Utolsó frissítés: 2010-12-17
Szerző: KESZEG Vilmos
A genealógiai emlékezet az elődökre vonatkozó tudást néhány szövegtípusban szerkeszti meg, helyezi ki és tartja számon. A szöveg szerkesztése, letétbe helyezése és használata szertartásos körülmények között, emlékezési rítusok formájában, társadalmi szerepeknek megfelelően történik. A gealógiai emlékezet mai formái a 17-18. századtól követhetők nyomon, kapcsolatban állnak a temetési szertartás forgatókönyvének változásával, az íráshasználat terjedésével.
A gyászhír, a halálhír kézzel írott előzménye a 17. századtól ismeretes. Altorjai Apor Péter 1736-ban a „régi erdélyiek temetésiről" írva jegyzi meg: „Mikor osztán az temetéshez hozzákészültenek, napot rendeltenek, a rendelt napra az atyafiait, és ha nagy ember volt, az ország catalogusa szerint az ország rendeit levél által az asszonyokkal együtt elhitták." A néhai fejedelemasszony, Báthory Zsófia (meghalt 1680. jún. 14-én) temetésére Zrínyi Ilona írt gyászlevelet 1681. febr. 17-én.
A gyászhír újságban való közlése a 19. század közepétől ismeretes. A Kolozsvárott 1848-ban kiadott Erdélyi Híradó című lap váltakozva Necrolog, Gyászhír, Halálozás cím alatt ad hírt neves személyiségek haláláról. A minden esetben 2-3 soros szöveg a szerkesztőség álláspontját képviseli. Ugyancsak nehezen állapodik meg a rovatcím a Kolozsvári Közlöny című lapban. 1858-1860 között a lap a Kolozsvári napló, Különbfélék, Apró hírek, Újdonságok rovatban közölt Necrolog, Gyászhír, Gyászjelentés, Szomorújelentés címmel halálhírt. A nyilvánosság előtt elbúcsúztatott személyek kezdetben neves személyiségek (Bolyai János, Herepei Gergely író), arisztokraták (Losonczi báró és gróf Bánffy József, bethleni ifj gr. Bethlen Pál, zabolai Gróf Mikes Erzsébet), közéleti figurák (ügyvédek, orvosok).
A 19-20. század fordulóján a sajtóban feltűnik és állandósul a részvét-, a köszönetnyilvánítás és a megemelékezés.
A halottbúcsúztató a halott és a hozzátartozók közötti kapcsolat feloldását, rendezését valósítja meg.
A verses halotti búcsúztatás a 17-18. században „alapvetően meghatározta a temetési rítust". Kezdetben a társadalom felső rétege vette használatba. Ugyancsak a 17. századtól van tudomásunk tiltott voltáról. Gyakorlása miatt a lelkész felfüggesztése volt kilátásba helyezve. Ezzel magyarázható, hogy a halottbúcsúztató versek megírása a papok kezéből átkerült a kántorok, majd a parasztkántorok kezébe (Bartha E. 1995), illetve a búcsúztatás a temetési szertartásból áttevődött a szertartás végére, az áldás utánra, a szertartás terében pedig a templomból a temetőbe. Ez a folyamat évszázadok során ment végbe. A 18. századi nemesi, nyomtatott halottbúcsúztatók a hivatalos vallásos szertartás szerkezetébe illeszkedtek, elkészítőjük vallásos személy vagy közismert literátor. Szemléletük és frazeológiájuk a hivatalos vallásossággal összhangban van. A változás következő szakaszát a 19. század kéziratos halottbúcsúztatói képezik. E korszak verseit kántortanítók, parasztkántorok fogalmazták, a család elvárásához igazodva. Szerepe a halál fölötti meditációról a fájdalom kifejezésére, a búcsúztatás lebonyolítására, a szertartás irányítására tevődik át. Mind szemléletében, mind stílusában eltávolodott a halotti prédikációtól. Az utóbbi évtizedek verses halottbúcsúztatói kiszorultak a temetési szertartásból. Az egyházi ellenőrzés alól kikerülve laikus és népi vallásos igényeket elégítenek ki. A búcsúztató világképe beszűkült, a konkrét halál- és temetési eseményre korlátozódott, az eseményre való reflektálás miatt pedig az aktualitása megnőtt. A dallamtól, az előadástól elszakadva kidolgozottsága, ritmusa, verses formája megváltozott.
A szakirodalom a verses halotti búcsúztatók három szerkezeti egységét különíti el. Az első rész a bevezető, amely a halott életkorára, a halál okára és körülményeire utal. A második, terjedelmében jelentősebb rész maga a tulajdonképpeni búcsú, a halott leszármazottainak, hozzátartozóinak áttekintése. A harmadik, záró rész a temetés soron lévő eseményére mozgósít, a halottért való imára szólítja fel a jelenlévőket (Kríza I., Bartha E.).
A halottbúcsúztatók kutatását Kríza Ildikó (1993) és Bartha Elek (1995) kezdeményezte. A homoród-menti halotti búcsúztatókat Balázsi Dénes (2000), az aranyos-vidéki búcsúztatókat Keszeg Vilmos (2002, 2002a, 2004. II. 292-328.) és Fodor Attila (2008), Lukács Sándor unitárius lelkész ravai búcsúztatóit Adorjáni Rudolf Károly (2006) gyűjtötte össze és tette közzé.
Epitáfiumok. A márványtáblára vésett sírfeliratok létezéről magyar nyelvterületen a 16. század elejétől van tudomása a kutatásnak. A 17. századtól a templom falára akasztott, vagy a síron állított fejfára rögzített deszka epitáfiumok készültek. Az emlékjelet megnevező szó a felirat szövegét is jelölni kezdte. Mellette a 18. században további magyar elnevezések jelentek meg: fejfa írás, fára való írás.
Az epitáfium megszerkesztése és kivitelezése részét képezi a halott emléke megörökítésének. A haláleset beállta utáni teendők egyike. Végrehajtója egy közeli hozzátartozó, aki a szükséges információkat egy specialista (szövegíró, faragó, kőműves) rendelkezésére bocsájtja. Hagyományosan ő volt az, aki a szöveget végső formába öntötte. A síremlék készíttetése általában a közvetlen leszármazottak kötelezettsége. Ezek vagy közös összefogással, vagy az örökség függvényében készíttetik el a síremléket. A sírjel ritkán készül el a temetés idejére. Elkészülte, felavatása újabb alkalmat szolgáltat a halottra való emlékezésre. Az epitáfium általában a következő tartalmi motívumokból építkezik: 1. A halott biográfiája (név, születési, elhalálozási adatok, a halál oka, családi állapot); 2. A halott emlékét ápoló hozzátartozók megnevezése; 3. A halott nyugalmára vonatkozó vallásos-mágikus kívánság.
A sírfeliratok általában két generációs genealógiai struktúrát örökítenek meg. Ennek gyakorlati funkciója van: a szöveg a halott személyét és a halottkultuszt végző, vállaló élőket nevezi meg. A sírjel és a felirat ilyenképpen metaforaként szól a generációk közötti törés áthidalásáról, az emlékek közvetítéséről és a kötelezettségek átruházásáról.
Koós Ferenc, majd Seres András barcasági csángó falvak sírfelirataiból közölt (Koós 1894, Seres 1984. 339-347.) Zsigmond József és Palkó Attila magyaró sírfeliratokat tett közzé (Zsigmond - Palkó 1996. 240-254.). Az aranyosvidéki temetők sírfeliratainak tartalmi-formai-pragmatikai sajátosságait Keszeg Vilmos elemezte (Keszeg 2004. II. 331-368.) Imreh Pál és Hoppál Mihály 1977 az erdélyi fejfák tipológiáját készítette el (Imreh-Hoppál 1977). A marosszéki temetők régi sírköveiről Péterfy László készített monográfiát (Péterfy 2005).
A nyomtatott gyászjelentő a 17. századtól folyamatosan ismert kéziratos előzmények után a 19. század első felében jelent meg, főúri környezetben. A 20. század első felében használata általánossá vált az iparosok, a munkások és földművesek körében is. A gyászjelentő szöveg történetében a megállapodottság korának a 19-20. század fordulója tekinthető. Ekkor szerkezetének a következő részei határolódtak el: l. „alolírottak" (5-10 sor), 2. az elhunyt neve, státusa (2-5 sor), 3. a halál körülményei (2-3 sor), 4. lírai reflexiók (5-15 sor), 5. a temetés körülményei (2-3 sor), 6. búcsúkívánság (1 sor), 7. keltezés, 8. mesterjegy. A szerkezet és a hangvétel szembetűnő változására az 1940-es években került sor. A terjedelem nagymértékben csökkent, a pátoszt visszafogott tárgyilagosság váltotta fel, a halott közéleti szerepeinek felsorolása helyett a család státusának hangsúlyozása erősödött fel. A gyászoló rokonság felsorolása a szöveg éléről a gyászjelentő végére tevődött át, a lírai reflexió eltűnt.
Szövegében több funkció rétegződik egymásra. Szertartásirányító (konatív) funkcióját a szertartás körülményeinek (időpont, hely, a gyászszertartás felekezeti típusa, engesztelő szentmise áldozat időpontja) megnevezése által tölti be.
A gyászoló család tagjainak megnevezésével, a család szerkezetének jelzésével genealógiai funkciója van. A család valójában szerteágazó kapcsolatait, tagjainak társadalmi státusát, a megszerzett rangot, címet, hagyományosan birtokviszonyait nyilvánította ki. A nemesi lapok a családi birtokok lelőhelyét, a háborús veszteséget elszenvedett családok a hozzátartozó katonai rangját, teljesítményeit, a hazáért hozott áldozatot is megnevezik. A polgári környezetben a foglalkozás, a közéleti szerepvállalások, a hosszú és szorgos munka válik értékmérővé.
A gyászjelentő a halottat tág szociális kontextusban helyezi el. Akárcsak a sírfelirat, a halottat az életben maradottakhoz kapcsolja hozzá. Ezért a tényleges rokonsági struktúrát az életben lévőkre szűkíti le. A genealógiai táblázatok vertikálisan 3-4 generációt tekintenek át, a legifjabb családtagokat (kiskorú unokákat, dédunokákat) is beleértve. Horizontálisan a műrokonság határáig terjednek ki, kizárva a barátokat, munkatársakat, egyleti társakat. Név szerint 30-50 személy is rákerül egy-egy lapra. A genealógiai táblázatok a hozzátartozókat rokonsági fok szerint csoportosítják, ezen belül a generációs, életkori besorolást érvényesítik. Az elsőbbség házas ember esetén az özvegyet, majd az egyenes ági leszálló rokonságot, majd a távolabbi hozzátartozókat illeti. Házasság előtt álló személy esetében az elsőbbség a szülőké, akik után a testvérek, nagyszülők következnek. Előbb a gyermekeket és azok élettársait nevezik meg a gyermekek születési rendjében, ezt követi az unokák, majd a dédunokák generációja. A nemzetségi leágazás után az oldalági rokonok megnevezése következik. A nevek leggyakrabban a rokonsági fok megnevezésével társulnak. A család és a rokonság áttekintéséből nem zárhatók ki sem a távolra szakadt, sem a deklasszálódott személyek.
A gyászjelentő megszerkesztését 1-2 közeli hozzátartozó végzi el. A haláleset, a temetés a gyászjelentő révén olyan alkalom, amikor az elhunyt perspektívájából megtörténik egy nemzetség demográfiai teljesítményének és állapotának áttekintése és nyilvánosságra hozatala. A nemzetségi táblázat megszerkesztésének lehetséges gyakorlati funkciói: a halottal szembeni kötelezettségek kijelölése és vállalása (gyász, sírgondozás, a közvetlen hozzátartozókkal való szolidarizálás), a halott anyagi javai fölötti osztozkodás kereteinek jelzése, a család története és társadalmi presztizse egy szinkrón metszetének dokumentálása. Ezek a funkciók biztosítják a gyászjelentőnek a temetési szertartáshoz kötődő közvetlen és a perspektivikus aktualitását.
Az erdélyi gyászjelentők kutatását Keszeg Vilmos kezdeményezte, két aranyosvidéki szövegkorpusz elemzésével (1999). Deák Ferenc háromszéki, Salló Szilárd csíki gyászjelentőket mutatott be (Deaák 2008, Salló 2007).
Kisebb léptékű genealógiai táblázatokat állítanak össze a végrendeletek. A szövegtípus szerkezetében a középkori okiratok hatása ismerhető fel. Törvények a 17. századtól szabályozzák a megszerkesztését. Ekkor, egy 1638-ból származó rendelkezés hatására állandósul a megírásásának és hitelesítésének rituáléja, ami a 18. századi egyházi és polgári törvények szerint is a végrendelkezés érvényességének feltétele (Tárkány Szűcs 1961). A legyezőszerűen szétnyíló, terebélyesedő genealógiai táblázatoktól eltérően, a végrendelet beszűkíteni igyekszik az örökösök struktúráját. Általában a szülő-gyermek, emellett ritkábban, extrém esetekben a testvér-testvér, keresztülő-keresztgyermek viszonyt erősíti meg. A végrendelet az elhunyt anyagi javainak szétosztásával legitimizálja az elhunyt és az örökös közötti vérségi, jogszerűségi viszonyt vagy egyéb természetű egyezséget. A jogszerűség az elhunyt közvetlen vérségi leszármazottainak egyenlőségére vonatkozó társadalmi konszenzus. Az ezt kiegészítő egyezség az elhunytnak az örökössel szembeni szimpátiáját, az örökös halottnak nyújtott szolgálatait veszi figyelembe. Ezért az örökösödési esélyegyenlőséggel szemben diszkriminatív, szelektív motívumokat érvényesít. A végrendelet elkészülte, megléte, formai kifogásolhatósága esetén a halott rendelkezése érvénytelennek minősül.
A végrendelkezés két szempontot érvényesítve írta át a természetes genalógiai vonalat. Az egyik szempontot az érvényben lévő törvényes rendelkezések írták elő, a másikat a végrendelkező személy személyes preferenciája. A végrendelet mint írott szöveg ezért is rendelkezett tekintéllyel. Érvényességének feltétele volt annak garantálása, hogy a végrendelkező „ép elmével, megfontoltan, sajától elhatározásából és senkitől sem kényszerítve" hozta meg döntéseit. A végrendelkező tehát egyik oldalon már előrehaladott életkorral, kiépült leágazással, összegyűjtött ingó és ingatlan javakkal, a másik oldalon pedig egészséges és befolyásolatlan ítélőkészséggel kellett hogy rendelkezzék. Az életből való távozásának napirendre kerülése előkészítette, majd tényleges távozása beindította a nemzetség differenciálódását. Ezért is vált szükségessé a leszármazási vonalak számbavétele, törvényesítése, a betolakodók kiküszöbölése, az érdemeket szerzett idegenek beemelése az örökösök körébe.
A végrendeletek kutatása az 1980-1990-es években lendült fel (Tárkány Szücs 1961, Rácz 1982, Németh Z. 1987, Bene 1989, Kristóf 1990, Horváth 1994, Németh G. 1995, Zsók 1999, erdélyi anyag: Deák 2003, Tüdős S. 2003).
A fenti genealógiai táblák mindenikét más-más körülmények között szerkesztik meg. Megalkotásuk morális kötelezettség vagy privilégium, életkorhoz, nemhez, vérségi fokhoz, társadalmi státushoz, az öröklésre való jogosultsághoz kötődik. Megszerkesztéséhez és megszövegezéséhez sajátos tudás, jártasság szükséges, ami specialista igénybevételével, valamint szövegminták felhasználásával biztosítható. A tulajdonképpeni szerző kiléte leggyakrabban homályban is marad. Egyes szövegek szertartásos előadásuk során töltik be eseményszervező szerepüket, s ez sajátos előadói készséget igényel.
A szövegek (táblák) általában sztereotip nyelvi fordulatokkal hivatkoznak arra a helyzetre, kontextusra, amelyben létrejönnek és bemutatásra kerülnek. Bemutatásuk primér kontextusa a haláleset, a temetési szertartás, céljuk a haláleset hírül adása, a halott szociális struktúrában való elhelyezése, a temetés levezetése, a halott nyugalmának biztosítása, a hozzátartozók státusának újrafogalmazása.. A szövegek elsődlegesen a leszármazottakat, a nemzetség, a család tagjait szólítják meg, valójában azonban tágabb hallgatóságra is számot tartanak.Másodlagos kontextusban az említett szövegtípusok a kihelyezett emlékezet formái, amelyek segítségével felidézhető elhunyt személyek emléke, rekonstruálhatóak rokonsági viszonyok.
BALASSA Iván: A magyar falvak temetői. Corvina, Budapest, /1989/
BALÁZS Lajos: Menj ki én lelkem a testből. Elmúlás és temetkezés Csíkszentdomokoson. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 1995.
BALÁZSI Dénes: Halotti búcsúztatók a Kis- és a Nagy-Homoród mentéről. In: CSEKE Péter-HÁLA József (szerk.): A Homoród füzes partján. Dolgozatok a Székelyföld és a Szászföld határvidékéről. Pro-Print, Csíkszereda, 2000. 363-384.
BARTHA Elek: Halotti búcsúztatók a dél-gömöri falvak folklórjában. I-II. Debrecen, 1995.
BENE János: Végrendeletek és hagyatéki leltárak Nyírbátorból. Nyírbátor, 1989.
DEÁK Ferenc: A végrendelkezés Csernátonban. In: DIMÉNY Attila - SZABÓ Á. Töhötöm (szerk.): Népi kultúra, társadalom Háromszéken. Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 2003. 154-175.
DEÁK Ferenc: „Lehullott fejünk koronája...." A csernátoni gyászjelentőkről. Székelyföld 4. (2008) 91-101.
ERDÉSZ Sándor: Fejfaírók a szatmári Erdőháton. Ethnographia 79. (1968) 2. 201-224.
FODOR Attila: Az aranyosszéki halottbúcsúztató versek 21. századi vizsgálata. Erdélyi Múzeum LXX. (2008) 1-2.
HORVÁTH József: Temetkezési szokások kora újkori végrendeletek tükrében. In.: KISBÁN Eszter (szerk.): Parasztkultúra, populáris kultúra és a központi irányítás. MTA Néprajzi Kutatóintézet, Budapest, 1994. 197-212.
IMREH Pál - HOPPÁL Mihály: Fejfák és temetők Erdélyben. Folklór Archívum 7. Budapest, 1977.
KESZEG Vilmos: Századeleji gyászjelentő lapok. In: Uő. (szerk.): Írás, írott kultúra, folklór. Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 7. Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 1999. 95-110.
KESZEG Vilmos: Szövegtípusok, szövegfunkciók és íráshasználat az aranyosszéki temetési szertartásban. In: CSERI Miklós - KÓSA László - T: BERECZKI Ibolya (szerk.): Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón. A Magyar Néprajzi Társaság és a Szentendrei Szabadtéri Múzeum közös kiadványa, Szentendre, 2000. 131-163.
KESZEG Vilmos: A genealógiai emlékezet szervezése. In. ÁRVA Judit-GyYARMATI János (szerk.): Közelítések az időhöz. Tanulmányok. Tabula könyvek 3. Néprajzi Múzeum, Budapest, 2002. 172-212.
KESZEG Vilmos: A halott biográfiája: lázadás a névtelen halál ellen. In: Uő: Homo narrans. Emberek, történetek és kontextusok. (Ariadne Könyvek.) KOMP-PRESS-Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár, 2002a. 205-256
KESZEG Vilmos: Aranyosszék népköltészete.Népi szövegek, kontextusok. Monográfia I-II. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2004.
KOCSIS Gyula: A gyászjelentés szerepe egy mezővárosi társadalom kapcsolatrendszerében (Cegléd). Ethnographia 102. (1991)1-2. 147-159.
KOCSIS Gyula: 18. századi ceglédi végrendeletek. In: Uő. (szerk.): Történeti és néprajzi tanulmányok Ceglédről. Kossuth Múzeum, Cegléd, 1993. (Ceglédi Füzetek 28.) 5-31.
K.KOVÁCS László: A kolozsvári hóstátiak temetkezése. Kolozsvár, 1944
KOÓS Ferenc: Házfeliratok és sírversek Brassó megye csángó-magyar községeiből. Brassó, 1894.
KRISTÓF Ildikó: „Rendeld el házadat, mert meghalsz". A végrendelet készítés normái és formái a 16-17. századi magyarországi falvakban és mezővárosokban. In. BENEDEK Katalin - CSONKA-TAKÁCS Eszter (szerk.): Démonikus és szakrális világok határán. MTA Néprajzi Kutatóintézete, Budapest, 1999. 521-556
KRISTON VÍZI József: Halottas búcsúztatók Borsodbótáról és Upponyból. (A Miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei, 21.) 1983. 156-166.
KRÍZA Ildikó: Felsőnyéki halotti búcsúztatók. MTA Néprajzi Kutatóintézet, Budapest, 1993. 16-24.
KUNT Ernő: Az utolsó átváltozás. A magyar parasztság halálképe. Gondolat, Budapest, 1987.
NÉMETH Gábor: Nagyszombati testamentumok a XVI-XVII. századból. MNM, Budapest, 1995.
NÉMETH Zoltán: Testamentumok, osztályos egyezségek Nyíregyházán 1759-1792. (Szabolcs-Szatmár Megyei Levéltár Közleményei) Nyíregyháza, 1987.
PÉTERFY László: Marosszék régi sírkövei. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2005.
RÁCZ István: Hajdúvárosi végrendeletek és osztálylevelek. A Hajdú-Bihar Megyei Levéltár Évkönyve. 1985.135-156.
SALLÓ Szilárd: Egy egyén tulajdonában lévő gyászjelentő-gyűjtemény vizsgálata. Acta Siculica 2007. 739-750.
SERES András: Barcasági magyar népköltészet és népszokások. Sajtó alá rendezte KESZEG Vilmos. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1984.
SILLING István: Egy bácskai (nemesmiliticsi) halotti búcsúztató. Néprajzi Látóhatár III. (1994) 3-4. 199-201.
SZABÓ László: A magyarnyelvűség és Várasfenes halottbúcsúztatói. In. Uő. Társadalom, etnikum, identitás. Debrecen, 1996. 105-119. (Folklór és Etnográfia 91.)
SZABÓ Péter: „Szomorodott szívvel tudatjuk..." Gyászjelentések a múlt században és a század elején. Jel-Kép II. (1981) l. 29-36.
SZABÓ Péter: Gyászjelentések a 19. században és a 20. század elején. Ars Hungarica 11.(1983) 1. 87-92
TÁRKÁNY SZÜCS Ernő: Vásárhelyi testamentumok. Budapest, 1961.
TÁRKÁNY SZÜCS Ernő: Magyar jogi népszokások. Gondolat Kiadó, Budapest, 1981.
TÜDŐS S. Kinga: Hadviselő székelyek végrendeletei Háromszéken. (Erdélyi testamentumok I.) Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2003.
TÜDŐS S. Kinga: Erdélyi nemesek és főemberek végrendeletei (Erdélyi testamentumok II.) Mentor Kiadó, Masrovásárhely, 2006.
ZSIGMOND József - PALKÓ Attila: Magyaró néphagyományaiból. Szemelvények. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 1996.
ZSÓK Béla: Ezek utolsó akaratim... In: KESZEG Vilmos (szerk.): Írás, írott kultúra, folklór. A Kriza János Néprajzi Társaság Évkönyve 7. Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 1999. 111-118.