Utolsó frissítés: 2012-12-13
Szerző: Emődi Tamás
Kód: AR – II – m – B – 00657
Datálás: 13. század, falkép: 15. század
A Bihar és az egykori Zaránd vármegyék határán, a Fekete-Körös Leveles nevű mellékága mellett fekvő falu központjában áll a református templom, melyben a közelmúltban folyt kutatás jelentős Árpád-kori épületrészeket azonosított.
Az egyházszervezetileg eredetileg a váradi püspökséghez tartozó falu papja által 1332–33-ban és 1337-ben fizetett 20 illetve 21 garas pápai tizedösszegekből ítélve a helység a köleséri esperesség egyik legjelentősebbikének tekinthető: György nevű papja mellett Domonkos és János segédlelkészek szerepelnek a jegyzékben.
.jpg)
A 14. század második felében a Sámolykeszi és a Vadászi családok birtokában találjuk a falut. Zsigmond király uralkodása alatt alakulhatott ki az a Vadász vagy Sámolykeszi központú, mintegy tucatnyi faluból álló kisebb uradalom, melyet Vadászi Farkas Illés magvaszakadta okán a király Maróti János macsói bánnak adományozott 1427-ben a kegyúri jogokkal együtt. Farkas Illés már 1422 előtt meghalt, egy ideig azonban Katalin nevű özvegye – aki Maróti leány volt és utóbb Nadabi László felesége – birtokolhatta a falut. Nem ismerjük az indítékokat, melyek miatt oklevelesen adatoltan 1446-tól a középnemes Miskeiek Sámolykeszivel együtt elfoglalták Vadászt, amiért a Marótiak többször tiltakoztak, majd 1461-ben egy pereskedés végén kiegyeztek úgy, hogy Miskei Simon és Péter tartozékaival együtt visszaadta a falut egyháza kegyuraságával együtt Maróti Máténak és Lajosnak. Az utolsó családtag, Maróti Máté halála (1476) után a gyulai várbirtokhoz csatolt falut Corvin János herceg kapta meg 1482-ben a királytól, majd 1506-ban ennek özvegye, Frangepán Beatrix, az ő halála után pedig második férje, Brandenburgi György őrgróf. A 16–17. század folyamán végig a gyulai várbirtok része. Lakossága talán már az őrgróf birtokaként protestáns vallásra térhetett, bár Lampe szerint ez csak az 1580-as években következett be. Noha a 16. század végétől a hódoltsági területek szélére kerül a helység, benne a hitélet a török uralom alatt is folyt. A visszafoglalás, majd a Rákóczi-szabadságharc nagymértékben elpusztítja a települést, melynek lakossága a 18. század elejétől jórészt kicserélődik. A szatmári béke után Edelsbacher Zsigmond kapja árendába a Kamarától, majd a napóleoni háborút követően jutalomképpen báró Simonyi Józsefhez kerül és marad a családág kihaltáig.
Maga a románkori templom középkori formájában érte meg a 18. század elejét, ekkor, 1712-ben valószínűleg lebontották a szentélyét. 1744-ben a falkoronát vagy a tetőt javítják, majd ismét a hajó kelet felé bővítéséről tudósítanak 1760-ban, ez alkalommal a tornyot is magasítják, 1768-ból toronyjavításról, 1774-ből pedig ismét a templom szentélyének (át?)építéséről s ablakainak nagyobbításáról valamint a déli portikusz felépítéséről rendelkezünk adatokkal.
1806–1807 közt készül el a ma is látható, a hajóval egyező szélességű, félköríves záródású szentély illetve a benne levő karzat.
.jpg)
A teljes egészében téglából épült templom tornyát az utólag kialakított, ráapplikált faltagoló elemek, hajóját pedig a falaiba vágott ablaknyílások vetkőztették ki eredeti állapotukból. A hatszintes torony külső megjelenését a sarkok csüngődíszes és párkányfejezetes falpillérei, a nyugati homlokzat kapujának pilléres-árkádos keretarchitektúrája, a harangállás emeletének vakolatkeretes ablakpárjai valamint az óraszerkezet fölötte emelkedő vakolatsávos szintje határozzák meg, míg a hosszházét a déli oldalon négy, északon három egyenesen záródó ablaka, fölötte íves szemöldökpárkányokkal továbbá a támpillérek historizáló vakolatdísze.
A meglehetősen tágas, 24,8x8,2 m belméretű egységes belterű, keleten félköríves apszissal záródó hajót kazettás deszkamennyezet fedi, két nyugati sarkát átlós állású támpillérek erősítik. Délen egyszerű, tagolatlan nyeregtetős portikusz csatlakozik hozzá. Keleti végében, az apszis terébe ékelt, gerendafödémes, falazott karzat 1806-ban épült, és két közbülső pillérre támaszkodó három árkádíven nyugszik. Az 1801-ben ácsolt, egyszínűre mázolt nyugati fakarzat mellvédje eredetileg festett volt.
A közelmúlt falkutatásai nyomán egy alapvetően egyetlen fázisban felépült nyugati tornyos, egyhajós románkori templom bontakozott ki a 18–19. századi átalakítások köpenye alól. Ez a 13. század második felében egy az építés menete közben eszközölt változtatást leszámítva egyetlen periódusban felépült templom a sarkokon – a nyugati oldalon átlós állású – támpillérekkel erősített, 14x8,2 m belméretű hajóból, egy ötszintes nyugati toronyból és egy egyelőre ismeretlen alaprajzú keskenyebb szentélyből állt. A torony alsó szintjeit és a hajót tölcséres bélletű, félköríves, keskeny ablakok világították meg, a déli hajófalban feltárt négy ablak kettesével csoportosul. A toronyalj déli falában nyíló félköríves záródású fülke a torony (és egyúttal a templom) elfalazott déli kapujának felső részét képezi. A kapu káváját kívül és belül egy-egy lépcsős bemélyedés tagolja. A nyugati toronybejáratot csak az 1806. évi átalakítások alkalmával nyitották és ekkor képezték ki keretelő architektúráját.
A toronyaljból a hajóba vezető kapu lépcsős béllettagolását falsarkok alkotják egy közéjük fogott negyedhengerrel. Az oromzata a széleinél lépcsősen visszaugrik. A torony mai harangállásának szintjén a keleti és nyugati oldalon két-két félköríves, tagolatlan bélletű ablaknyílás található, a déli és északi oldalon eredetileg három ugyanilyen ablak volt.
A hajó hét, kívül álló téglalapos, szegmensíves ablakát, valamint a szentély tengelyében levő félköríves ablakot az 1806-os átépítések során vágták a falazatba.
A belsőben az oldalfalakon a templom főtengelyéhez képest aszimmetrikusan elhelyezett de szabályos ritmikájú, egyenes hátfalú ülőfülkék sora húzódott, talán a nagy tagolatlan falfelületek merevségének feloldásaképpen: délen négy szélesebb, északon pedig hét keskenyebb ülőfülke.
A nyugati kapu oromzatán a Keresztrefeszítést jelenítette meg az ikonográfiai szempontból egyedi megoldásokat alkalmazó, kiváló festői színvonalon dolgozó mester. A képmező közepén áll a keresztfa a megfeszített Krisztussal. Fent és a kereszt vízszintes szárai alatt egy-egy mondatszalagot tartó angyal lebeg, és egy ívelő szalag látható a keresztfa vízszintes szára felett is. A kép bal oldalán az alélt Szűz Máriát támogatják kísérői, míg a jobb oldalon János evangélista és Szent Péter álló alakja látható. A háromszögletű képmező alsó csúcsainál egy-egy sziklás háttér előtt ülő, attribútum nélküli figura figyelhető meg, feltehetően Arimatheai János és Nikodémus.
A falkép minősége okán joggal vetődik fel hangsúlyosabban a megrendelő személyének kérdése, aki leginkább a Marótiak valamely tagjával azonosítható. A Marótiak az ország bárói közé tartoztak, művészeti reprezentációjuk kereteibe, hatalmuk biztosította anyagi lehetőségeik alapján könnyűszerrel illeszthető bele a vadászi falkép s köthető az okleveles adatok fényében leginkább az 1461–1476 közötti időszakhoz.
Márki Sándor: Aradvármegye és Arad szabad királyi város története. Arad, 1895. I. 387, II. 276, 348–349, 754.
Adrian Andrei Rusu – George Pascu Hurezan: Biserici medievale din judeţul Arad. Arad, 2000.
Emődi Tamás – Lángi József: A vadászi templom és Keresztrefeszítés-képe. In: Építészet a középkori Délmagyarországon. Szerk. Kollár Tibor. Bp., 2010.
Képek