Utolsó frissítés: 2010-12-29
Szerző: DÁVID Gyula
A magyar szabadkőműves mozgalom kezdetei Bécsbe, Mária Terézia udvarába nyúlnak vissza. 1742-ben itt avatták be az udvar köréhez tartozó első magyarokat, köztük Bárótzi Sándor testőrírót. A birodalomban igen hamar elterjedt a mozgalom: 1749-ben már Brassóban, 1765-ben Nagyszebenben is alakult páholy, ez utóbbihoz tartozott Bruckenthal Sámuel és gróf Bánffy György gubernátor. Az 1770-es években páholy alakult Temesváron (1772-től, Csíkszeredában (1780-tól), Kolozsváron (1782-től), Nagyváradon (1790-től). Az erdélyi páholyokhoz az akkori szellemi élet számos ismert alakja (Aranka György, Gyarmathi Sámuel, Sipos Pál) is hozzátartozott.
A II. József halálát követő visszarendeződés után a reformkorban indul meg újra Magyarországon is, Erdélyben is a páholyok szervezése (olyanokat említhetünk tagjaik sorában, mint Cserei Farkas, gróf Festetich György, Kölcsey Ferenc, gróf Széchényi Ferenc), igazi lendületet azonban az 1867-es kiegyezés után kapott a mozgalom, amikor a polgárosodás kibontakozásával az új polgári réteg nagy számban kapcsolódott be a gyorsan szaporodó páholyok munkájába. Az I. világháború küszöbén, 1913-ban Magyarországon már 115 páholy, s azoknak kb. 19 000 szabadkőműves tagja volt, s 18 erdélyi városban alakultak rövidebb-hosszabb élettartamú páholyok: Temesváron (1864-ben), Aradon és Újaradon, Karánsebesen és Lippán (1871-ben), Szamosújváron és Szatmárnémetiben (1872-ben), Nagyszebenben és Resicán (1874-ben), Nagyváradon és Oravicán (1876-ban), Máramarosszigeten (1877-ben), Brassóban (1886-ban), Kolozsváron (1886-ban), Sepsiszentgyörgyön (1892-ben), Désen (1900-ban), Lugoson és Orsován (1903-ban), Marosvásárhelyen (1905-ben), Petrozsényben (1909-ben), Medgyesen (1910-ben), Déván (1911-ben), Sepsiszentgyörgyön (1912-ben), Zilahon (1914-ben), Székelyudvarhelyen (1915-ben).
Magyarországon 1920 után betiltották a szabadkőműves mozgalmat, Romániában viszont szabadon működött, sőt a korábban alakult magyar páholyok önállóan, saját szervezeti kereteiket újraépítve tevékenykedhettek. A legaktívabbak közé tartozott ebben az időben a kolozsvári „Unió" páholy (főmestere Janovics Jenő), a marosvásárhelyi „Bethlen Gábor" páholy (főmesterhelyettese Molter Károly), az aradi „Concordia" páholy (főmestere Szöllősi István) és a nagyváradi „Bihar" páholy (nagymestere Edelmann Menyhért); de működött magyar páholy vagy kör ebben a két évtizedben Brassóban (az „Aurora"), Désen (a „II. Rákóczi Ferenc" kör), Déván (a „Hunyad"), Karánsebesen (az „Oriens"), Lugoson (a „Dél"), Máramarosszigeten (a „Tisza"), Nagybányán (a „Humanitas"), Sepsiszentgyörgyön (a „Siculia"), Szatmárnémetiben (az „Aurora"), Temesváron (a „Bánát"). 1931-től Testvériség címmel magyar nyelvű (1935-től Humanitas címmel magyar-román-német nyelvű) folyóiratot is adott ki a kolozsvári „Unio" páholy. Jelentek meg magyar nyelvű előadások az ugyancsak Kolozsvárt kiadott több nyelvű Napocában is.
Tevékenységük azonban a harmincas évek derekára egyre több nehézségbe ütközött, s noha az önművelésen és a szolidaritáson kívül főképp humanitárius - sőt kisebbségvédelmi - feladatokat helyeztek előtérbe, nyílt támadásoknak voltak kitéve. Emiatt 1937 februárjában a romániai központi szervezet feloszlatta önmagát, s ez a magyar páholyok önfeloszlatását is maga után vonta.
A Bécsi Döntés után az erdélyi páholyok kulturális tevékenységüket az Országos Magyar Kereskedelmi Egylet keretébe illeszkedve próbálták feléleszteni, de már elejétől fogva a rendőrségi nyomozó szervek megfigyelésének és a szélsőjobboldali sajtó támadásainak kitéve dolgoztak. 1942-ben a Magyarság c. lapban a marosvásárhelyi „Bethlen Gábor Páholy" ellen indult támadás, 1943-ban pedig nyilvános bírósági tárgyalás kezdődött a kolozsvári „Unio Páholy" tagjai ellen: ebben a perben a vádlottak sorában volt Asztalos Sándor, Jancsó Elemér, Mikó Imre, Mikó Lőrinc és Tamási Áron is.
A II. világháború és a deportálások végleg szétzilálták a mozgalmat, s az események során egyes páholyok irattárai is megsemmisültek. A háború után Romániában kísérlet történt újraszervezésére, a kommunista hatalom azonban még a legalitás idején is ellenséges elemekként kezelte a szabadkőműveseket, s 1948 júliusában formálisan is betiltották a mozgalmat, amely magyar vonalon már akkor sem szerveződött újra.
A szabadkőművesség célkitűzései között az önművelés mellett a kulturális és szociális tevékenység is nagy szerepet játszott, ez azonban nem feltétlenül a páholyokban folyó munka keretében nyilvánult meg. A nagyváradi páholyoknak például olyan vezető magyar értelmiségiek voltak a tagjai, mint Ágoston Péter jogakadémiai tanár, Böszörményi Andor ügyvéd, közgazdász, Dénes Sándor, a Szamos és Hegedüs Nándor, a Nagyváradi Napló főszerkesztője, Leövey Leó színművész, Marton Manó újságíró, Rozvány Jenő ügyvéd, Sonnenfeld Adolf nyomdatulajdonos, Tabéry Géza író, Vágó József építész.
Maga a tényleges szabadkőműves irodalom azonban 1918 után alig néhány művet mutathatott fel. Ezek közül a mozgalom erdélyi történetére vonatkozólag forrásértékűek Jancsó Elemér könyvei: Az erdélyi szabadkőművesség kulturális és irodalomtörténeti jelentősége a XVIII. században (Kv. 1934), A magyar szabadkőművesség a XVIII. században (uo. 1936), Balázs Lajosnak a temesvári „Losonczy" szabadkőműves páholy 30 éves évfordulójára kiadott kötete (Harminc év. 1899-1929. Tv. 1929), valamint a kolozsvári „Unio" páholy félszázados jubileumára Jancsó Elemér és munkatársai által szerkesztett két kiadvány (Ötven év munkája. Kv. 1936; Az Unio szabadkőműves páholy ötven éve. Uo. 1937). Ezen kívül megemlíthető az akkor már illegalitásban működő magyarországi páholy főmesterének, Balassa Józsefnek Jules Romains a szabadkőművességről c. kiadványa (uo. é. n.) és Kőhalmi Béla Szabadkőműves kátéja (Tv. é. n.). (RMIL)