Utolsó frissítés: 2010-12-15
Szerző: KESZEG Vilmos
Az 1894. március 17-ei V. számú törvénycikk magyar állami telepítések hullámát szabályozta. Kezdeményezője a földművelésügyi miniszter, dr. Darányi Ignác, aki a magyarországi gazdálkodás reformját léptette érvénybe. Az említett törvény első paragrafusa szerint „az állam, magánbirtokosok és földbirtokot tulajdonjoggal bíró községek a jelen törvény rendeletei szerint telepeket alapíthatnak, akár új községek alakítása, akár már létező községeknek hozzátelepítés által leendő megnagyobbítása céljából."
Az új telepeknek egyenként 150 telepes befogadására, a hozzátelepítéseknek pedig - a meglévő lakosság mellett - legalább 10 telepes család befogadására kellett alkalmasnak lenniük. Egy telepes család rendelkezésére bocsátott terület 10 holdnál kisebb, 80 holdnál nagyobb nem lehetett. Kivételt képeztek azok az iparos családok, amelyek „iparuk vagy foglalkozásuk folytán a község anyagi megerősödésére vagy közegészségügyi viszonyaik javulására (mint orvosok, állatorvosok, iparosok, munkások stb.) közreműködni vannak hivatva". Ezek a családok 4-5 holdnál kisebb területet is igényelhettek, minthogy megélhetésüket nem a föld biztosította. A gazdaságok vételára a területtől, az épületektől függően eltérő volt.
E szabályozás mögött kettős megfontolás húzódott. A megművelhető földek biztosításával egyrészt a telepesek elszegényedését kívánta biztosítani. Másrészt pedig népes lakosság beköltöztetésével annak beolvadását, szétszóródását akadályozta meg.
A törvény szerint a telepítő a betelepülők számára ingyen volt köteles átengedni a közintézeteket (templom, iskola), valamint a hatósági személyek (jegyző, pap, tanító, kisdedóvó) lakásához szükséges beltelkeket. Az új települések esetében a betelepedés előtt kötelező volt az iskola, a templom vagy imaház előkészítése. Továbbá pedig a telepítési terület legalább 5%-át szintén ingyen, közcélra kellet átengedni a lakosság számára: középületek, hatósági személyek lakása építésére, temető, faiskola, vályogvető gödör, piactér, vásártér, dögtér számára. Amennyiben a házat a telepes építette meg, a telepítő köteles volt az építőanyag beszerzésére kölcsönt biztosítani.
A törvényt követően M. Kir. Telepítési Felügyelőség jött létre (többek között kolozsvári székhellyel) a telepítés ügyeinek intézése végett. A földek felvásárlása, a területek feljavítása és a gazdaságok felépítése országos telepítési alapból történt. Az említett törvényt 1897-ben újabb rendelet követte, amely a pénzintézetek által a telepítők és a telepesek rendelkezésére bocsátott hiteleket szabályozta.
A telepítési terv a következő célokat követte.
1. A megművelhető, lakhatóvá tehető földterületek racionális, a vásárlóerő alapján történő újraelosztása. A 19. század közepétől kezdődően egymást követték a földreformok, a gazdálkodási reformok. A zárt, a túlnépesedett települések korlátozták a vásárlóerővel rendelkező fiatal családok kirajzását. Emiatt következett be a család megélhetési alapját képező földek öröklés általi felaprózódása, a falusi munkaerő városra való áramlása, a szezonmunkára való eltávozás, valamint a 19. század végétől az Amerikába való tömeges kivándorlás.
Elsősorban azok a családok vállalták a telepekre való költözést, akik pénzzel rendelkeztek ahhoz, hogy a gazdaság ellenértékét törlesszék, vagy pedig akik bíztak munkaerejükben, hogy az évek során kitermelik az állami kölcsön törlesztéséhez szükséges összeget.
2. A túlnépesedett települések lakosságának átirányítása lakatlan vagy gyéren benépesült területekre. Ez a szándék tehát egyszerre szolgálta a sűrű lakosságú települések „megcsapolását", valamint a szórványosodó települések felerősítését, a lakatlan területek benépesítését. Egy korabeli tordai újság e szavakkal adott hírt a telepítési törvényről: „Az alföld síkján lévő fajmagyar nép fölöslegektől duzzadó falvának és városainak viszonyait volt hivatva javítani, s egyúttal a végek nemzeti megizmosítása problemájára gondol." (Aranyosvidék XIII. 1903. 45. sz. 3.)
3. A mezőgazdaság számára előnytelen földek feljavítása, megművelhetővé tétele. A megművelhető földterületek növelése az erdők, bozótok kiirtása, a folyóvizek medrének szabályozása, a vizenyős területek kiszárítása, a meredek lejtők, a földcsuszamlások teraszosítása által volt lehetséges.
Bácskában, Temes és Krassó-Szörény megyében többezer hold erdőt számoltak fel a telepítés érdekében. Kolozskara határát a Mezőségre általában jellemző agyagpalán nyugvó vékony termőréteg alkotta. A nyári záporok mindegyre lemosták ezt a humusréteget. A terület lakhatóvá tétele érdekében a vízmosásos, palás részeket fásítani kellett, a kaszálókat kiszárítani, a vizenyős foltokat alagcsövezni, a kopár legelőket árnyékosítani. A dombok járhatóvá tétele érdekében kerengőutakat kellett megépíteni, s ezeket kaviccsal leszórni. Hasonló talajjavítási munkálatok előzték meg Detrehemtelep létesítését is. Az országos telepítési alapból vett pénzen a nedves földterületeket kiszárították, 115 hold szántóföldet alagcsöveztek, a patakok medrét szabályozták, a földcsuszamlással fenyegető dombokra 64 hold erdőt telepítettek a talaj megkötése céljából, a dűlőutakat szabályozták, megépítették az Alsódetrehembe vezető, a meredek dombot járhatóvá tevő kerengőutat, a legelők szélét körülárkolták és akácfákkal ültették be.
4. A nemzetiségi, etnikai arányok szabályozása, kiigazítása. A mezőségi magyar őslakosság megfogyatkozására évszázadokkal korábban került sor. A kopár dombok közé, a sűrűn lakott helységekbe települt lakosság teljes mértékben védtelen volt mind az ellenséggel (törökök, tatárok, labancok), mind a járványokkal szemben. A megcsappant lakosságú, többszáz holdas birtokaikra a magyar arisztokra családok Moldovából hoztak román anyanyelvű olcsó, igényekben szerény munkaerőt. A román lakosság számbeli gyarapodása, a magyar nyelvű lakosság visszaszorulása szórványállapotot eredményezett. Ezen állapot jellemzői a vegyesházasság, a nyelvcsere, az intézmények (iskola, templom) fenntartására való képtelenség, tanító, lelkész eltartásának, foglalkoztatásának nehézsége vagy lehetetlensége, a tömbmagyarsággal tartott kapcsolatok megszakadása.
A telepítés évtizedeiben a vezető politikusok, üzletemberek kétségbeesve tapasztalták az erdélyi magyarság gazdasági erejének, vásárlóerejének csökkenését, gazdasági befolyásának visszaszorulását. E következtetésnek a tordai Aranyosvidék 1905. április 8-án ilyenképpen adott hangot: „Évek óta újból és újból hangzik föl a panasz, hogy az erdélyi szász és román pénzintézetek összevásárolják a szabad kézből és árverésen eladásra kerülő birtokokat...Ezáltal a magyarság birtokállománya Erdélyben folyton apad és a magyar népelem is anyagilag és számban is csökken." Ezt látva a magyar pénzintézetek összefogásával 1904-ben megalakult a Magyar Telepítő és Parcellázó Bank, amely (egyéb bankok mellett) kedvezményes feltételek mellett kölcsönt biztosított földvásárlás céljából.
Az említett telepítési törvény kizárólagosan magyar anyanyelvű lakosságot mozgatott meg. A célpontját főleg három régió képezte: Bácska, Temesvár környéke és Erdély, ezen belül pedig elsősorban a Mezőség. Temesvár környékén a telepesek kizárólagosan német ajkú lakosokkal osztoztak a településeken. Minthogy a telepek környékének őslakosai protestáns vallásúak voltak, az állam csupán református vallású lakosság betelepedését támogatta. Egyedüli kivételt Marosludas képezett, ahova 36, Bukovinából elköltözött római katolikus család telepedett le.
Az állam a betelepedés befejeződése után is gondot viselt a településekre. A visszatelepülő, továbbköltöző vagy anyagi csődbe jutott családok esetében az államkincstár vásárolta meg a gazdaságot, s maga döntött az újraeladásáról.
1899-1903 között a következő települések megépítésére vagy kiegészítésére került sor:
Néhány év leforgása alatt tehát 1390 család mozdult el eredeti lakóhelyéről s települt át újdonsült gazdaságba. A gazdaságok költségeit minden telepes családnak 50 év alatt kellet törlesztenie.
A történelem azonban sanyarú sorsot készített elő a telepesek számára. Erdélynek Romániával való egyesülése (1918), a trianoni békeszerződés (1920) után, az első világháború befejezését követően, az új földreform (1921) nyomán az új román hatalom nem ismerte el a telepes családoknak a magyar állammal kötött szerződésben lefektetett jogait. 1923-ban megfosztotta őket szántóföldjeik nagy részétől.
KESZEG Vilmos (szerk.): Detrehemtelep. Adatok Detrehemtelep történetéhez. Hiperborea Kiadó, Torda, 2004.
LOVAS Sándor: A legújabb állami telepítések Magyarországon. Darányi Ignác M. Kir. Földművelésügyi miniszter megbízásából írta ~. Budapest, 1908.
MAGYARI Etelka: A bánsági magyar telepes falvakról. Néprajzi Látóhatár II. (1993) 142-146.
SOÓS László: Telepítés Nagysármáson (1893-1901). In: PÁL-ANTAL Sándor (szerk.): A Maros megyei magyarság történetéből. Tanulmányok I-II. Mentor Könyvkiadó, Marosvásárhely, 2001. II. 238-255.
SZEKERES Adél: A marosludasi telepítés (1902-1905). In: PÁL-ANTAL Sándor (szerk.): A Maros megyei magyarság történetéből. Tanulmányok. I-II. Mentor Könyvkiadó, Marosvásárhely, 2001. II. 256-274.
Képek