Utolsó frissítés: 2010-12-13
Szerző: HERMANN Gusztáv Mihály
Legrégebbi ismert példányát Csíksomlyón keltezték, 1796-ban. Farkas Nepomuk János, akkor már nyugalmazott helyi plébános hozta nyilvánosságra, állítva, hogy egy 1695-ben kelt írásról másolta, mely változatlanul reprodukálja az 1533-as eredeti szövegét. A krónika a székelyeket - a magyarokhoz hasonlóképpen - a hunoktól származtatja, utal ősi nemzetségi szervezetükre, mely a tisztségviselők váltakozásának rendjében még a késő-középkorban is szerepet játszott. A XI. századig a székelyek élén a „főrabonbán" állott, akit szabadon választottak, és aki az Attila király testvére, Buda által épített várban, a Székelyudvarhely mellett emelkedő Budvár bércén székelt. Ez volt a székely harcosok tanácskozási helye, mely gyűlések alkalmával a rabonbán ítéletet tartott a népe fiai közt zajló peres ügyekben, és kihirdette az új törvényeket. Itt őrizték az ezüstkeretbe foglalt kókuszdió-serleget is, mely áldozati kellékül szolgált. Az Árpád vezette hunok (!) érkezésekor Zandirhám rabonbán fogadja az új honfoglalókat és adja át vezérüknek a székelyek kőbe vésett hat alaptörvényét, melyek tiszteletben tartását Árpád harcos népe esküvel fogadja. Ezután a krónika Zandirhám utódainak történetét követi.
A krónika előbb kéziratban terjedt (Szádeczky Lajos 1905-ben nyolc példányról tudott, Endes Miklós 1940-es években kelt kiadatlan írásában újabb három, majd 1999-ben Deé Nagy Anikó még egy példány létére figyelmeztet), de több magyarított példányról is tudunk. Nyomtatásban 1818-ban közölte Kilyéni Székely Mihály, A Nemes Székely Nemzet Constitutiói című gyűjteményében. Eredetiségét már közvetlenül felbukkanását követően többen kétségbe vonták, elkötelezett, bár kétkedő hívei közt viszont ott találjuk Aranka Györgyöt, aki magyarra fordította és kiadását tervezte.
Első magyar nyelvű fordítása, illetve kritikai kiadása 1886-ban jelent meg, Nagy Gézának köszönhetően. A forráskritika általában - Szádeczky Lajos 1905-ben publikált, az újabb kritikai kiadást kísérő tanulmánya nyomán - Sándor Zsigmond ifjú csíki nemesember, joghallgató hamisítványának tartja. Ezzel szemben vannak, akik úgy vélik, Sándor Zsigmond túl fiatal volt ahhoz, hogy egymagában képes legyen megírni. Maga Szádeczky is úgy látja, „hogy e célból másnak a segítségét is igénybe vette." Gyanúsított például Kilyéni Székely Mihály, a krónika első kiadója, Sándor Zsigmond tanulótársa és rokona; továbbá a jezsuitáknál tanult „kiválóan eszes ifjú" etfalvi Halmágyi István, aki unokahugát, Sándor Jozefát vette el, sógorai (a madéfalvi Zöld, a taplócai Lázár, a Kaáli Nagy családok) mind szerepelnek a krónikában. Szádeczky listáján felmerül a csíkkarcfalvi Nagyboldogasszony templom plébánosának, Némethi Józsefnek a neve is, akiről tudjuk, hogy szorgosan kutatta a székelyek hun gyökereit. Végül ott van Cseke József , aki 1796-ban guberniumi kancellista volt, és akinek 1785-ben írt munkájában (Az Erdélyben levő rejtett kincsekről) - csakúgy mint a krónikában - szerepel Bondvára, Zethavára, Budvára, Gumez vagy Gymes apátúrság.
A krónika eredetiségével kapcsolatos heves viták felbukkanástól egészen a XX. század elejéig folytak. Feltétlen hívei és védelmezői sorából kiemelhetjük Orbán Balázst, Szilágyi Sándort, Szabó Károlyt és Jakab Eleket. Szádeczky 1905-ben közzétett tanulmányával az akadémiai körök számára a vita lezárult, de a sajtóban később is fel-fellángolt, napjainkban pedig híveinek szakmán kívüli tábora egyre nagyobb, nem beszélve az ún. „rabonbán poharat" (kókuszserleget) övező különös tárgykultuszról.
A krónika hamis voltához ma már nem fér kétség. Erre utal: 1. születésének amolyan dekameroni kerettörténete, 2. a benne vázolt korok (népvándorlás, korai középkor) hiteles székelyföldi forrás-analógiáinak hiánya, 3. a szöveg kritikai elemzése, filológiai visszásságai, 4. történeti következetlenségei, ellentmondásai és anakronizmusai, 5. a régészeti források merőben más tanúságai. 6. Semmilyen szempontból sem illeszkedik az állítólagos eredeti változat keltezése (1533) korába, míg felbukkanása idején, a XVIII-XIX. század fordulóján a hamis történelmi dokumentumok készítése szinte tömeghóbortként jelentkezett.
Szádeczky Lajos: A csíki székely krónika. Bp., 1905.; Uő: Még egyszer a csíki székely krónikáról. Bp., 1911.
Jósa János: Csíki székely krónika. Szamosújvár, 1910.
Uő: Felelet Dr. Szádeczky Lajos egyetemi tanár úrnak „Még egyszer a csíki székely krónikáról" című akadémiai székfoglaló felolvasására. Szamosújvár, 1912.
Pataki József: Legenda és valóság. A csíki székely krónikáról. In: Korunk, 1970. 4. sz. 506-510.
Szőcs János: A székely krónika, Sándor Zsigmond és más atyafiak. In: Csíki Székely Krónika. Csíkszereda, 2000. 12-19.
A vita történetéről: Hermann Gusztáv Mihály: Az eltérített múlt. Oklevél- és krónikahamisítványok a székelyek történetében. Csíkszereda, 2003. 73-182.
Képek