Utolsó frissítés: 2010-12-13
Szerző: TÖTSZEGI Tekla
A Szilágyság adminisztratív, szellemi és gazdasági központja, Zilah környékén, ahol a kézművesek, így a fazekasok is céhekbe tömörülve védték érdekeiket, a 18-20. század folyamán több más jelentős fazekasközpont is működött. Ezek közül a legkiterjedtebb piaccal rendelkező, s legtovább aktív központ a környék falunévcsúfolóiból csupros faluként ismert Désháza volt.
Szűkös és rossz minőségű földű határa nem volt képes eltartani az itt élőket, gazdag volt azonban a kerámiatárgyak készítéséhez szükséges jó minőségű és könnyen hozzáférhető agyagban, így a fazekasság vált az désháziak legfontosabb jövedelemforrásává. Termékeiket a környékbeli vagy távolabbi heti-, havi- és éves nagyvásárokon, gyakran viszonteladókon keresztül, illetve a falvakban házalva értékesítették.
A désházi fazekasságra vonatkozó legkorábbi, 1806-os adat alapján, amely Szilágysomlyó városi tanácsának a désháziak helyi vásárokon való részvételi alkalmaira vonatkozó határozatát rögzíti, feltételezhetjük, hogy a helységben már a 18. században jelentős agyművesség folyt, hiszen termékeiket az irat szerint már nemcsak a környéken, de az Alföldön is, így pl. a debreceni Lőrinc napi nagyvásárban is rendszeresen értékesítették. A 20. század folyamán fokozatosan csökkent itt is a fazekasok száma. 1954-ben még a családfők 16%-a rendelkezett iparengedéllyel, a 20. század végére azonban mindössze 3-4 fazekas folytatta a mesterséget. A désházi fazekasság utolsó képviselője az 1922-ben született Hunyadi Imre volt.
Két erőteljes fazekasközpont, Zilah és Nagybánya szomszédságában a désházi fazekasok csupán edényeik minősége, az újabb eljárások, divatok iránti alkalmazkodó-képességük révén tudtak fennmaradni. Elsősorban használati edényeket készítettek. Ezek egy része - főként a főzőedények, pl. káposztásfazekak, lábasok - egyszer égetett, mázatlan parasztedény volt, amelyek minőségét, tartósságát meghatározta a készítésükhöz használt jó vízszűrő tulajdonságokkal rendelkező sárgaagyag. Az edények másik részét részlegesen (pl. a fazekak belsejét, száját, a vizeskorsók száját, csecsét, a fedők külső részét), ismét másokat teljes felületükön mázalták. Ez utóbbiak közé tartoztak a különféle tároló-, tálaló- vagy díszedények (kancsók, kanták, szilkék, csuprok, tálak, tányérok), amelyeket a máz alatt gyakran földfestékkel is díszítettek. Készítésükhöz főként a kevésbé porózus szerkezetű kékagyagot használták.
Kiváló minőségük mellett a désházi edények népszerűségét az is befolyásolta, hogy fontos szereppel bírtak az őket használó közösségek szokásrendjében. A zörgős korsók az udvarlás, a komaszilkék a rokoni kapcsolattartás, a román közösségek által igényelt különféle pománás edények (csuprok, korsók, tányérok) a hallottakra való emlékezés eszközkészletéhez tartoztak.
A désháziak díszedényeiket már a 19. század első felében a mangán-oxid tartalmú borostyán örleményével barnás-feketére színezett öntőfölddel vonták be, majd szaru segítségével fehér angóbbal díszítették. Jellemző volt a feketén fehérrel írt díszítmény zölddel, sárgával való színezése is, amit a fehér minta helyenkénti réz- és vasporral való átfestésével értek el. Közvetett adatok szerint valószínűsíthető, hogy a Láposbányáról beszerzett, magas kaolintartalmú fehérföldet már a korai időszakban is használták alapozáshoz, majd a borostyánozás egy időre kiszorította a fehér alapszínt, amely csupán a 20. század elején vált ismét jellemzővé. A nagybányai kerámiák hatására a 19. század utolsó negyedétől a használt színek skálája kék lazúrral (ultramarin), majd a századfordulótól a könnyebben beszerezhető kobalttal bővül.
Másik elterjedt díszítési mód a máz színezése volt. Gyakoriak és igen kedveltek voltak a rézoxiddal zöldre színezett mázú tálak, tányérok, csuprok, akárcsak a sárga-zöld preckelésű változatok.
Gyakorlati megfontoláson alapszik a palacsintás és béleses tányérok csipkeszerű áttört díszítése, a kimetszett részek helyén távozik a gőz, így az alsóbb darabok sem izzadnak meg.
1925 körül - akárcsak más erdélyi központok esetében - a korábbi szaruval való díszítés mellett, illetve azt részben kiszorítva mgjelenik az ecsetes festés. Míg a korongon való szaruzást még a mester végzi, a sokszirmú, kerek, fehér vagy kék virágokat, tulipánokat, foltszerű zöld leveleket, levélfüzéreket felesége vagy lánya festi az edényekre.
1850-ből származik az első adat arra nézve, hogy a désháziak kályhacsempe-készítéssel, illetve kályhaépítéssel is foglalkoztak. A mesterek maguk faragták ki a nyomódúcokat, mivel a fatárgyak ékrovással vagy véséssel való díszítésének nagy hagyománya volt a közösségben. A hímes fatárgyak készítése, ajándékozása (szerelmi ajándékok) még az 1950-es években is hozzátartozott a fiatalok kapcsolattartásához, érzelmeinek kifejezéséhez.
Mázatlan és mázas csempéket egyaránt készítettek, de míg az előbbieket főként a pitvar füstfogójához, a zöld mázas változatokat a lakólyiségbeli tűzhelyhez hasznosították. A máshonnan ismert, a teljes rendelkezésre álló felület kitöltésére törekvő, gyakran parasztosan túldíszített csempemintákkal szemben a désházi csempék fő jellegzetessége a díszítetlen és díszített felület arányossága, a sima felület és a közepére komponált tömör díszítmény összhangja.
KÓS Károly, dr.: Agyagmunka. In dr. KÓS Károly - SZENTIMREI Judit - dr. NAGY Jenő: Szilágysági magyar népművészet. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1974. 58-103.
Képek