Utolsó frissítés: 2010-12-15
Szerző: GAZDA Klára
A hímzés díszítőművészeti ágazat, mely különböző anyagú (bőr, posztó, vászon) és rendeltetésű (letevő és felvevő ruha, öltözet-kiegészítő) tárgyakon jelenik meg. A magyar népművészet a szomszédos román és szláv népekéhez hasonlóan, de a nyugat-európaiakétól eltérően, gazdag a hímzésekben. A viselet komponensei közül elsősorban az inget, kötényt, a bunda- és szűrféléket díszíti hímzés, egy korai fázisban csak az anyagszegélyeken, a toldásoknál és ráncolásoknál, majd később a nagyobb kiterjedésű felületeken is.
Az inghímzés a magyarságnál régi műfaj. Az első fennmaradt emlékei a 16. század elejéről, II. Lajos király és felesége, Mária ruhatárából származnak. Erdélyi szélesebb körű jelenlétéről ugyane század második felétől kezdve több levéltári, majd képi forrás tanúskodik. A hímes ing egykori használatát a szakkutatás olyan táji csoportoktól is jelzi, ahol mára már híre-hamva sincs. Ismerték a székelyek, a mezőségiek, a szilágyságiak, a Kis Küküllő mentiek. A 20. század elején hagytak fel vele a hétfalusi csángók. Noha megváltozott rendeltetéssel, máig felöltik a szakadátiak, a bukovinai székelyek Erdélybe telepített csoportjai, a torockóiak, kalotaszegiek, valamint a gyimesi és moldvai csángók. A hímzés tájankénti vagy etnikai csoportonkénti eltérései azonosító jelként szolgáltak.
A magashegyi övezetbe tartozó szórványtelepüléseiken viszonylag elszigetelten élő gyimesiek szállásaikon egyoldalú legeltető, ill. szénázó nagyállattartást folytattak. Az 1970-es évekig, amikortól a csíkszeredai gyárakba és üzemekbe kezdtek ingázni, sajátkészítésű viseletben jártak. A nők gyapjú lepelszoknyája Kelet-Európa felé mutat, mellévarrott ujjú inge reneszánsz örökség, míg a férfiak egyenes szárú posztó lábravalója és hosszú eresztékkel bővített, kieresztett inge a19. századi erdélyi jobbágyok viseletének folytatója. A gyimesiek nagy gondot fordítottak öltözetük esztétikus kivitelezésére és hordására. Az első látásra szembeötlő ingük szépségét annak háziszőtt anyaga, díszítőtechnikái és díszítményei - hímzése, kézelője fodrának horgolt csipkeszéle és esetenként a hasítékát záró színes, sodrott mejjkötője - biztosították. A varrógép elterjedését megelőzően az alkotóelemeket behányással szegték, és kötésnek nevezett szerényebb vagy mutatósabb varrott csipkével kerekítették össze. Minden női inget díszítettek, a viselő korához és a viselési alkalomhoz igazított eltérő dekorativitású mintákkal és esetenként változó öltéstechnikákkal. A hímek vízszintes sávokban sorjáztak a keskeny álló galléron, a szélesebb könyökön (valójában a felkar közepén), az újjfodor peremi tászlin és a nyakalatti-, valamint az alkar közepi ráncolást díszítő újjszedésen. A menyasszonyingek különleges szépségét nemcsak az átlagosnál mívesebb öltéstípusok és tetszetősebb minták adták, hanem ujjakon a válltól az újjszedésig terjedő függőleges felvarrás-sorok is. A férfiingeknek a gallérját és a kézelőjét, illetve lobogóját (újjperemét), meg a hasítékát alulról bélelő takaró lappancsát hímezték ki, a vőlegényinget régebben rudaskötésnek nevezett széles varrott csipke is ékesítette. Kb. 25 féle, különböző funkciójú öltést ismertek. A jellegadó (az anyag) fonáján varrott technikát és a vele képzett régi stílusú szigorúan geometrikus hímeket a női ingeken az 1930-as évektől szintén szálánvarrott, de elnagyoltabb félkeresztszemes öltéssel, butukossal varrt, naturális virág- vagy gyümölcsfüzérek váltották fel. Ugyanekkortól a férfiingeknél is új stílus jelent meg: már nem mértani mustrákat hímeztek őtögetéssel (az anyag színén mintaelemek irányában haladó szálszámolásos laposöltéssel), szálkiszedéssel és tyúkbőrrel (átcsavarásos öltés) hanem előrajzolt virághímeket a vászon színén varrott laposöltéssel. A Nyugat- Ázsiától kezdve Európa-szerte elterjedt régies mintakincs alig néhány formai elemre (pl. rombusz, kereszt, S, V, fésű, kampó, horog stb.) épült, melyeknek a csonkolásával, eltolásával, megkettőzésével, megfordításával vagy tükrözésével számos új motívumot hoztak létre. A régi, szétmállott ingek megőrzött hímes darabkáin a legkisebb változtatás elvét követve univerzális alapformák keletkeztek, melyeket analógiás asszociatív alapon főként állatokról, tárgyak és növényrészekről neveztek meg. A mintaépítésben játszott fontosságuk szerint megkülönböztették az önálló hímeket a választékoktól, a középső főmintát az azt felülről-alulról szegélyező mesterkétől. A motívumokat összetettségük szerint is rangsorolták: egészhímnek a kettős, félhímnek az egyetlen szimmetria tengely körül tükrözöttet nevezték. Kedvelték a pozitív-negatív reciprok szerkezeteket, valamint a komplementer mintákat. A biedermeier ízlésű naturális hímek geometrizált formáját a természetben talált virágokról vagy a porcelánedényeket díszítő mintákról szitával számolták le.
A lányok 12 éves koruktól kezdtek inget hímezni. A kiszabott, de még össze nem állított, a piszkolódás ellen textilbe fogott vászondarabokat a téli periódus, valamint a szénaszárítás kényszerű szünetei idején varrták ki. Ezek a családi körben eltöltött alkalmak a minél szebb titkos hím elkészítetéséért folyó versengés számára is keretet biztosítottak. Márpedig a nők presztízsüket nagymértékben ennek köszönhették. A vadonatúj hímes ing bemutatásának egyik legfontosabb alkalma a húsvéti mise volt: ekkor a közösség minden tagja új ruhában jelent meg. De más nagyobb egyházi ünnepekre, pl. pünkösdre, a templombúcsú napjára, valamint rituális alkalmakra: keresztelőre, esküvőre, temetésre is új hímes ingek készültek. Ingajándék szentesítette az újonnan megkötött menyasszony-vőlegény, meny-anyós, keresztanya-keresztgyermek stb. kapcsolatokat: A rituális alkalmakra járó speciális hímek - pl. a vőlegénying nagyberbécsszarva gallér-, és a menyasszonying békaszemes szedéshíme - elhomályosult szimbolikus funkciót sejtetnek.
GAZDA Klára: Egy díszítőművészeti motívumkatalógus előmunkálataiból. A gyimesi viselet vászonhímzésmintái. In. BALÁZS Géza - CSOMA Zsigmond - JUNG Károly - NAGY Ilona - VEREBÉLYI Kincső (szerk.): Folklorisztika 2000-ben. Folklór - irodalom - szemiotika. Tanulmányok Voigt Vilmos 60. születésnapjára. II. Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar, Budapest, 2000. 417-440.
GAZDA Klára: A díszítmény jelentése. In: Uő: Közösségi tárgykultúra - művészeti hagyomány. (Néprajzi Egyetemi Jegyzetek, 4.) KJNT-BBTE, Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék, Kolozsvár, 2008. 334-343.
KÓSA-SZÁNTHÓ Vilma: Csángó népviselet. In: KARDALUS János (szerk.): Hargita megyei népviselet. Csíkszereda, 1979. 103-149.
LÜKŐ Gábor: A gyimesi csángók hímzései. Kézirat a szerző hagyatékában.
SERES András: Népi hímzések. Művelődés XXX. (1977) 4. 35-38.
Képek