Utolsó frissítés: 2010-12-15
Szerző: DÁNÉ Veronka
Az erdélyi vármegyei intézmény fejlődésében az önálló állam létrejötte természetesen új szakaszt nyitott, és a sajátosan fejlődő államban a megye is sajátos, a magyarországitól eltérő utat járt be.
Bár Mohács, illetve 1541 előtti történetük korszerű feltárása egyelőre várat magára, a későbbi fejlődés alapján megállapítható, hogy a 16. század közepére nem érték el a királyságbeliek szintjét. Az új állam/kormányzat nem is akarta „korszerűsíteni", nem szánt neki jelentősebb szerepet, a megye univerzitása pedig, bár létrejötte óta először közvetlen kapcsolatba került a központi hatalommal, minden kezdeményezés nélkül várta a törvényhatóság hatáskörének főhatalom általi kijelölését. Ezt az új állam igényei határozták meg, annak függvényében, hogy a központi hatalom joghatóságából mit és mennyit látott jónak átengedni a jogszolgáltatás és, csekély mértékben, a közigazgatás működése érdekében.
Joghatóság
Ahogy a megelőző korszakban, a megye joghatósága kiterjedt a területén élő valamennyi, nem kiváltságolt nemesre és nemtelenre. Problémát jelentett a vármegyék területén fekvő fiskális uradalmak fölötti illetékesség, illetve a 17. század első felében a liber baronátusi joggal eladományozott kincstári uradalmak (a gyalui Sennyei Pongrác, a vécsi Bocskai Miklós birtoklása idején), amelyek területére új birtokosaik nem engedték be a vármegye tisztségviselőit.
Hatáskör
A megye legfontosabb működési területe a bíráskodás volt, az országgyűlési artikulusok, majd az egyes királyságbeliekhez viszonyítva jókora késéssel, a 17. század első éveitől kezdődően (Kolozs 1605, Torda 1607) fennmaradt vármegyei protokollumok egyaránt ezt tanúsítják. A megye hatáskörének fejlődésekor tehát elsősorban ezeket kell számbavenni.
Az 1542-1556 közti időszakban az országgyűlés mindössze öt esetben rendelkezett a vármegye hatáskörére vonatkozóan (1542. március, 1550. február, 1551. december, 1554. május, 1555. december). Ezek többsége a közrend visszaállításában, a hatalmaskodók és a mai fogalmaink szerint közbűntényt elkövetők elleni fellépésben szánt szerepet a vármegyéknek. Csupán az 1555-ös törvénycikk érdemel említést:ez megtiltotta az 50 forint értéket meg nem haladó perek fellebbezését a vajdák székére. Az 1556 utáni évtized a vármegyék joghatóságának korlátozását hozta. (1561: a vármegyei székeken tárgyalt pereknek a fejedelmi táblára való kötelező felterjesztése). Az intézkedés az 1560-as évek végére azonban túlterheltté tette a felsőbb bíráskodási szerveket, így az 1570-es években megindult a hatáskörök részletesebb elkülönítésének, leosztásának, így a vármegyei szék hatásköri kiteljesedésének visszalépésektől sem mentes folyamata. Ennek betetőzését az első nagy uralmi válság évei hozták meg: az 1597. áprilisi országgyűlés lehetővé tette, hogy a hatalmaskodások, hitbér, jegyajándék, leánynegyed, gyámság, zálogos birtok és egyéb kötelmi jogi pereket a felperes tetszése szerint a táblán, vagy amennyiben értékben a vármegyei törvényszék befoglalja, ezen a fórumon folytathassa. (A nem hatalmaskodási keresetek értékhatára a 17. század első évtizedében 50 forint volt, a század közepe előtt elérte a 100, majd az 1660-as évekre a 200 forintot.) Hatáskör tekintetében sem az 1619-es, Bethlen féle törvénykezési reformként ismert tulajdonképpeni jogharmonizációs cikkelyek, sem majd az Approbatae és Compilatae Constitutiones cikkelyei nem hoztak jelentős változást.
Közigazgatás
A szorosabban vett közigazgatási feladatok tekintetében a vármegye tevékenysége a bíráskodás mellett eltörpül. Országos szinten csupán az adó adminisztrációjában játszott szerepet: az adózók összeírásában (adóregesztrum), az adó további leosztásában, a mentes faluk, társadalmi rétegek meghatározásában, és természetesen az adó behajtásában és beszolgáltatásában.
Tárgyuk többségét tekintve a fenti két területhez kapcsolódik a vármegyék statútum alkotási joga: az ország törvényeivel nem ellenkező, az illető törvényhatóság területére korlátozódó szabályokkal a megye nemesi univerzitása a bíráskodási, eljárásjogi joghézagokat pótolta, illetve egyes helyi, sajátos problémákat orvosolt a zsoldosok vagy falusbíró állításának rendjétől a korcsmáltatás módján át az erdőkben, mezőkben való csapdák állításáig.
További közigazgatási, hadügyi feladatoknak (a fejedelem által elrendelt mustrákon kívül) jószerivel nincs nyoma a megyei protokollumokban.
Szervezet, működés
Az erdélyi vármegyék legfontosabb szerve a törvényszék (sedes judiciaria, sedria) volt. A közgyűlés (congregatio) elnevezést ugyan többször és következetlenül használták a jegyzők, esetenként csupán egyértelműen a törvényszék szinonimájaként, máskor viszont az így nevezett gyűlésen valóban elsőként adminisztratív jellegű intézkedéseket hoztak, hogy aztán törvényszékként folytatódjon. A két elnevezés következetes használatára és így a két szerv határozottabb megkülönböztetésére az 1640-es években Belső-Szolnokban került sor.
A főispán meghirdette, általában évente 7-10 alkalommal tartott (Belső-Szolnokban általában ennél kevesebbszer, 4-5 alkalommal), előbb két, majd három napos székek helyszíne általában a megye legjelentősebb települése volt, ahol saját székház híján házat béreltek (Belső-Szolnok Désen, Kolozs vármegye Kolozsvár városában, Torda 1615-ig Tordán). A székek napját illetően a szomszédos vármegyék egyeztettek, hogy a pereskedők az esetlegesen ugyanazon hétre hirdetett törvényszékekre elérkezhessenek (Belső-Szolnok általában csütörtökön, Torda 1609-ig hétfőtől, Kolozs pedig hagyományosan szerdán tartotta, ám mikor Torda szerdára helyezte át, újabb igazításra nem került sor).
Az 1603-as kolozsvári országgyűlés tanúsága szerint eddig az időpontig minden vármegyében kialakult a két (alsó és felső) járás, ez azonban az 1660-as évek elejéig ez a tisztségviselők kettőzésén túl semmiféle szervezeti elkülönüléssel nem járt. (Pokoly szerint ezek már a vajdaság korában léteztek, egyértelmű forrás felbukkanásáig érvelését elfogadhatatlannak tartjuk). A vármegye hatáskörének növekedése, a korlátozott joghatóságú úriszékek, a cirkálás módjában beállt változás, a második uralmi válság a megyéket némi önállóságra, kezdeményező szerepbe kényszeríttette, így hozták létre sorra az 1660-as évek közepén a járások „székhelyein" működő külön törvényszékeket: a 100 forint alatti perekben és jobbágyügyekben illetékes, speciálisan erdélyi partialis sedria-kat. A tagolódás tanulságait és vitathatatlan előnyeit felismerve egy évtized múlva szintén a megyék létrehoztak egy újabb szakosodott bíráskodási fórumot, a jobbágyok és jobbágyközösségek közbűntetteiben illetékes filiális széket. (1672, Torda vármegye)
A vármegye bíráskodásának sajátos terét alkotta a gonosztevők üldözésére középkortól rendszeresített, évente legalább egy alkalommal kötelező cirkálás vagy inquisitio, amelynek gyakorlatában a 17. század közepe táján változás mutatkozott: a rögtönítélő eljárásról a széki törvénytétel felé tolódott el a hangsúly, és a cirkálás tulajdonképpen előkészítő lépéssé vált.
Tisztségviselői kar
Az erdélyi vármegyék élén a királyságbeliektől eltérően (a járások számának megfelelően) két, a fejedelem által tetszése szerint, a vármegyében bármilyen méretű birtokkal rendelkező főrendek közül kinevezett, és az előbbiekhez hasonlóan a központi hatalmat képviselő főispán állt. A királyi Magyarországiaktól eltérően azonban a fejedelmi korszakban végig a vármegye első „hivatalnoka" volt, annak működésében ténylegesen részt vett és irányította. A tisztség kettőssége valószínűleg ebből is fakadt, és gyakorlati megfontolások, a törvénykezés zavartalanságának biztosítása diktálta (Amennyiben az egyik főispán akadályoztatva volt, a másik elláthatta feladatát).
Mivel a főispán megyéjétől nem szakadt el, s annak életében nem volt szükség helyettesítésére, a megyénként szintén két alispán nem játszott királyságbeli társaihoz hasonlítható szerepet, ez tulajdonképpen kimerült a megyebeli, országos szinten a fiskális direktoréhoz hasonlítható, közvádlói/közügyészi teendőkben. E tevékenységükből eredően kapták meg a filiális szék elnökletét. Választás útján, feltételezhetően a főispánnal való egyeztetés után kerültek tisztségükbe. A sokszor több évtizedes, esetenként több főispán alatti szolgálat jelzi, hogy nem az előbbiek familiárisai közül kerültek ki kötelező módon. A megyei nemesség képviselője az annak bizalmát élvező, általában a megye tekintélyes köznemesi családjaiból minden külső befolyás nélkül választott két főbíró maradt, tekintélyben megelőzve az alispánt. (Ezt jól jelzi, hogy nem egy alispán főbíróként folytatta pályáját).
A tisztség csak bizonyos mértékig azonosítható a királyságbeli vármegyékével, széles bíráskodási, végrehajtásbeli, és tulajdonképpen a megyei élet csaknem minden területére kiterjedő hatásköre miatt némiképp az ottani alispánnal is rokonítható. A főbírák munkájának legterhesebb részét, a sok járás-keléssel járó pert megelőző jogi teendők ellátását a viceszolgabírák vették át. A megye által valószínűleg szaktudás alapján is választott, megyénként változó számú, 4-8 vicebíró társadalmi hovatartozás szempontjából igen sokszínű képet mutat: a hivatalviselő kisnemesség, a polgárság, frissen nemesítettek egyaránt képviseltetik magukat. Az eddig említettekkel szemben jegyzői tisztség minden megyében egyszemélyes volt. Választásukkor az elsődleges szempont a szaktudás lehetett: jegyzőségükkel párhuzamosan vagy azt megelőzően általában a nagyobb- vagy a kisebb kancellária deákjai, hiteleshelyi requisitorok voltak, vagy a központi kormányzat más területén tevékenykedtek. A jegyzőkönyv vezetésén és őrzésén kívül a törvénykezéssel és a vármegyei adminisztrációval kapcsolatos írásbeli feladatokat látta el. Szintén egyszemélyes volt a sok felelősséggel és nem egyszer veszéllyel járó, így önként igen ritkán, általában több-kevesebb nyomásra vállalt adószedői hivatal is, amelytől aztán a legrövidebb időn belül igyekeztek megszabadulni viselői. Ezzel, Pokoly állításával valamint az Approbatae előírásaival szemben, a tisztségviselők nem búcsúztak évente hivataluktól, az ügyintézés zavartalansága és folyamatossága érdekében ettől a vármegyék többsége eltekintett. A már említett állandó tisztségviselők mellett a vármegye esküdteket választott, számuk vármegyénként változott 19 (Belső-Szolnok) és 41 (Torda) között ingadozott.
Minden választott tisztviselő fizetésben részesült, ennek anyagi fedezetét az erre és a vármegye egyéb szükségleteire kirótt külön adóval teremtették meg.
Az országgyűléseken a főispánok mellett a megye választott, tekintélyes nemesei képviselték a törvényhatóságot, a század közepére egy a vármegyei tisztikar, általában a főbírák, alispán és jegyző delegálásának tendenciája jelentkezett.
Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig. Budapest, 1946.
Kiss, Andrei: Forul dominal in Transilvania. Revista Arhivelor 1969/2. 59-70.
Kiss András: A vármegyei filiális szék keletkezéséről. In: Uő: Források és értelmezések. Bukarest, 1993. 39-69.
Dáné Veronka: „Az Őnagysága széki így deliberála". Torda vármegye fejedelemségkori bírósági gyakorlata. Debrecen-Kolozsvár, 2006.