Utolsó frissítés: 2010-11-30
Szerző: GAZDA Klára
A romániai magyarság népművészete kutatásának történetét a magyarországival való, koronként szorosabb vagy lazább kapcsolatában tárgyaljuk.
A népművészet felfedezése a 19. század közepi, Angliából kiinduló, az egész kontinensen szétgyűrűző, Közép-Kelet Európában nemzeti tartalommal telítődött iparfejlesztő reformtörekvéseknek köszönhető. Nyugaton a gyáripar, minálunk a megteremteni kívánt „nemzeti ipar" és „nemzeti művészet" számára gyűjtöttek művészi megformáltságú mintapéldányokat. E mozgalom Erdélyben és Magyarország más régióiban, ugyanazon gyakorlati indítékokkal indult, új intézmények megalapításhoz és a tudományosság kibontakozásához vezetve. Az erdélyiek is világ- (Bécs 1873, Párizs 1900) és nemzeti kiállításokon (Budapest 1885, 1896 - millenniumi kiállítás, stb) vettek részt, regionális (Erdélyi Nemzeti Múzeum 1859, Székely Nemzeti Múzeum 1879), ipartörténeti (Marosvásárhely, 1886) és néprajzi (Erdélyi Kárpát Múzeum, 1902) múzeumokat, kollégiumi gyűjteményeket (Székelyudvarhelyi Református Kollégium, Csíksomlyói Katolikus Gimnázium) hoztak létre. Rajztanárok (pl. Huszka József) műtárgyakkal és azok rajzával táplálták a diákság nemzeti büszkeségérzetét. Iparoktatási intézetek (pl. Női Ipartanműhely, Sepsiszentgyörgy, 1880, Udvarhelyi Kő- és Agyagipari Iskola 1893), gazdasági egyesületek (pl. a Háromszékmegyei Székely Háziiparegyesület 1876) munkálkodtak a nemzeti műipar-, művészek kísérleteztek az ornamentika- (marosvásárhelyi Kultúrpalota (1911-1913) avagy a formavilágra alapozó (pl. Kós Károly építészete) magyar(os) stílus megteremtésén. Kihalófélben levő népművészeti ágakat (kalotaszegi hímzést és fafaragást, árapataki hímzést) fejlesztettek jövedelmező háziiparrá a polgári körök számára nyitott bazárok (pl. a budapesti Erdélyi bazár, 1887, illetve Karácsonyi bazár 1894,) ellátására, Intenzív tárgygyűjtés állt az új intézmények szolgálatában, (pl. a kézdivásárhelyi Balázs Márton 1895-1902 között több mint tizenkétezer bokályt, hímzést, stb. szállított a kolozsvári és sepsiszentgyörgyi múzeumok, valamint a Budapesti Mintarajztanoda számára). Esetenként alaposabb dokumentáció, majd leíró tanulmány kísérték e gyűjtőmunkát. Évkönyvek biztosítottak teret a publikációknak (pl. Balázs Márton 1902-ben a Székely Nemzeti Múzeum évkönyvében a háromszéki írott tojásokról közölt tanulmányt.
A magyar néprajztudomány első, komolyabb megvalósításainak szintén közük volt Erdélyhez. Innen származott, itt vetette fel összmagyar viszonylatban is elsőként az egyetemi néprajzoktatást és tartott előadásokat a Kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen (1898-1921) Herrmann Antal, számos szakintézmény kezdeményezője. Itteni (kalotaszegi, Aranyosszéki- és torockói) anyagot dolgozott fel templommennyezetekről, viseletről, bútorokról, településszerkezetekről is szólva Jankó János (1892 1893), a két első, magyar néprajzi tájmonográfia szerzője, a milléneumi kiállítás szervezője. Két erdélyi táj (Kalotaszeg: 1907, illetve Torockó és Székelyföld: 1909) népművészete is egy-egy önálló kötetet kapott az első nagyívű - a nemzeti művészeti mozgalom számára ihletforrásul szánt - magyar népművészeti forráskiadványban, Malonyay Dezső munkájában, funkcionális tömbökbe szerkesztve, a nagy történeti stílusok népművészetre gyakorolt hatását is tárgyalva. Székelykapukat, fejfákat és erdélyi (magyar és román) fatornyokat mutatott be korábban nem ismert részletezéssel és műszaki rajzokkal Szinte Gábor. Részben a székelykapuk ornamentikájában kereste a nemzeti stílus ősi gyökereit, téves perzsa és indiai analógiák alapán, Huszka József. A első, nemzetiségeket kutató néprajzi monográfia, Moldován Gergely románokról írt könyve (1898) szintén Erdélyhez kötődött.
Az impériumváltozás következtében megváltozó, romló intézményi feltételek - a kolozsvári magyar egyetem megszünte, a múzeumok elégtelen állami támogatottsága - közepette, az itteni és anyaországi népművészetkutatás nagymértékben külön utakra kényszerült. A kisebbségi létben a népművészetnek fokozott etnikai és vallási identitásmegerősítő, valamint gazdasági és morális válságot mérsékelő szerepet tulajdonítottak. Az 1930-as években értelmiségiek (Domokos Pál Péter, Vámszer Géza, Haáz Ferenc Rezső) vidéki (csíki és székelyudvarhelyi) múzeumokat alapítottak, revival népművészeti mozgalmakat (viseletfelújítás, festékesszövés) kezdeményeztek. A megélénkült terepmunkába a diákjaikat is bekapcsolták. Szakadáti és moldvai csángó témájú monográfiák (Vámszer Géza) a Domokos Pál Péter, Lükő Gábor), érintették a népművészet kérdéseit is. A csíkmegyei települések, viseletek, a népművészet foglalkoztatta Vámszer Gézát. Közben Viski Károly tárgykatalógusokban mutatta be a Budapesti Néprajzi Múzeumban őrzött csíkmegyei hímzéseket (1924) és székely festékeseket (1928). Népművészetkutatásai követendő tudományos mérceként szolgáltak: a székelykapukról értekezve e tárgytípus európai kapcsolataira hívta fel a figyelmet, a magyar népművészetet tárgyaló, műfajok szerint rendszerezett szintézisében (é. n.) az anyag, technika és ornamentika kölcsönös meghatározottsága mellett érvelve, a népművészet történeti rétegeiről, funkcióiról értekezett. Ugyanekkor Györffy István kidolgozta a levéltári adatokra épített tárgytörténeti kutatás módszerét. Erdélyben a nyelvész Szabó T. Attila folytatott intenzív levéltári kutatást, és rekonstruálta szótörténeti adatok fényében a tárgyak (festékes, népi faépítészet) történeti állapotát. Impozáns levéltári kutatómunkájának gyümölcse, az Erdélyi Szótörténeti Tár 13 kötete az erdélyi népművészet történetének rendkívül értékes forrása.
Az 1940-1944 közti észak-erdélyi „kicsi magyar világban", a háborús viszonyok ellenére, az anyaország anyagi és erkölcsi támogatásának köszönhetően a népművészetkutatás intézményi feltételei megjavultak. A múzeumi munka előrevitelére magyarországi szakembereket küldtek ki, így Balassa Ivánt, aki főleg a székely művészi kerámiával és temetőkultúrával foglalkozott. A budapesti Országos Nép- és Tájkutató Intézet szervezésében a Képzőművészeti Főiskola hallgatói 3 nyáron át több hetes csíkmenasági gyűjtőtáborban tanulmányozták a népművészetet. A felélesztett kolozsvári egyetemi néprajz szakon fiatal szakembereket képeztek, köztük Kós Károlyt és Haáz Ferencet. Kós Károly később itt tanított is, a nyelvész és népviseletkutató Nagy Jenővel együtt.
Több szempontból fontos volt Palotay Gertrúd munkássága: egyfelől, az erdélyi hímzés művelődéstörténeti és társadalmi szempontok szerinti elemzéseiért, a magyar népi hímzést ért török hatás felkutatásáért, az erdélyi hímzések stíluskritikai alapon történő lokalizálását, másfelől a népművészetkutatás eredményeit számbavevő és faladatait kitűző. elvi- és módszertani szempontokat érvényesítő írásáért (1948).
A második román világban részben javultak, részben romlottak az intézményi feltételek. 1948-tól beszüntették az egyetemi néprajzoktatást. A Román Tudományos Akadémia Művészettörténeti Intézete az 1950-es években egy több éves magyar népművészetkutató program lebonyolítását bízta Kós Károlyra. A három alaptagot - Kós Károlyt, Szentimrei Juditot és Nagy Jenőt - meg néhány segítőt számláló kutatócsoport Kászonban, a moldvai csángóknál, a szilágysági Tövisháton, Kis-Küküllő mentén, Torockón és Széken végzett terepgyűjtést, melyek eredményeként, ha néhány évtizeddel később is, 5 jelentős, építészetet, textílmunkát és viseletet elemző monográfia, 3 hímzésminta-gyűjtemény, és több tanulmány látott napvilágot. Szentimrei Judit diákjaival a román kutatócsoport Zsíl völgyi és barcasági kutatóútján is résztvett. Ugyanekkor Faragó József, Vámszer Géza és Nagy Jenő Kalotaszegen a népviselet helyzetét, történetét, meg az előállításával foglalkozó kismesterségeket tanulmányozta. E munkák eredményei csak évtizedekkel később jelenhettek meg.
A kutatás másik centrumát az újonnan állami fennhatóság alá vont múzeumok - a magyar és Romulus Vuia alapította román - néprajzi gyűjteményt egyesítő Erdélyi Néprajzi Múzeum, és a gyergyói, székelykeresztúri csíkszeredai múzeumok képezték. Ezek jeles személyiségei Kós Károly, Tarisznyás Márton, Molnár István, Kovács Dénes, János Pál voltak. Az 1960-as évek második felétől száma még gyarapodott (Csernátoni Helytörténeti- é kézdivásárhelyi Céhtörténeti múzeum, Haszmann Pál és Incze László közreműködésével). A néprajzkutatás felélénkülését tették lehetővé az ekkortájt létrehozott önálló néprajzi részlegek, melyekben filológus képzettségű muzeológusok (Gazda Klára, Demény István Pál, Fülöp Lajos, Farkas Irén) tevékenykedtek. Beindult a tárgyegyüttes gyűjtés (Kós Károly, Gazda Klára). Folyóiratok (Jóbarát, Dolgozó Nő) egész Erdélyre kiterjedő irányított társadalmi gyűjtőmozgalmaiból szűrmazó gyűjtemények (baba méretű népviselet, csecsemőkelengye, gyermekruha) gyarapították a múzeumi állományt. Múzeumi évkönyvek, mintakatalógusok (pl. a lőporszarukról: Molnár István és Ughy István), tárgysorozatokat (pl. Kós Károly tollából a csempéket, guzsalyokat, ivókupákat, Lápos vidéki román ácsolt bútorokat) ismertető tanulmányok mutatták be vagy elemezték a gyűjteményi anyagot Középkori ásatások (Benkő Elek) járultak hozzá a kerámiaművészet és fűtőberendezések történetének megismeréséhez. A néprajz számára is hasznosítható, annak összehasonlítási alapot kínáló iparművészeti kutatás folyt (pl. Kelemen Lajos a festett mennyezetekről írt összefoglaló tanulmányt, B. Nagy Margit a magyar nemesi osztály körében fennmaradt erdélyi reneszánsz tárgykultúrát mutatta be monográfiában).
Az 1968-as megyésítéskor a folklorizmus támogatására szervezett művészeti népiskolák, a Népi Alkotások Házai, népi együttesek népművelési szakirányítói (Bandi Dezső, Haáz Sándor, Kovács Dénes, Seres András, Kardalus János, Kósa-Szánthó Vilma), valamint önkéntes gyűjtők viseletről, kerámia- és bútorkészítő központokról, hímzésekről stb. szóló kutatásaikat tanulmányokban, illetve mintaalbumokban (kapukról, festett bútorokról, szedettes szőttesekről, hímzésekről, stb.) értékesítették. A megyei művelődési központok önálló kiadványokat jelentettek meg. Kisebb anyagközléseknek adott tért a Művelődés című országos folyóirat.
Az erdélyi magyar népművészetkutatás legmeghatározóbb alakja, Kós Károly, célul tűzte ki egy jövendő szintézis elkészítését, melyhez, a tudomány szakember-hiányból származó „fehérfoltjainak" a betöltésére, nem szakember szerzőket kért fel, irányított, írásaikat az általa kezdeményezett Népismereti Dolgozatok c. periodikába szerkesztve. Ő maga az építkezés és lakáskultúra, a bútorművesség, a népi kerámia- és vasművesség, a szűcsmesterség, a szerelem és halál művészete kérdéseit kutatta. A tárgyak típusváltozatainak egymásmellé helyezésével hipotetikus fejlődéssorokat rekonstruált. A népművészetet tágan értelmezte: idesorolta a kivitelezése révén esztétikai értéket hordozó, termeléssel és életszükségletekkel, a társadalmi és szellemi élettel kapcsolatos népi eszközkészletet, tárgyalta az idetartozó alkotások előállításának, alkalmazásának, értelmének, kölcsönös meghatározottságának kérdéseit, szükségesnek látva a népi anyagi, társadalmi és szellemi kultúra egészére, az egész jelenségcsoportra irányuló kitekintést. Módszerét „komplex"-nek nevezte, mely az eddigi irányultságokat - - Leírást, grafikai rögzítést, evolucionista, földrajz-történeti és „marxista" (okokat és okozatokat megragadó) szemléletű analízist - szintézisbe ötvözi. Ugyanakkor elutasította a strukturalizmust és szemiotikát.
Szentimrei Judit, kutatási tárgyára a gyakorló szövő, textilművész és egyetemi oktató többlettudásával figyelt, szakavatottan elemezte a népi textíliák előállítási: anyaghasználati, technikai, ornamentális vonatkozásait, tárgytípusait és együtteseit, azok lehetséges részletkérdéseit, gyakorlati, ünnepi, rituális és mágikus funkcióit, anyagi, társadalmi és szellemi kontextuális tényezőit. A figyelmet a népi tárgyhasználati szokások szimbolikus dimenziói felé irányító szemléletével az antropológiai kérdésfelvetések felé nyitott. A népi terminológia tájankénti összehasonlító bemutatásával láttatta a jelenségek földrajzi kiterjedtségét, Összehasonlító művelődéstörténeti módszerrel vázolta fel a népi textilművészet történeti fejlődésének hipotetikus szakaszait.
Nagy Jenőt a táji viseletek leírása mellett azok különböző elemeinek történeti alakulása érdekelte, melyhez a tereptanulságok mellett szótörténeti tanulságokat értékesített. Péntek János a tárgy (kalotaszegi hímzés) és élő nyelv (népi terminológia) adatai alapján végzett funkcionális és szemantikai elemzést.
A korszak romániai magyar népművészetkutatása, 1980-ig, Kós Károly statisztikája szerint 25%-ban általános vonatkozásokra, 21%-ban a népi művességre, feldolgozásra, 28%-ban a termékekre, 9%-ban a tárgyegyüttesekre, 6,3%-ban a funkciókra koncentrált, illetve a megjelent munkák 5%-a vegyes tartalmú közlemény, 5,1%-a díszítőmotívum-gyűjtemény volt. Sokmindenben megfelelt a kor színvonalának, de nem meditált a népi szépségeszmény kérdésén, nem foglalkoztatta a stílus, a motívumok vándorlásának kérdése, amint azt Palotay Gertrúd javasolta. Elzárkózott a népművészet Voigt Vilmos által javasolt tágabb értelmezésétől, nem vizsgálta a népi ábrázolóművészetet. Jellemezte az objektív, ideológiamentes hangvétel, szemben a kortárs román néprajzkutatásban szokásostól, ahol a tárgyalt jelenséget mindig visszavezették a románság Kárpát-medencei őshonosságára, kultúrájának „különbözőségekben megnyilvánuló egységére."
Az 1990-es rendszerváltás utáni korszak, szabadabb intézmény- és kutatásszervezési feltételeivel, információ-robbanás biztosította munkalehetőségeivel nagymértékben korszerűsítette a népművészetkutatást is. A Kolozsvári Egyetem (Péntek János által újraszervezett) néprajz tanszéke és beinduló doktori iskolája végzősei közül többen (Szőcsné Gazda Enikő, Tötszegi Tekla, Szőcs Levente, Miklós Zoltán, Kinda István, Vajda András és mások) múzeumokban helyezkedtek el. A szakintézmények, beleértve a rendszerváltás után alulról szerveződő Kriza János Néprajzi Társaságot is, kezdettől szélesebbkörű szakmai kapcsolatokat tudtak fenntartani a külföldi és főként az anyaországi szakmai körökkel. A mai kutatások új szempontokkal egészültek ki: a figyelem központjába kerültek a rituális tárgyak szimbolikus vonatkozásai, a díszítmények strukturális elemei (Gazda Klára), a műtárgyak életpályája, személyi és csoportközi kapcsolatteremtő, státuszteremtő és családi emlékezetet fenntartó szerepei. (Tötszegi Tekla). A szabadabban hozzáférhető levéltárak intenzív történeti-néprajzi kutatásokat tettek lehetővé. Szőcsné Gazda Enikő elsősorban a lokális művészi kézművességre és tárgyhasználatra nézve tárt fel új adatokat, melyek segítenek a készítőközpontok lokalizálásában. Elemzéseivel megvilágította a tárgyegyüttesek használatának társadalmi meghatározottságait, jogi feltételeit, a törvény és szokás közti összefüggéseket stb. (Szőcsné Gazda Enikő). Új múzeumi tárgykatalógusok készültek a csíki pásztorbotokról (Salló Szilárd), az ácsolt ládáikról (Szőcsné Gazda Enikő), a kályhacsempékről (utóbbi). Új elméleti-módszertani összegzések (Verebélyi Kincső, Gazda Klára) keresik a népművészet-kutatás esztétikai irányú kiterjesztésének lehetőségeit.
GAZDA Klára Közösségi tárgykultúra - művészeti hagyomány. (Néprajzi Egyetemi Jegyzetek, 4.) KJNT-BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék, Kolozsvár, 2008.
Kós Károly, dr.: Szempontok népművészetünk néprajzi vizsgálatához. Acta Hargitensia I. Csíkszereda, 1980. 235-244.
PALOTAY Gertrúd: A magyar népművészet kutatása. Néptudományi Intézet, Budapest, 1948.
VEREBÉLYI Kincső Korok és stílusok a magyar népművészetben. Osiris. Budapest, 2002.