Utolsó frissítés: 2010-12-13
Szerző: TÖTSZEGI Tekla
A legkorábbi ismert, 1676-ból származó írott forrás szerint Tordán már a 17. században foglalkoztak agyagművességgel, egy másik, a 18. század közepéről származó adat pedig arra utal, hogy a helybeli mesterek olyan mennyiségben és minőségben készítettek mázas edényeket is, hogy el tudták vele látni Torda népét, illetve a heti vásárok környező falvakból érkező vásárlóit. Míg a környékbeli Alsójára, Várfalva fazekasai használati edényeket készítettek, a tordaiak főként az aranyosszéki, mezőségi, kalotaszegi falvakban egyaránt népszerű tároló és díszedényeikről voltak híresek. Az adatok szerint ugyanakkor kályhásmesterséggel, sőt egy 1827-es forrás szerint mázas tetőcserepek készítésével is foglalkoztak.
Egyes fazekasok termékeikkel Budapestre, Bécsbe, Bukovinába, sőt Lengyelországba is eljutottak.
Bár 19. századi közvetett adatok céhes szervezet létezését sejtetik, nem állítható teljes bizonyossággal, hogy a tordai fazekasok céhbe tömörültek volna. 1875-ben viszont - alig három évvel a céhek megszüntetéséről is rendelkező 1872-es ipartörvény megjelenése után - 25 mester részvételével létrehozták a céhekéhez hasonló jelképes tárgyakkal rendelkező, hierarchikus felépítésű érdekvédelmi szervezetüket, a Fazekas Társulatot. A társulathoz 1936-ban még 28 mester tartozott.
A két világháború között sok fazekast, festőnőt foglalkoztatott a Tompa Antal és Farkas István által létrehozott első tordai kerámiagyár, illetve az 1930-as évek elején ebből önállósult, s hamarosan kiterjedt romániai kereskedelmi hálózattal rendelkező, királyi szállítónak minősített Tompa Testvérek vállalat. Ez utóbbi 1948-as államosítása után az itt, illetve addig önállóan dolgozó fazekasok ipari létesítményeknél vagy kisipari szövetkezeteknél kerestek munkát.
A tordai fazekasok alapanyagaikat a város, illetve a Fazekas Társulat tulajdonában lévő agyagdombról, a különféle tálaló-, tároló- és díszedények alapozásához öntőföldként használt, magas kaolintartalmú fehérföldet Szindről, a vöröset Kisbányáról, a mangánoxid tartalmú, fekete színt adó ásványt Várfalváról szerezték be. A sárga és zöld színt - mint máshol is - a vas-, illetve rézoxid felhasználásából nyerték. A máz alapanyagául szolgáló ólomoxidot Nagybányáról vásárolták.
Tradicionális díszítőtechnikájuk a szaruzás vagy írókázás volt, mindössze a 20. század elején szervezett fazekastan-folyamok hatására kezdték el ecsettel cifrázni edényeiket. A technikaváltás a díszítmény egészének a megváltozását eredményezte.
A tordai díszkerámia legrégebbi, 19. század elejétől kb. 1860-ig tartó korszakából származó tárgyi emlékanyagának (bokályok, tálak, tányérok, butykoskorsók, butellák, kulacsok) közös sajátossága a fehérfölddel angóbozott kerámiák vékony, mangánbarna kontúrú, krómsárga, zöld, kék színezésű díszítése. Bokályaikon a díszítőfelületet a száj alatt, illetve a hason körbefutó egy-két vagy akár három pár barna szaruzású vonallal kísért sárga, kék színű sáv határolja. Tányéraikra jellemző a díszítőmezők írókázott vonallal való körülírása, a tányérok öblében található díszítmény többnyire körbe zárt, peremén gyakori a sárgával, zölddel, kékkel színezett rácsminta. A korszak jellegzetes díszítményei a kettős koronájú fa, a virágcsokor középen sokszirmú, kerek virággal és kétoldalra hajló levelekkel és virágokkal, a három tulipánból formált kompozíció. Különösen kedveltek ebben az időszakban a figurális ábrázolások: a rácsmintázatú, színes levélkékkel szegett félkörön ülő madár, ugyanilyen félkör fölött átugró vagy virágok közé illesztett, visszaforduló szarvas, női, férfialakok, illetve párok, egyenruhás, harcoló, vigyázban álló vagy pipázó katonák. Ez utóbbiakhoz gyakran társulnak különféle hazafias feliratok is. A feliratozás - különösen ebben a korai időszakban - más kerámiaközpontokhoz képest igen gyakori.
A 19. század közepén készült edények között találunk vörös alapon fehér szaruzású, s kevés zöld mázzal színezett példányokat is.
Nagyjából ugyanekkor kezd a színesen díszített kerámiákon egyre nagyobb arányban megjelenni a kék szín, amely a 19. század második felében az uralkodó díszítőszíne lesz a tordai edényeknek, a díszítőmezőt határoló sárga, barna vagy zöld sávokat, vagy a tálak hullámosan vágott szélének színezését leszámítva szinte kizárólagossá válik, s nem csupán a díszedényeken, de a különféle mázas használati edényeken (különböző méretű szilkék, köcsögök, butykoskorsók, kulacsok) is. Egyes motívumok alkalmazása teljesen kimarad, ugyanakkor újak tűnnek fel, pl. bokályokon a vízszintes mezők legszélesebbikében alkalmazott központi kerek virág, két oldalra hajló, vonalkázott levelekkel. A motívumok vonalkákkal való „árnyékolása" a vörös alapú edényeken is megfigyelhető, akárcsak a következő, 1880-1890-től jelentkező barnásfekete alapú edények esetében. Ezeken a fehér szaruzású, sárga, kék, zöld mázzal színezett, esetleg színes mázzal leöntött darabokon többnyire az előbbi, kék korszak díszítőkompozíciói köszönnek vissza. Gyakori megoldás a motívumok közötti rész pontokkal való sűrű díszítése.
Az 1930-as évektől hangsúlyosan jelentkező változások a díszítőtechnikát (ecsetes festés), a motívumokat (elnagyolt, ritka motívumok), a színvilágot (zöld, sárga, esetleg világos kobaltkék) egyaránt érinti.
HEREPEI János: Adatok az erdélyi fazekasság történetéhez. II. Készítési helyükről elnevezett agyagmívek. Etnographia LXXII. (1961) 4. 604-609.
KÓS Károly: Népi fazekaskészítményeinkről. Művelődés IX. (1956) 5. 58-59.
SUBA László: Torda és környéke fazekassága. (Kriza Könyvek, 25.) Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 2005
Képek