyen őrízve sokszor kerültek összetűzésbe a püspökkel vagy a főesperessel.

A pápai tizedjegyzék alapján az erdélyi egyházmegyében 1332-1336 táján kb. 650 plébánia létezett. Ezek főesperességenként egyenlőtlenül oszlottak el (pl. Fehérvár kb. 170, Hunyad 9). A Mezőségen és a Küküllő-mentén ekkoriban minden plébániához átlagosan még egy filia tartozott, míg az újonnan benépesedett szász és székely vidékeken csaknem minden falunak volt papja. A középkor végéig a katolikus falvak száma már csak a Székelyföldön bővült jelentős mértékben, ugyanakkor a Mezőség keleti és déli részein természetes pusztásodással, Fehér megyében pedig a török betörések miatt min. 50 egyházközség elnéptelenedett, majd görögkeleti (román) lakosságot kapott.

2. A püspöki tisztséghez a középkorban mindenhol lelki (A) és világi (B) jogok, ill. javadalmak kapcsolódtak.

A) A püspököt lelkiekben (in spiritualibus) hármas: tanító (papképzés, egyházmegyei zsinat tartása), szentelő (pap- és templomszentelés, bérmálás) és kormányzó (egyházlátogatások, kizárólagos ítélkezés a klérus tagjai fölött, ill. a világiak fölött szentszéki ügyekben) hatalom illette meg. Az első kettőt csak felszentelt, a harmadikat választott (electus) püspökként is gyakorolhatta. Világi elfoglaltsága vagy késői felszentelése miatt tanító és szentelő hivatalában a segédpüspök (suffraganeus), bírói hatalmában pedig a helynök (vicarius in spiritualibus) helyettesítette. Erdélyi segédpüspökökkel a 1361-1377 közt, majd rendszeresebben 1458-tól találkozunk: általában a címzetes moldvai vagy argyasi püspökök közül kerültek ki. A helynökökből egyidejűleg kettő is volt: az 1308-ban felbukkanó általános helynök, aki Belső-Erdélyben volt illetékes, ill. az 1301-től adatolható Meszesen-túli (1396-tól tasnádi) vikárius. Őket elsősorban az egyházi középréteg tagjai (főesperesek, kanonokok, plébánosok) közül nevezték ki.

Az erdélyi püspök lelki fennhatósága is kiterjedt az egész egyházmegyére, egyedül a kolozsmonostori apát birtokai, továbbá a (szatmár-)németi exemptus egyházközség tartoztak közvetlenül az esztergomi érsek alá.

A püspököt lelki jogon megillető legfontosabb jövedelem a gabonából, borból, bárányokból és méhekből szedett tized (decima). A 13. század második felében az erdélyi püspök a hunyadi és a küküllői főesperesség dézsmáját székeskáptalanának engedte át, mely birtokai gyarapítása során ezek tizedeit is elnyerte (1302). Ezenkívül helyi szinten részt kaptak az egyes főesperesek (1/4 = quarta) és a plébánosok (1/6-1/16, ritkábban 1/4) is. 1283-tól kezdve a szász papok rendre jogot kaptak a tized egészére, cserében dékánságonként évi censust fizettek a püspöknek, illetve a káptalannak. A jelentős jövedelemforrást a földesurak a 14. században gyakran erővel foglalták le, később pedig a tizedbérlés dívott. A tizedet megyénként kiküldött tizedszedők adminisztrálták, és természetben való behajtása mellett már korán pénzben is szedték - az ezzel kapcsolatos visszaélések vezettek az 1437. évi felkeléshez. Eredetileg csak a katolikusok fizették (1439-től már csak a jobbágyok és polgárok), 1408-tól kezdve azonban szokásba jött és a század végére (1468, 1492-1500) megszilárdult az egykor magyar vagy szász jobbágyok lakta telkekre települő románok dézsmakötelezettsége is.

B) Világi vonatkozásban a püspök elsősorban földesúr volt. Szt. István adományából (analógiák alapján) ugyan csak maroknyi, szórt birtok származtatható, de Monoszló nb (= nembéli) Péter (1270-1307) és Szécsi András (1320-1356) jelentős püspöki birtokállományt építettek ki. Előbbi főként Gyalu tartozékait gyarapította, mindenekelőtt királyi és magán kegyes adományok, ill. cserék kieszközlésével, utóbbi pedig inkább a püspökváros környékén terjeszkedett, de már birtokvásárlások és zálogbavételek révén. A 15. században már csak új falvak telepítése gazdagította a püspöki vagyont. Ennek növekedése tehát folyamatos, bár lassuló ütemű volt (1300: 20 helység, 1400: 39, 1500: 50). A 16. században egy várost (Gyulafehérvár) és hat mezővárost (Tasnád, Zilah, Gyalu, Krakkó, Igen, Sárd) találunk tartozékai között. A püspökök 1300 körül két várat (Szentmihálykő, Fenes) építettek, majd helyükbe a 15. században másik kettőt (Gyulafehérvár, Gyalu) és egy megerősített udvarházat (Tasnád). A korszak végén ezek körül koncentrálódott a három uradalmuk, melyeket egy-egy udvarbíró (provisor) és várnagy irányított. A katolikus falvak élén officialisok, a román birtokok élén pedig kenézek álltak.

Tisztsége és birtokai révén az erdélyi püspök is az ország hatalmasai közé tartozott. Évi jövedelmei alapján (1185/1195k: 2000 márka; 14. sz.: 5000 Ft; 1525: 19000 Ft) a gazdagabb püspökségek közé tartozott. Részt vehetett a királyi tanács munkájában, saját zászlója alatt csapatokat (banderium) tartott, melyeknek az 1420-tól, a török fenyegetés növekedésével, egyre fontosabb szerepük lett Erdély védelmében. Két hivatalban levő püspök is csatában esett el: Rénold (1222-1241) Muhinál, Lépes György (1427-1442) Marosszentimrénél.

3. 1556-ig 43 erdélyi püspök nevét ismerjük (beleértve a postulatus és az ellenpüspököket is). Listájuk 1181-től megszakítatlan. Nagy részük köznemesi (12) és bárói (9) származású, de jelentős számban voltak külföldről jött (3 francia, 2 lengyel, 1-1 német, cseh és olasz) püspökök is, míg hazai polgár csak 3. A tisztségviselési évek tekintetében viszont a „bárópüspökök" regnálása (130 év) elérte a köznemesiek (73 év) és külföldiek (65 év) összegét, mivel az elit tagjai jóval hamarabb lettek püspökké (átlagosan 26 éves korukban), mint emezek (39, ill. 32), míg az átlagéletkorok nem különböztek lényegesen (46-52). Az egyetlen jobbágyszármazású püspök (Kálmáncsehi Domonkos) 1 évig volt Erdély élén, de csaknem 70 évet élt. A bárók esetében általános volt a kánoni feltételek figyelmen kívül hagyása (kirívó esetek: Kán nb László vajda fia, Szécsi András, Perényi Ferenc).
Az előkelőbb származás mellett a királyi kancelláriai vagy diplomáciai szolgálat jelenthetett ugródeszkát. A rangosnak számító erdélyi székbe általában valamelyik nagyobb prépostságból (főként helyből, de többször Budáról is), az ezekkel egyenrangú székesfehérvári őrkanonokságból vagy kisebb püspökségből (Veszprém, Nyitra, Szerém) léptek elő, de volt két szerzetespüspök is. Innen már csak valamelyik érseki (főként Kalocsa) vagy gazdag püspöki székbe (pl. Várad) avanzsáltak, de a 38-ból 22 erdélyi püspökként halt meg. Míg a 12. században a király jelölte ki az erdélyi főpapokat is, a 13. században a jelek szerint szabad kánoni választás érvényesült. A 14. században a pápai hozzájárulás szerepe nőtt meg, míg 1403 után ismét, immár formálisan is az uralkodóé lett a döntő szó.
A 13-14. században nem volt jellemző körükben az egyetemjárás (20%), 1400 után már inkább (42%). A 16. századiak többsége jeles humanista (Perényi Ferenc, Gerendi Miklós, stb.).

Az erdélyi középkori püspökség hanyatlása a Mohácsot követő polgárháborúban (1527-1538) kezdődött el, amikor egymás ellenében egy-egy Habsburg-, ill. Szapolyai-párti püspök tevékenykedett (Gerendi Miklós, ill. Statileo János). A zavaros időkben tág tér nyílt a protestáns eszmék terjedésére, főként miután egy évtizeden át (1542-1553) a püspöki szék is üresedésben maradt. Végül 1556-ban a rendek kimondták az egyházi uradalmak és a tized szekularizációját a fejedelmi hatalom javára.

Dincă, Adinel: Aprecieri preliminare privind alegerea episcopului Transilvaniei în sec. XIII-XIV [A 13-14. századi erdélyi püspökválasztások előzetes értékelése.] = Transilvania. Studii istorice (sec. XIII-XVII). Cluj-Napoca, 2005, 162-186.
uő.: Vicari generali ai episcopului Transilvaniei in secolul al XIV-lea. Consideraţii generale. [Az erdélyi püspök általános helynökei a 14. században. Általános megállapítások.] = Anuarul Institutului de Istorie "George Bariţiu" din Cluj-Napoca. 47/2008. 29-42.
Engel Pál: Magyarország világi archontológiája 1301-1457, II. Bp. 1996.
Entz Géza: A gyulafehérvári székesegyház. Bp. 1958.
Erdélyi okmánytár (szerk. Jakó Zsigmond), II. 1066-1154. sz. (térképmelléklettel).
Fügedi Erik: A XV. századi magyar püspökök = Történelmi Szemle 8/1965. 477-498.
Jakó Zsigmond: Az erdélyi püspökség középkori birtokairól = Erdély a keresztény magyar királyságban, 2001, 98-115.
Kristó Gyula: A korai Erdély (895-1324). Szeged, 2002, 100-118, 260-267.
Marcu Istrate, Daniela: A gyulafehérvári római katolikus székesegyház és püspöki palota régészeti kutatása (2000-2002). Bp. 2008.
Müller, Georg Eduard: Die deutschen Landkapitel in Siebenbürgen und ihre Dechanten 1192-1848. Hermannstadt, 1934-1936.
Temesváry János: Erdélyi középkori püspökei. Kv. 1922.
Vekov Károly: Egy erdélyi reneszánsz püspök és a gyulafehérvári székesegyház kincstára. = Emlékkönyv Jakó Zsigmond születésének nyolcvanadik évfordulójára. Kv. 1996, 525-548.