Utolsó frissítés: 2010-04-08
Szerző: Weisz Attila
Kód: MM-II-a-A-04436
Datálás: XIV. század közepe
Nagybányát valamikor a XIII. század második felében alapíthatták a király által betelepített német bányászok és aranymosók. A település első okleveles említése (1327, Zazarbánya) után megsokasodnak a vonatkozó írott források. 1329-ben városként említik Zazarbánya ikertelepülését, Asszonypatakát. Ekkor a két helységnek azonos volt a bírája, de feltehetőleg külön templommal rendelkeztek. A Szatmár vármegyei Asszonypataka a pápai tizedlajstrom (1333–1335) szerint plébániával rendelkező település volt. Nagy Lajos király (1342–1382) 1347-ben megerősítette Rivulus Dominarum és Zazarbánya vendégei (hospites) szövetségének (universitas) privilégiumait, s az oklevél a város templomára is utal, miszerint az ehhez szükséges fát és mészkövet a polgárok beszerezhetik a városhatáron túli földesúri és királyi birtokokról. A polgárok szabadon választhatnak plébánost, a búza és bor tizedének fele a plébánost illette, másik fele a plébániát. A mértékek használata után fizetendő járulékot a templom építésére, majd befejezése után a karbantartására kellett fordítani. Gyanítható tehát, hogy ekkor a templom közel állt már a befejezéshez.
Ezt megerősíteni látszik az, hogy Nagy Lajos következő kiváltságlevele (1376) már nem emlegeti a templomépítést. 1387-ben a város Kaplony nembeli Tibai Péter plébánossal szerződést kötött, hogy a gazdag plébániajövedelmek fejében egy hitszónokot és tizenegy (!) káplánt tartson. A szerződést „ante altare Beate Mariae Virginis, in Ecdesia Sancti Regis Stephani in Rivulo Dominarum” vagyis az asszonypataki Szent István-templom Szűz Mária-oltára előtt kötötték, így ekkor a templom már készen, berendezetten állt (a Szűz Mária-oltár mellékoltár lehetett, a főoltárt pedig a títuláris szentnek ajánlhatták). 1411-ben az országos politika megtörte Nagybánya gyors fejlődését. Luxemburgi Zsigmond (1387–1437) a török elleni szövetségesének, Lázárevics István szerb despotának (1377–1427) hűbérbe adta Nagybányát. 1445-ben Hunyadi János kormányzó (1407 k. – 1456) szerezte meg a várost, és a krónikás hagyomány úgy tartja, hogy ő építtette a templom ma is álló tornyát. Nagybánya 1458-ban Mátyás (1458–1490) tulajdonába ment át mint családi birtokrész, s ő a város privilégiumait többszörösen megerősítette és kibővítette. Mátyás 1459-ben megjutalmazta Zápolya Imrét, nagybányai várának várnagyát és védelmezőjét. Zápolya Imre vagy testvére, Miklós kamaragróf állíthatta apjának, Zápolya László deák városi tanácsosnak 1460 körül azt a márvány síremléket, amelyről gyakran megemlékeznek még a XIX. századi források is, ám darabjai közül ma talán csak egy létezik. A fejedelemség idején a város általában a fejedelmek magyar királyi területen lévő feuduma volt. A hagyomány szerint 1547-ben, az erdődi Kopácsi István reformátor Veress Mihály plébánost, tizenegy káplánját és Nagybánya lakosságát protestáns hitre térítette.
Ő alapította a híres Schola Rivulinát, amely a környék lelkészeket képző legfontosabb tanintézménye volt a XVI-XVII. században. 1551-ben egy bizonyos Péter deák, Izabella királynő nagybányai híve, a városból kikergette a ferences szerzeteseket és a zárdát lerontatta. A protestánsok lutheránus és református ágra való szakadása hamarosan bekövetkezett, előbbieké lett a régi plébániatemplom, utóbbiaké a kisebb Szent Márton-templom (a jezsuiták által épített mai plébániatemplom helyén), de nem sokkal később a kálvinisták szerezték meg a Szent István templomot. Az ellenreformáció a XVII. század végén jelent meg Nagybányán: 1673-ban Spankau tábornok fegyveres fenyegetéssel kiűzte a reformátusokat az őseik által épített Szent István-templomból. 
Thököly Imre (1657–1705) kuruc mozgalma (1678-1687) idején, 1678-ban az egymást váltó bányafelügyelők és a császári hatalom más képviselői ellen a városban is nyílt felkelés tört ki, megrongálták a pénzverdét s a kamarai épületeket, s visszavették a templomot. A felkelés elfojtása után, 1687-ben a császári adminisztráció által kinevezett rekatolizációs bizottság határozata eredményeképpen a Szent István- meg Szent Márton-templomot elfoglalták a jezsuiták, a Szent Miklós-templomba pedig 1689-től visszatértek a ferencesek. Ez az állapot – miután rövid időre visszatérhettek a reformátusok – a Rákóczi-szabadságharc leverése után állandósult, 1712-ben a protestánsokat újra a fegyveres karhatalom űzte ki a jezsuitáknak ítélt szent hajlékból. A jezsuiták azonban 1717-től a Szent Márton-templom helyébe építettek új egyházat, és a reformátusok sorozatos kérvényei ellenére az ősi templomot sorsára hagyták. Az elodázhatatlan javításokat a városi tanács finanszírozta, ám a templom egyre rosszabb állapotba került, kőanyagát kezdték elhordani, míg végül 1847-ben a tanács lőporral a levegőbe röpíttette a még fennálló jelentős romokat, és anyagát értékesítette, illetve plébánia és egyéb építkezésekhez használta fel, pedig a műértő Teleki Sándor gróf 100 forintot ajánlott fel csak a kapuzatokért.
A templomtorony sisakját több ízben is újjáépítették: középkori, ismeretlen formájú sisakja a XVI. század végén leégett, és 1619-ben helyébe Kaszai Farkas Péter egy négy fiatornyos sisakot épített, amelynek terve fennmaradt, illetve egy 1754-es festmény is őrzi az emlékét. A toronysisakon ott az 1705-ös dátum, valószínűleg egy újrazsindelyezés évszáma szerepel, illetve a tornyon óra is látható – 1699-ben már feltűnik a toronyóra karbantartásáért felelős horologiarius. Ez a toronysisak típus a környéken hamar elterjedt, ezt követték a máramarosi fatemplomok is. Ám a sisak és a templom fedele 1769-ben villámtűzben megsemmisült, és 1770-ben az osztrák Siesenpech György épített a helyébe bádogos hagymasisakot. Száz év múlva ez is leégett, a tornyot szükségtetővel látták el, majd 1871-ben posztumusz elfogadták Schulz Ferenc építész tervét (amit Sztehlo Ottó módosított), és „stylszerűen” restaurálták az ismeretlen középkori sisakot, mit sem törődve azzal, hogy így a torony Hunyadi János idejéből származó csúcsíves főpárkánya is megsemmisül.
A templomtorony utolsó nagyarányú helyreállítása a XIX. század utolsó negyedében lezajlott Sztehlo-féle beavatkozás volt. Azóta a viszonylag jó állapotú tornyon csak kisebb állagmegóvó munkákat végeztek, melyek közül nagyobb arányú volt az 1960–70-es években lezajlott munkálat. Újabban a torony külsejét állították helyre anélkül, hogy az igen értékes és rossz állapotú Roland-domborművet legalább konzerválták volna. A nagybányai múzeum munkatársai a hetvenes évek elején részleges régészeti ásatást is folytattak a templomnál, ám néhány aranytárgy felbukkanása után az állambiztonság szervei leállították a kutatást, és a dokumentációt elkobozták.
A középkori plébániatemplom fennmaradt tornya nem a piactéren áll, hanem az attól délre eső, Cinteremnek nevezett kis téren. A Cintermet szinte körbefogják a templomok. Nyugati végén áll a Szent István-torony, déli oldalán a régi Szent Márton-templom helyén épült jezsuita templom, kolostor és iskola, amelynek tornatermét az 1920-as években ortodox templommá alakították át, majd később e templomot újjáépítették. Az árnyas, öreg fákkal, padokkal ellátott park hangulatos környezetet biztosít az értékes műemlék számára.
A Szent István-torony, Nagybánya szimbóluma, egy sajátos kiképzésű és történetű templomépület maradványa. A négyszögletű, magas épület falait a pálcatagos oldalbejáratok, a nyugati körablak, résablakok és a csúcsíves lándzsaablakok törik meg, déli falába, a lépcsőtorony mellé a középkorban Roland-domborművet (a városi pallosjog szimbólumát), nyugati falába a XIX. században két címerpajzsot illesztettek. A déli falba illetve falhoz illeszkedik a csigalépcső, mely az első toronyemeletre vezet. Az északi pálcatagos bejárat (mely a toronyaljban berendezett kőtárba vezet) talán a XIX. században keletkezett. A kőtárban még megvan a bordás keresztboltozat. A torony falain látható nyomokból valamelyes fogalmat alkothatunk az István templom belső teréről, melyről biztosan tudjuk, hogy két hajós volt, s a hajókat két külön tető fedte. A keleti és az északi toronyfal földszinti, ma már elfalazott árkádja alapján a toronyalj a templom belseje felé nyitott volt. A torony folytatásában, tehát a templom nyugati végén karzat állt. Furcsa azonban, hogy a torony emelete felől nem nyílik bejárat a volt nyugati karzat felé. Ezzel szemben a keleti toronyfalon találunk egy emeleti ajtónyílást, ami, úgy tűnik, egy déli karzatot közelített meg. Ennek az építménynek semmilyen egyéb nyoma nem maradt, csak egy XIX. század közepi rajzon vannak olyan elemek, amelyek e karzat létét alátámasztani látszanak. A keleti toronyfalon nagyon jól látszik a templomhajó déli falának az indítása, a fal teljes magasságában, kirajzolódik a déli templomhajó boltozatának a falíve, fölötte pedig még megvan a hajdani padlásbejárat is, illetve halványan a tető lenyomata. Az északi toronyfalon a kapuzat maradványai mellett ugyancsak látszik a hajdani nyugati homlokzat csorbázata.
A romjaiban is hatalmas főkapu széles kávája gazdag bélletprofillal rendelkezik, amelyet levéldíszes fejezetfríz koronáz, két végén Máté (angyal) és János (sas) evangélisták szimbólumaival. A fejezetfríz stílusa alapján a XIV. század első felében, inkább második negyedében keletkezett, és néhány szepességi kapuzattal illetve faragvánnyal állítható párhuzamba. Az ívindításból három kőréteg áll. A kapu rokonsági körét vizsgálva okkal feltételezhető, hogy a máramarosszigeti református templom középkori toronykapuja a nagybányai kapu sokkal szerényebb változata.
A toronyaljban és a múzeumban található számos középkori faragvány a XX. század elejének lelkes múzeumalapítói buzgalma nyomán gyűlt össze, melyben nagyon fontos szerepe volt a jeles történész Schönherr (Décsényi) Gyulának. A toronyaljban számos építészeti tagozat, párkányelem, borda, pillérelem, stb. található a koraújkori sírkőtöredékek mellett, csupán azt nem tudni, hogy a környékbeli házakból összeszedett faragványok melyik eltűnt középkori nagybányai templomból származnak. Igen jelentősek a Krisztus az olajfák hegyén és a Júdás csókja domborművek, melyek a parleri szobrászat hagyományai jegyében fogantak, s stilisztikai párhuzamuk a kassai Szent Erzsébet templom kapuzatainak a domborművei között keresendő, ám azoknál lényegesen kvalitásosabbak. Valamikor az 1420-30-as években keletkezhettek, s az irodalom tud egy Ádám és Éva domborműről is, ami azonban eltűnt.
A templom különleges, kéthajós hosszházához egykor sokszöges, hosszított szentély csatlakozott hosszú sekrestyével, a hajókhoz emeletes oldalkápolnák ízesültek, a déli hajó keleti sarka csapott volt, a hajókat a kapu tengelyében pillérsor választotta el. A hajóknak külön fedelük volt, a főkapu kettős, szemöldökgyámos nyílással és vakmérműves timpanonnal rendelkezett, fölötte széles ablak nyílt, az ablakok mérművesek voltak a fennmaradt ábrázolások alapján. A Szent István-templomot Hunyadi is szépítette a torony eltűnt zárópárkánya és a XX. század elején a múzeumban még megtalálható hollós címerkő tanúsága szerint.
PALMER Kálmán: Nagybánya és környéke. Nagybánya, 1894.
Magyarországi művészet 1300—1470 körül. Szerk. MAROSI Ernő (A magyarországi művészet története, szerk. ARADI Nóra, II). Budapest, 1987.
A nagybányai Szent István templom. Szász Károly emlékére. Szerk. METZ József et alii. EMKE Füzetek 17-18. Nagybánya, 2000. (A kötetben PALMER K., SCHÖNHERR Gy., KOVÁCS A., SZÁSZ K. írásai).
Képek