Utolsó frissítés: 2010-12-15
Szerző: KESZEG Vilmos
Folklórkutató, etnológus, a kolozsvári egyetemen formálódott etnológusok második generációjához tartozott. A hagyomány feltárásától eljutott a hagyomány értelmezéséhez, a narratívumok tartalmi-formai vizsgálatától funkciójuk és kontextusuk, a folklór, a kultúra egésze, a kultúra és a társadalom, a mentalitás egységének vizsgálatáig. Több szintézisben érvelt a kultúra változása, tagolódása mellett, s vallotta a kutatás interdiszciplináris voltának szükségességét.
Nagyernyében született 1921. január 2-án. A gazdatiszt édesapa hamarosan Mezőpanitra költözött. Nagy Olgát itt érték az első meghatározó élmények. Középiskolát Marosvásárhelyen végzett 1939-ben, majd a református teológia hallgatója lett. 1940-ben férjhez ment Krizsovánszky László református paphoz. A házasságkötést követően egyetemi tanulmányait félbeszakította. Három hónapot Széken tanított. 1941-1945 között Kisiklódon éltek, ahol tanítónőként dolgozott. Itt született négy gyermeke. Ezek alatt az évek alatt szerezte meg a tanítónői oklevelet (1944). 1945-1951 között helyettes tanárként dolgozott Széken. Gunda Béla biztatására beiratkozott az egyetemre, 1948-ban szerezte meg a néprajz szakos oklevelet. 1952-1953 között az Utunk, 1953-1958 között a Dolgozó Nő belső munkatársa volt. 1958-ban a Román Tudományos Akadémia Folklór Intézetének kutatója lett. Innen vonult nyugalomba 1973-ban. 1978-ban doktori címet szerzett a kolozsvári tudományegyetemen. Disszertációjának címe A hiteles népmese esztétikája. Az utolsó években Sepsiszentgyörgyön élt. Itt hunyt el 2006. november 2-án.
Román Tudományos Akadémia Folklór Intézetben 1958-1973 között intézeti, kollektív és egyéni kutatási programokban vett részt. Terepútjai során az Erdélyi Mezőség, Marosszék és Kalotaszeg településeit járta be. Narratívumokat gyűjtött és szokáselemzést végzett az alábbi településeken: Árpástó, Mezőköbölkút, Nagyilva, Major (Beszterce-Naszód megye), Katona, Buza, Inaktelke, Mákófalva, Méra, Szék, Marokháza (Kolozs megye), Marosmagyaró, Mezőbánd, Marosvécs, Kásva, Udvarfalva, Görgényüvegcsűr, Hodák, Libánfalva, Laposnyatelep, Holtmaros, Marosszentkirály, Mezőpanit (Maros megye), Botfalu (Brassó megye).
Harminc év során mintegy 3 ezer népi narratívumot rögzített és tett közzé.
Az 1970-es évek végétől az 1980-as évek közepéig Péntek Jánossal együtt megszervezte és irányította a Korunk társadalomnéprajz körét, amelynek jelentős szerepe volt a romániai társadalomtudomány terén bekövetkezett nemzedékváltás előkészítésében. Az 1990-ben indult Kriza János Néprajzi Társaság aktív tagja volt. Egy évtizeden keresztül rendszeresen adott elő konferenciákon.
Nagy Olga alkotói életművében három paradigma különül el.
1. A hiteles szövegek kora. Életművének jelentős részét képezi szépirodalmi munkássága. Négy gyermeke fejlődésének figyelemmel követése ösztönözte az ifjúsági irodalom művelésére (Lányok a bentlakásban, 1960, Szidi, 1962, Vadvizek, 1965, Madár kék mezőben 1968, A szabadság hat napja 1999). Regényei mellett a szépirodalmi önkifejezés részét képezték a több kötetben megjelent irodalmi meséi (A vidámság madara, 1954, A vén pákász meséi, 1959, A kopasz király,1963, A vasfogú farkas, 1987, Csodaszerszámok 1991, Az aranyhajú és az elátkozott madarak 1996, A tündérek ajándéka 2000b).
Nagy Olga kutatói pályája a népmesegyűjtés és -archiválás égisze alatt indult. Gyűjtői pályafutását a szülőfaluból eredezteti. Bátyja, Nagy Ödön ösztönzésére kérdőív segítségével hiedelmeket, „mezőgazdasági tapasztalatokat", halállal és temetéssel kapcsolatos szokásokat írt össze.
Széki tartózkodása idején elmélyült a népköltészet gyűjtésében. A népmesék átírását, a gyűjtő általi végső formába öntését csak későbben utasítja vissza.
Az Előbb a tánc, azután a lakoma (1958) és A három táltos varjú (1958) kötetekben mezőségi népmeséket, a Lüdérc sógor-ban (1969) erdélyi, a Zöldmezőszárnyá-ban (1978) marosszentkirályi cigány népmeséket publikált.
Az életmű első nagy szintézise A táltos törvénye. Népmese és esztétikum c. kötet 1978-ban. A kötet előszava a mese felfedezésének izgalmáról árulkodik. Maga a kötet a magyar népemesekutatást hozta szinkronba az európai mesekutatással. Felvetett és a tereptapasztalatok alapján megválaszolt minden olyan lényeges kérdést, amely a mesekutatás kezdeteitől elhangzott. Ezek a kérdések a következők: a mesei fantasztikum (ősfantasztikum, prelogikus gondolkodás, a mimézis), a mesei jelképesség (ősszimbólum), a mesei formulák szerepe, a mesei szüzsé, a struktúra és kompozíció, az elbeszélői stílus, a grandiózum és a humor. Azonban a bevezetőben jelzett felfedezést a kötet nem tudta explicitté tenni, a kötet nem a megtalált élő kultúrát mutatta be.
A mesével kapcsolatosan Nagy Olga két megállapítást tett. 1. A realizmus betört a népmesébe. 2. A tréfás jelleg eluralkodott a népi narratívumokban. Megfigyelését a „mese visszautasításának", a „halhatatlan életösztönnek" nevezte. Ez a felfedezés két nagy gyűjteményben materializálódott. 1977-ben jelent meg a Paraszt dekameron, 1983-ban pedig az Újabb paraszt dekameron című tréfás történeteket tartalmazó gyűjtemény.
2. Az élő folklór felfedezése. Nagy Olga életművében a paradigmaváltásra a cultural turn-nal, a megfigyelés és értelmezés új habitusának kialakulásával egyidőben, az 1970-es évek elején került sor. Bevallása szerint ekkor fedezte fel az élő folklórt. Valójában azonban ebben a megfogalmazásban több tapasztalat rejtőzött (a narratívumok személyes jellege, a narratívumok előadásának körülményei és funkciói). A változást az 1960-as évek terepélményei, az élő kultúrával való kapcsolat indították el.
Az egyéniségkutatás módszerével az 1960-as évek végén találkozott. 1965-ben Vöő Gabriellával együtt nagy élményként élték meg a Jakab Istvánnal való találkozást. 1969-ben megjelent kötetének előszavában kötelezte el magát a mesemondók vizsgálata mellett. A Lüdérc sógor. Erdélyi népmesék kötet öt mesemondó bemutatását és meséit tartalmazta.
Nagy Olga a népmeséket keresve szembesült azzal a ténnyel, hogy a hagyományos szüzsék lassan-lassan elveszítették közönségüket és előadóikat, s a mindennapi történetmondás az aktualitások és a biografikus-autobiografikus közlés irányába tolódott el. Az új, személyes kifejezésmód megközelítésében Nagy Olga is jelentős szerepet játszott. 1960-ban „széki anekdotákat" közölt, majd 1975-ben tette közzé a Mesék és „igaz" történetek Széken. Szempontok a népi prózakutatáshoz egy erdélyi magyar faluban című tanulmányát. 1976-ban Élményelbeszélések a népi prózában és A mindennapok valósága címmel értekezett. 2001-ben a narratívumok pályájának két szélső állomását vetette össze, a népmesét és az oral history-t. Nagy Olga életművében ezt a paradigmát az Asszonyok könyve (1988) című gyűjtemény és a népi memoárok sora.
A népi önéletírás leírását Győri Klára Kiszáradt az én örömem zöld fája kötetének előszavában végezte el. Az emlékirat jellemzői között Nagy Olga továbbra is fő helyen említi a „tökéletes strukturáltságot", az epizódok „lekerekített, zárt formáját", a variálódást, az elsődleges oralitást. Viszont új motívumként jelenik meg az emlékezés mechanizmusának, a „népi valóság" visszatükrözésének, az élményszerűség bemutatása. Ezt követi Kocsis Rózsi és György Zsuzsa memoárja.
A valós funkciókat betöltő élő folklórról írott nagy értekezése, az Alkotás és befogadás a szerző meg-megújuló reményei ellenére sem látott napvilágot.
3. Az életpálya harmadik korszakát az életműből kölcsönzött szóval az interdiszciplinaritás korának nevezhetjük. Életművének utolsó évtizedeiben Nagy Olga életművében felerősödik az életforma és mentalitás komplex vizsgálatának, a mentalitás hosszú időtartamban való értelmezésének, a kultúra különböző regiszterei összefüggése, az értékrend és az életvezetési stratégiák lokális-regionális és rendi modellek szerinti szerveződése bizonyításának szándéka. Írásaiban az előző korszakok visszatérő témái mellett feltűnnek a népi vallás, a népi metafizika, a népi tudományosság, a paraszti polgárosulás, a falufejlesztés, az asszonysors, a cigánysors, a kisebbségi sors kérdései, akárcsak a néprajztudomány 20. századvégi dilemmái, hivatása, megújulásának esélyei.
A törvény szorításában. Paraszti értékrend és magatartásformák (Nagy 1989) egy hosszú kutatói pálya minden helyszínére kiterjedve „az erdélyi falu" társadalmának szerkezetére és a társadalom működésére vonatkozó megállapításait foglalja össze. A szerző a paraszti hagyományok változását, átalakulását korábbi írásaiban is jelezte. Ez alkalommal újabb megfigyeléssel lép tovább, miszerint a hagyományhoz való ragaszkodás és az újítás érvényesítése különböző modellek szerint történik (a hagyomány modellje, a felbomlás modellje). Több példa szemlélteti a hagyományba való szocializálódást, s ezáltal a hagyomány tartós továbbélését. Az emberi élet átmeneti fordulóinak értelmezésében sikerül túllépnie a szokásmodellek strukturalista értelmezésén, s a szokások „társadalmi dráma", normatív, a közösségi nyilvánosság szerepét hangsúlyozzák. Újabb fejezet tér ki a társadalmi együttélést szabályozó normákra, valamint a társadalmi szankciók formáira. A népi vallásosságra vonatkozó fejezet a később kibontakozó kutatásterület úttörő kezdeményezése.
Az 1970-es évek második felében Dimitrie Gusti és Venczel József példáját követve Nagy Olga falukutató csoportot szervezett a Havadon élő értelmiségiekből. A munka hosszú hányódás után későbben került közönség elé (Nagy szerk. 2000). A havadi tartózkodásból további szakmai teljesítmény is született. A Világgá futó szavak szavak kötet „havadi beszélgetéseket" tartalmaz (férfiak és nők emlékezési habitusa, a munka szociográfiája és értékrendje, az együttélés normái és devianciái, a népi életszemlélet) (Nagy 1990). A szerzőnek itt nyílt először alkalma arra, hogy az „élőbeszéd" illokuciós szerepéről, formáiról is értekezzék.
A szintézist megvalósító másik nagy munka, a Táltos és Pegazus, a kultúra egysége, a népi és az elit regiszter (esetünkben a folklór és a szépirodalom) közötti folyamatos kapcsolat mellett érvel.
E nagy művek gondolatvilágából ágazik le későbben a mitikus szemlélet örökös jelenlétét és újratermelődését példázó Poraiból újraéledő Főnix (Nagy 1998) és A mítoszok nem halnak meg (Nagy 1999), az értékrend és átmeneti rítusok kapcsolatát újra felvető Népi változatok szerelemre és házasságra (Nagy 1994). Az Erdélyi sors: tegnap, ma, holnap a két világháború közötti transszilván ideológiát egyszerre láttatja a mítoszok, a kollektív értékrend és a narratív viselkedés, emlékezés paradigmájában (Nagy 2001). E munkáit a szerző az esszé műfajában helyezte el, elhárítva a normatív tudománnyal szembeni elvárásokat.
Fontosabb művei
Lüdérc sógor. Erdélyi magyar népmesék. Ifjúsági Könyvkiadó, Bukarest, 1969.
Hősök, csalókák, ördögök. Esszé a népmeséről. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1974.
Paraszt dekameron. Válogatás széki tréfákból és elbeszélésekből. Magvető, Budapest, 1977.
A táltos törvénye. Népmese és esztétikum. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1978.
Újabb paraszt dekameron. A szerelemről és a házasságról. Magvető, Budapest, 1983.
Asszonyok könyve. Népi elbeszélések. Magvető, Budapest, 1988.
A törvény szorításában. Paraszti értékrend és magatartásformák. Gondolat, Budapest, 1989.
Világgá futó szavak. Havadi beszélgetések. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1990.
Táltos és Pegazus. Holnap, Budapest, 1993.
Poraiból újraéledő Főnix. Esszé. Holnap, Budapest, 1998.
A mítoszok nem halnak meg. Esszé. Holnap, Budapest, 1999
KESZEG Vilmos: Egy barátság és egy életmű története. Látó XI. (2000) 1. 102-106.
K. V. [KESZEG Vilmos]: Nagy Olga. In: Romániai magyar irodalmi lexikon IV. Erdélyi Múzeum-Egyesület-Kriterion Könyvkiadó, Bukarest-Kolozsvár, 2002. 61-64.
KESZEG Vilmos - VIGA Gyula (szerk.): Ünnepi írások a 80 esztendős Nagy Olga tiszteletére. Néprajzi Látóhatár 1-4. (2001)
POZSONY Ferenc: Nagy Olga (1921-2006). Acta Siculica (2007) 757-760.
címkék
Vöő GabriellaKépek