Utolsó frissítés: 2010-12-15
Szerző: KESZEG Vilmos
Európa-szerte szórványos tárgyi leletek, 20. századi feljegyzések és az élő szájhagyomány bizonyítéka szerint a középkortól ismert gyakorlat az építőáldozat. Két alapvető formája a tényleges és a szimbolikus élőáldozat, valamint más anyagok és tárgyak falba való beépítése. Az áldozatra általában az építés kezdetén és az épület felavatásakor kerül sor.
Az élőáldozat történhetett akár ember, akár állat (leggyakrabban kakas, tyúk, macska, ló) testrészeinek (csont, haj; koponya, vér, toll, tojás) felhasználásával. Csíkban és Moldvában egy személy árnyékát szalmaszállal, kákával megmérték, s ezt az építendő ház alapjába építették. Tordán egy, hozzávetőlegesen a 17-18. században épült ház lebontásakor a falából kakas maradványai és tojásdarabok bukkantak elő. Egy másik, a 18. században épült ház falából csirkecsontot tartalmazó fazakat bontottak ki. A tordai és környékbeli kőművesek a 20. században majorság vérét csepegtették a ház alapjába. A magyarlétai templom szentelésekor a 20. század első felében a toronyból egy kakast dobtak alá a mélybe. Kedvező jelnek tartották, hogy nem döglött meg.
Az építőáldozat egy másik formája szerint szentelmények és egyéb tárgyak (növényi magvak, pénz és oklevelek) kerültek az épület alapjába és falába. Egy kolozsvári piarista épületbe kenyeret és bort falaztak be, amit százévenként frissítettek.
Az építőáldozat szimbolikus formájára került sor az épületbe való beköltözéskor. Az első éjszakára állatot (kutya, macska, tyúk) zártak a házba, vagy először beteg, idős személy töltött benne egy éjszakát.
A 17. századtól kezdve napjainkig Erdély-szerte ismert gyakorlat az emlékiratoknak az épülő és a felújított templom fundamentumába és toronygömbjébe, középületek alapjába és falába való elhelyezése. Az emlékiratok a település és az építkezés történetét, valamint a lakosság, a gyülekezet névsorát, különösen az építőmesterek nevét tartalmazzák. Székelymuzsna református temploma 1834-1837 között készült el. Ekkor a toronysisak árbócfájába vésték az építés évét, az utókorhoz szóló buzdító szavakat, valamint a toronygombra adakozók teljes névsorát. Mákófalván az 1960-as években a parókia építésekor a munkálatokat végző mesterek az épület alapjába írást építettek be, a lelkész tudta nélkül. Az 1980-as évek közepén Gerendkeresztúron felújították a helybeli református papilakot. A bejáratttól jobbra üvegbe zárt emlékiratot helyeztek el. Köpeczi Nagy Dániel 1779-ben újraépítette 200 éves tordai házát. A falba a konyha ajtaja fölé, kancsóba emlékiratot épített be, amelyben hírt adott Torda 1709- és 1778-beli tűz általi pusztulásáról, 200 éves háza történetéről, családfájáról, családi állapotáról, az emlékirat készültének koráról, Istentől áldást és gyarapodást kért utódaira.
Az építőáldozat különböző funkciókkal rendelkezett. Elsődlegesen az épület és a benne lakók szerencséjét, a lakók egészségét biztosította. Rontásformaként a háziak tudta nélkül a küszöb alá rejtett, állati csontokat és vért tartalmazó csinálmány betegséget, szerencsétlenséget váltott ki. Másodlagosan az épület falában elhelyezett oklevél és pénz az építkező lokális közösség tagjainak, az építőmesterek nevét, valamint az építkezés idejét és körülményeit örökítette meg az utókor számára. A szentelmények használata a lakásavatási szertartás ünnepélyességére is utal.
Az építőáldozat adatait Bartha Elek, a toronygombiratok szerkesztésének és elhelyezésének adatait Keszeg Vilmos foglalta össze.
Az élő emberáldozat népköltészetben való megjelenítése a Kőműves Kelemenné balladája.
BECK Zoltán: Építőáldozat. Tanulmányok. (Új Auróra Füzetek) Békéscsaba, 1981.
ERNYEI József: Építőáldozat emléke a XVIII. századból. Ethnographia XXXIX. (1927) 52.
KESZEG Vilmos: Hir adás a' Késő Maradékhoz. 17-20. századi erdélyi toronygombiratok. Mentor Könyvkiadó, Marosvásárhely, 2006.
PÓCS Éva: építőáldozat. In: Magyar Néprajzi Lexikon 1. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1977. 697-698.
TÉGLÁS István: Építő-áldozat emléke Tordán. Néprajzi Értesítő XI. (1910) 1-2. 60-61.
TÉGLÁS István: Építő áldozat Tordán. Néprajzi Értesítő XIV. (1913) 1-2. 99-101.