Utolsó frissítés: 2012-01-23
Szerző: Weisz Attila
Kód: BN-II-a-A-01664
Datálás: 14. század, 15. század vége
A Lekence patak völgyében fekvő jelentős település, Szászlekence 1285-ben tűnik fel először az okleveles adatokban mint Lekicencha nevű föld, melyet Miklós fia Domokos és Zegheu fia Miklós eladott a fatai Hermann fia Hermannak, a besztercei ispotály mesterének. Hermann nemsokára eladta a birtokot Omode fia Mátyásnak. A lekencei plébánia - mely a dobokai főesperesség besztercei dékánátusához tartozott - első említése a pápai tizedjegyzékek 1334-es és 1335-ös folyamaiban szerepel, melyek szerint Johannes plébános 24 garast fizetett. 1356-ban a lekencei plébános Balázs volt, s talán ugyanőt említik 1380-ban is. 1434-ben Petrus Nowak kánonjogi doktor és gyulafehérvári kanonok volt a lekencei pap. 1452-ben a lekencei plébánia egyik elöljárója, Zsigmond deák iskolamester panaszolja, hogy a gondnok, Georgius Schwgeler, hanyagsága miatt a sekrestye valamelyik ablakán keresztül elloptak két kelyhet és egy feszületet. A sekrestye igen keskeny gótikus ablakait nézve hihetetlennek tűnik az eset, s nem kizárt, hogy ezt a betörés után építették, hasonló esetek elkerülésére. Az iratban említik a templom védőszentjét, Bertalant is.
A következő évben, 1453-ban V. László király (1446-1457) parancsára az erdélyi káptalan Hunyadi Jánost bevezeti Beszterce és a hozzá tartozó helységek, többek között Lekence, Dipse és Törpény birtokába, aki e települések templomainak kegyurává válik. 1459-ben iklódi István a lekencei plébánia igazgatója (gubernator). 1471-ben Gáspár plébánost említik. 1472-ben Mátyás király Beszterce városnak adományozta Dipse, Szászlekence és Nagydemeter kegyúri jogát, s az adományt II. Ulászló (1490-1516) 1496-ben megerősítette. Ezek az adatok Beszterce felől jövő művészi hatásokra figyelmeztetnek, s az, hogy ma leginkább kolozsvári mintaképeket tudunk e templomokkal kapcsolatba hozni, további kutatásra ösztönöz az erdélyi későgótika bonyolult kérdéskörében. 1526-ban egy végrendeletben szerepel a meg nem nevezett lekencei plébános.
A falu központjához közeli dombot uralja Szászlekence kerített temploma. A rossz állapotban levő kőkerítés szabálytalan ellipszis alaprajzú, helyenként puskához való lőrések nyílnak rajta, s néhány külső támpillér támogatja a számos helyen beomlott falat. A hajdan magasabb vár déli oldalán emelkedik a templom monumentális, négyzet alaprajzú tornya, melynek középtengelyeihez csatlakozik a védőfal. A sarkain kváderekből rakott torony több nyílását később elfalazták, a toronysisak alatt fából készült tornác áll. A nagyharang 18. századi, a két kisebbik harangot 1923-ban öntötték Nagyszebenben. A toronyóra 1861-ben készült. A toronytól nem messze nyílik a várfal bejárata.
A vár közepén emelkedik a környék egyik legnagyobb és művészettörténeti szempontból is egyik legjelentősebb gótikus temploma. A templom alaprajza nem szokványos: a terem típusú viszonylag rövid, de széles hajóhoz keletről sokszöges záródású, keskenyebb szentély társul. A szentély sekrestyéje emeletes, a hajó pedig északról egy mellékhajó-szerű bővítményt kapott még a középkorban. A sekrestye féltetejével együtt majdnem eléri a szentélygerinc magasságát, a mellékhajó alacsonyabb a sekrestyénél, teteje a párkánymagasságig ér. A fő- és mellékhajó középkori boltozatát a támpillérek jelzik, láthatóan három-három boltszakasszal rendelkezett mindkét tér. Nincs kizárva, hogy a hajó támpillérei bár középkori eredetűek, mai formájukban utólagos toldás eredményei.
A templom nyugati homlokzatán jól érzékelhető a mellékhajó utólagos toldása. A főhajó középtengelyében nyílik a templom hajdani főbejárata. A félköríves keret gazdag profilozása gótikus jellegű. A kapu tengelyében egy elfalazott ablakot jelző félköríves fülke talán egy középkori karzatot világíthatott, a fölötte levő körablak már a padlásról nyílhatott. A körablak kőrácsozatának különlegessége, hogy nem küllős szerkezetű, hanem a karéjos díszek egy rácsszerkezeten helyezkednek el. A homlokzat lábazati párkánya az oldalhajó falán magasabban folytatódik.
A déli oldalon a középső támközben nyílik a templom mai egyetlen használatban levő bejárata, melynek bár kerete csúcsíves, nyílása felső sarkain lekerekített téglalap. Az ívmezőben eredetileg ábrázolás lehetett, hiszen mai, vakolt felülete a falsíkba mélyed. Az ívmező és az ajtónyílás közötti kőgerenda középső részén üres konzol emelkedik, mely hajdan szobrot hordozhatott. Az ajtónyílás tengelyében levő ablak mérműve egyszerű, de igen plasztikus megoldású. A hajó két másik ablaka hasonló. A homlokzaton igen magas, de az utólagos pótlások miatt szinte felismerhetetlen profilú lábazati párkány található, s megvan még a régi, egyszerű, kőből faragott koronapárkány is. A támpilléreket egyetlen esővető tagolja. A hajónál valamivel alacsonyabb szentély ablakai igen hasonlóak az előbbi ablakhoz, bár van néhány részletbeli, ám mégis lényeges eltérés, például a profiloknál. A szentély támpillérei két esővetővel rendelkeznek, de a hajó keleti támpillére is - ez tulajdonképpen a diadalívet tartja és szerkezetileg még a szentélyhez tartozik. A hajó és a szentély találkozásánál észlelhető falvastagodás a két épületrész külön építési periódusára utal, de falkutatások nélkül elég nehéz eldönteni, melyik volt a korábbi. A szentélyrésznek három ablaka van. A sekrestye ablakai különlegesek, szemöldökgyámos formájúak, de igen magasak és keskenyek. Egy másik érdekes nyílás az alsó ablak melletti lavabo-fülke kiöntő-nyílása.
A mellékhajó homlokzata egyszerű, középtengelyben élszedéssel profilozott, csúcsíves, kő ajtókeret, két oldalán egy-egy csúcsíves, mérműves ablak (a jobb oldali ablak mérművei talán a vakolattömés mögött vannak).
A hajó belső tere igen tágas. A nyugati végén falazott, 19. századinak tűnő karzat áll, rajta egy neogótikus homlokzatú orgona roncsaival. Az oldalfalak beugró pilléreire és a sarkak markáns konzoljaira fiókos dongaboltozat támaszkodik. Könnyen felismerhető, hogy a téglából épült boltozat utólagos a pillérekhez és a konzolokhoz képest. A támpillérek fejezetrészén kőből készült bordaindítások látszanak, s a nyugati konzolokon is. Ezek egy elbontott gótikus boltozat nyomai, amely típusát tekintve a kolozsvári Farkas utcai templom boltozatát utánozza, és a környéken Désen, Szásztörpényen és talán Dipsén (a barokk köntös alatt) találjuk párját. A mai boltozatot igen szép megformálású késő-barokk stukkó-kartusok borítják. A délkeleti sarokban álló falazott szószék hasonló, nagyon elegáns stukkó-díszt kapott.
Az oldalhajó felé három csúcsíves árkád vezet. Az árkádok pillérein jól megfigyelhető, hogy a későgótikus hajóboltozat beugró pillérei utólagosan csatlakoznak hozzájuk, tehát a boltozás később készült, mint az oldalhajó. A gótikus oldalhajó terét valamikor a 18. században karzattal osztották ketté, a karzat három falazott mellvédje enyhén ívelt vonalú, és szintén stukkódíszes. A karzataljat és a karzatot is 18. századi keresztboltozat borítja. A felső boltozat érdekessége, hogy még az eredeti, kőből faragott gótikus konzolokra támaszkodik. Innen nyílik ma a sekrestye dongaboltozatos emelete.
A hajóból a szentélybe a csúcsíves diadalív vezet. A diadalív szárai gazdagon profilozottak, a fejezetek gazdagon faragottak: az északit levélmaszkok díszítik, a délit egyszerűbb levélsor. Sajnálatos, hogy e díszt vastag meszelés és festés fedi. E faragványok valamikor a 14. század folyamán keletkeztek, pontosabb keltezésükhöz az analógiák felkutatása szükséges. A diadalív íve profilozatlan, s nem kizárt, hogy már egy következő gótikus fázis eredménye. A szentély kétszakaszos keresztboltozata bizonyára későbbi a 14. századi diadalívnél. A hornyolt boltozati bordák visszametsződéssel indulnak a falból, a zárókövek pedig nagyon szépen faragott, élesen metszett levelű, öt szirommal rendelkező rózsák. Hasonló zárókövek fordulnak elő a kolozsvári domonkos kolostor későgótikus refektóriumában (ma Zeneiskola) és a Szent Mihály templom nyugati karzatának boltozatán is. E részletek pontos keltezése egyelőre nem ismert, az 1480-1490-es évek a legvalószínűbbek. A dipsei ortodox (volt evangélikus) templom szentélyében is hasonló zárókövek találhatóak, ezt az épületet 1489-es évszám keltezi. A szentély boltozása valószínűleg utólagos az oldalfalakhoz képest, de egykorú lehet a hajó beugró pilléres boltozatával.
A templom berendezése értékes darabokból állt. Ott jártunkkor nem találtuk sem a szakirodalomban említett 1494-es kő keresztelőmedencét, sem a középkori oltárasztalt. A szentélyben újkori, oszlopos oltár magasodik, Anton Dörschlag által festett 19. századi középképén egy jellegzetesen evangélikus téma, Jézus és a gyermek látható. Az oltár predelláján az Utolsó vacsora, felső képén a Feltámadás igen provinciális megfogalmazása szerepel. Az oltár mellett egy gótizáló díszű márvány keresztelőmedence található, felirata szerint 1889-ben készült. A szentély padlózatában több faragott sírkőlapot találunk, a legrégebbi, egy papi sírkő erősen kopott évszáma talán 1581-es, a többi a 19. század elejéről való. Igen fontosak a templom 18. századi festett padjai, melyek közül néhány alakos ábrázolással is rendelkezik. Ezek konzerválásáról, védelméről sürgősen gondoskodni kell.
Hermann FABINI: Atlas der siebenbürgisch-sächsischen Kirchenburgen und Dorfkirchen. Hermannstadt, 2002. 423-426.
Képek