Utolsó frissítés: 2010-12-13
Szerző: BOGDÁNDI Zsolt
A hiteleshelyek tevékenységének vizsgálata régóta kedvelt témája a magyar történetkutatásnak, bizonyára mivel olyan intézményről van szó, amely a magyar jogfejlődés sajátos terméke. A középkor századaiban Nyugat Európában ismeretlen volt az a jelenség, hogy egyházi testületek saját pecsétjük alatt mások ügyeiben bocsássanak ki olyan oklevelet, mely általános elismertségre tartott számot. Antik előzmények alapján a romanizált területeken közjegyzők, Franciaországban pedig emellett még a városi jegyzők látták el azt a feladatkört, mely Magyarországon lényegében a közjegyzők működését végző hiteleshelyekre hárult.
A XII. század végétől Magyarországon a székes- és jelentősebb társaskáptalanok magánjogügyletek írásba foglalásával, oklevéladással is foglalkoztak. Hitelüknek köszönhetően egyháziak és világiak egyaránt fordultak hozzájuk, hogy ügyeikről oklevelet állítsanak ki. A bizalom irántuk abból fakadt, hogy a XI. századtól fogva ezekben az intézményekben végezték az istenítélet szertartását, itt tartották a bíráskodásban bizonyító eszközként alkalmazott tüzesvas-próbát, amelynek eredményéről feljegyzést is készítettek. A XIII. század elején a bencés, premontrei és lovagrendi konventek is bekapcsolódtak az oklevéladó munkába.
A hiteleshelyek két nagy megbízói kör számára végezték tevékenységüket. Az egyik csoportot azok a magánügyfelek jelentették, akik különböző jogi természetű ügyeik (adásvétel, zálogosítás, csere, végrendelkezés, életkormegállapítás, stb.) intézése végett keresték fel e szerveket, amelyektől azután, a megtörtént és saját maguk által bevallott jogügyletről, írásos, közhitelű pecséttel ellátott bizonyítékot, oklevelet kaptak. A hiteleshelyekhez fordulók másik körét a jogélet hivatalos szervei (király, erdélyi vajda majd fejedelem) alkották, amelyek többnyire a perfolyamatok konkrét szakaszai kapcsán, külön parancslevél (mandatum) alapján bízták meg a hiteleshelyeket különféle eljárások (határjárás, birtokba iktatás, tudományvétel, oklevélátírás, stb.) elvégzésével, amelyek teljesítéséről azután azok írásos jelentést készítettek. Ezt a felosztást nagyobbára az oklevelek alakja is követi, míg a bevallásokat általában nyílt, pátens formában készítették, addig a jelentések zártak (clausulák) voltak. Ha erre igény volt a hiteleshelyek bevallásról és jelentésről egyaránt állítottak ki függőpecséttel ellátott kiváltságlevelet. A megőrzést és iratreprodukálást igénylő társadalmi érdek vezetett el ahhoz, hogy a hiteleshelyek megőrizzék a kibocsátott oklevelelek szövegét, vagy tartalmi feljegyzését. Ezt kezdetekben chirographum útján, később a kibocsátott iratok jegyzőkönyvbe másolásával oldották meg.
A középkori erdélyi vajdaság területén két hiteleshelyi tevékenységet végző intézmény jött létre: az erdélyi káptalan, illetve a kolozsmonostori konvent. Az egyházi javak szekularizációáig ezek oklevéladó tevékenysége a középkori magyarországi gyakorlatnak megfelelően lényegében töretlenül folyt. Különálló fejlődésük az 1557. évi tordai országgyűlés után kezdődött, amikor a hiteleshelyi levéltárak őrzését világi requisitorokra vagy magyarul levélkeresőkre bízták.
Kezdetben a helyben maradt káptalani kanonokok közül kinevezett és a fejedelem által javadalmazott hivatalnokok Gyulafehérváron már 1559-től működtek, de eleinte csak a levéltárból írtak át hatósági utasításra, vagy magánszemélyek kérésére okleveleket.
Kolozsmonostoron a hiteleshelyi feladatokat a szekularizáció után hosszú ideig ugyanaz a János deák nótárius látta el, aki a konvent kancelláriáján korábban is végezte ezt a munkát. A város felügyelete alatt folyó hiteleshelyi tevékenység a levélkeresésre és az átírt oklevelek kibocsátására szorítkozott.
A váradi hiteleshelyi levéltárat 1557-től kezdve, a kanonokok távozása után a váradelőhegyi Szent István káptalan őrizte, s minthogy már azelőtt is bocsátott ki okleveleket saját pecsétje alatt, átvette a váradi hiteleshely teendőit is. 1566-ban azonban, a tordai országgyűlés végzése értelmében, a Szent István káptalan tagjai is távozni kényszerültek Váradról, s még ugyanabban az évben Kanizsai János és Fóris papok, valamint Bihar vármegye nótáriusa kapott megbízatást a hiteleshelyi teendők végzésére.
A fokozott társadalmi igény 1575-ben, két évtizedes bizonytalanság után végül a hiteleshelyek lényegében világi alapon való újjászervezéséhez vezetett. A gyulafehérvári és kolozsmonostori requisitorokat instrukciókkal látták el, amelyek az újra kibővült, a külső hiteleshelyi tevékenységet is felölelő működésüket részletesen szabályozták. A requisitorok az okleveles gyakorlatban kevés kivétellel a régi középkori formákhoz tértek vissza. A hiteleshelyi levéltárak gyűjtőköre viszont kibővült, a hiteleshelyi működés során keletkezett jegyzőkönyvek mellett, a királyi könyveket, törvénycikkeket, adójegyzékeket, tizedbérletjegyzékeket és egyéb országos jelentőségű iratokat is itt őriztek. Minthogy a fejedelmi és a váradi káptalani levéltár egyaránt elpusztult, Erdély fejedelemségkori történetének legjelentősebb forrásai a gyulafehérvári és a kolozsmonostori hiteleshelyi levéltárak maradtak.
Erdély Habsburg-kézre kerülte után a hiteleshelyek és levéltáraik újra egyházi felügyelet alá kerültek (1729), világi requisitoraik viszont továbbra is megmaradtak és okleveleket is állítottak ki. Tevékenységük azonban egyre inkább másolatok kiállítására szorítkozott és végül 1874-ben hiteleshelyi tevékenységük is megszűnt. A gyulafehérvári káptalan és a kolozsmonostori konvent levéltárát 1882. őszétől a Magyar Országos Levéltárban őrzik.
Franz ECKHART, Die glaubwürdigen Orte Ungarns im Mittelalter (MIÖG Ergänzungsband 9, Heft 2, Innsbruck 1914) 395-558.
Papp László: A hiteles helyek története és működése az újkorban (Palaestra Calasanctiana 14) Budapest, 1936.
Vekov, Károly: Locul de adeverire de la Alba Iulia (secolele XIII-XVI.). Cluj-Napoca, 2003.
Sipos Gábor: A kolozsmonostori konvent hiteleshelyi működése. In: Művelődéstörténeti tanulmányok. Bukarest, 1979. 33-50.
Varga Árpád: A váradi káptalan hiteleshelyi működése. In: Művelődéstörténeti tanulmányok. Bukarest, 1980. 20-35.
Forráskiadványok:
A kolozsmonostori konvent jegyzőkönyvei I-II. (1289-1556). Kivonatokban közzéteszi és a bevezető tanulmányt írta Jakó Zsigmond. Budapest, 1990.
Az erdélyi káptalan jegyzőkönyvei 1222-1599. (Erdélyi Történelmi Adatok VIII. 1.). Mutatókkal és jegyzetekkel regesztákban közzéteszi Bogdándi Zsolt és Gálfi Emőke. Kolozsvár, 2006.