Kováts Pál, közelijei között Pali pap (Réty, 1902. júl. 4. – Sepsiszentgyörgy, 1978. máj. 26.) – református szórványlelkész, szerkesztő. Dédapja, Kováts József tiszttartó volt a rétyi Antos családnál. Dédanyja báró Birken von Birkenstein Terézia. A hagyomány úgy tartja, hogy a bárói család jakobinus volt, menekülniük kellett csehországi birtokaikról, így kerültek Háromszékre. Nagyapja, Kováts Ferenc az emlékezet szerint az 1848/49-es szabadságharcban honvédként harcolt. Apja, Kováts Zsigmond 1895-től nyugdíjazásáig a két tanerős rétyi iskola tanítója. Első felesége, Csősz Rozália három gyermeket szült (Gyula, Sámuel, és Miklós). Anyja, apja második felesége Györgyjakab Ágnes.
Első felesége az 1940-es években elment Magyarországra, és ott is maradt. Válásuk után újból férjhez ment. Közös gyermekük Kováts Pál László kitűnő tanuló volt. Az érettségi után sikerült kiutaznia Magyarországra, ahol a Budapesti Műszaki Egyetem vegyészmérnöki karára felvételizett. Évfolyamelsőként végzett, meghívást kapott az Amerikai Egyesült Államokba, ott dolgozott nyugdíjazásáig, majd feleségével együtt hazatért Magyarországra, ott is hunyt el. Második felesége, Fekete Mária, kitől gyermeke nem született.
Középiskolai tanulmányait a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégiumban végezte, 1922-ben érettségizett. Mikós diák korában az Ifjúsági Gyorsírókör tagja. Az 1909/10-es tanévben gyorsírási pályamunkáiért könyvjutalmat kapott, ő volt a kör könyvtárosa. Teológiát Kolozsváron, majd Montpellier-ben hallgatott, ahol barátságot kötött az ott tartózkodó Szabédi László költővel, újságíróval.
Lelkészi pályáját Szotyorban kezdte. 1928-ban, amikor szülőfalujában megüresedett a lelkészi állás, haza szeretett volna menni, meg is választották, de a rétyi egyházvezetőség között viszály tört ki, a hívek pártokra szakadtak. Kétéves torzsalkodás után végül a püspök érvénytelenítette a megválasztását. Így került szórványmissziós lelkésznek Csíkszeredába, ahol egy elhanyagolt papilakot és imaházat talált. Negyvenévi szolgálata alatt erősödött meg a csíki református gyülekezet, és vált önálló egyházközséggé. Megpróbálkozott templomépítéssel is a Szentlélek utcában, de igyekezete sikertelen maradt. Csíkszeredában bevezette a bibliaórákat, a vasárnapi iskolát, a pasztorációt, ismerkedési látogatásokat végzett Madéfalván, Karcfalván, Gyimesbükkön, Csíkszépvízen, Csíkszentmártonban, a Kászonokban stb. Az 1930-as évek vége felé a román Sziguránca többször is zaklatta, házkutatást tartott a lakásán és az imaházban. A bécsi döntés után a helyben maradt nemzeti kisebbségek mellett állt ki. Ő mondta az 1940-es évek elején Csíkszereda városparancsnokának: „Nem lehet egy nép fiát, egy ország polgárát kavicsként átdobni a határon. Ön elmegy, mi maradunk, s tetteiért mi adunk számot. Kérem minden tettében gondoljon ránk, az erdélyi magyar népre és a határon való román és zsidó átdobást szüntesse be.” Akkori kiállásáért a román kommunista vezetés részéről „meg volt a hála”, kétszer is letartóztatták, 1952. szeptember 14-én éjjel pedig a Szekuritáte elvitte, kreált okokkal két évre elítélték és bebörtönözték. Szamosújváron és Nagyenyeden raboskodott, 1954 júliusában szabadult. Lelkészi szolgálatát, habár szervezete tönkrement, betegen is folytatta egészen 1970-ig. A református szórvány magyarság lelkészeként tanúja lehetett a moldvai magyar reformátusok lelki nyomorának, elsorvadásuknak, megtapasztalta lassú felszívódásukat, melynek egyik oka a román állam politikája, a másik egyháza vezetőségének érdektelensége volt. Feleségével 1961-ben Karácsonykőn (Piatra Neamți), Bákóban (Bacău), Szászkúton (Sascut), Egyedhalmon (Adjud) próbálták felkeresni a reformátusokat. Szomorú tapasztalataikról hazaérkezésük után tájékoztatta esperesét, aki továbbította feletteseinek, de nem sok eredménnyel. 1962 májusában a csíkszeredai presbitérium hozzájárulásával és egy esperesi igazolással indult moldvai „felderítő szolgálatra”. Ekkor Aknavásáron (Tg. Ocna) és Ónfalván (Onești) járt. Visszatérve újból jelentést tett, javasolta egy ónfalvi missziós kör létrehozását, „de esperese zörgetésére sem nyittattak meg a szívek és fülek”. Utoljára lelkész kollégájával, ifj. Hegyi Istvánnal 1969-ben járt Moldvában. Aknavásáron Szászkúton, Sztincsesten (Stânceşti), Borzesten (Borzeşti) és Ónfalván református családokat látogattak meg. Az egyhetes utazás alatt 340 személyt írtak össze, kiknek nagyrésze háromszéki származású volt, Egyedhalmán azonban már egy magyart sem találtak. Talán ennek a missziós körútnak köszönhető, hogy végre 1972-ben létrehozták a bákói szórványlelkészi állást. Nyugdíjba vonulása után élete utolsó éveit Sepsiszentgyörgyön töltötte, itt hunyt el. Nyughelye szülőfaluja, Réty temetőjében van.
Lapszerkesztőként a nagyenyedi presbitérium által kiadott Református Egyházi Élet című havilap felelős szerkesztője 1934–1940 között, a Pásztor és a Nyáj című időszaki (évi háromszor: Húsvétkor, Pünkösdkor, Karácsonykor megjelenő) „körlevélnek” alapító szerkesztője volt. Körleveleit 1933-tól Gyergyószentmiklóson, 1938-ban Csíkszeredában adta ki. Diaszpóramisszió című tanulmánya 1932-ben látott napvilágot a Református Szemlében.
Történelmi meditációit Magyar messiások címmel írta meg. Nyírfarügyek (Nyírfaágak) című, állítólag 23 iskolai füzetbe írt Rétyről szóló visszaemlékezése hosszabb keresés után sem került elő. Színdarabokat is írt, egyet közülük a „kicsi magyar világ idején” elő is adtak. Versei, színdarabjai, prédikációi kéziratban maradtak. Állítólag a kéziratokat valamikor az 1990-es években egyik lelkész társa eljuttatta a magyarországi rokonsághoz. Egy feltételezhetően általa írt verset a Sepsiszentgyörgyön lakó dr. Kécsi-Kováts Judit őriz. Naplófeljegyzései a csíkszeredai református közösségi élet kialakulásáról a Csík–gyergyói-medence reformátussága egyháztörténetének tekinthetők.
Felhasznált irodalom
JAKAB Attila: A pluralitás vonzáskörében Csíkszereda történelmi, társadalmi és vallási mikroszociográfiája. Budapest, 2005, 25, 26, 27.
KELEMEN Antal: Iskola a Feketeügy partján. Sepsiszentgyörgy, 2011, 13, 235.
KELEMEN József (szerk.): A Székely Mikó Kollégium emlékkönyve 1859–1994. Sepsiszentgyörgy, 1994, 199.
Kimutatás a Dél-Erdélyben 1941-ben megjelent magyar nyelvű sajtótermékekről, valamint azok egy esztendő alatt történt betiltásáról. GYÁRFÁS Elemér, [?], 1941. október 31 − Bukarest, 1942. október 23. In ROMSICS Ignác (főszerk.):Magyarok kisebbségben és szórványban. A Magyar Miniszterelnökség Nemzetiségi és Kisebbségi Osztályának válogatott iratai, 1919–1944. Budapest, 1995, 345−348.
K[ISGYÖR]GY Z[oltán]: Mementó. Háromszék, 1993. nov. 17., 1007. sz.
NAGY Lajos, dr.: Réty. Sepsiszentgyörgy, 2005, 93, 107, 142.
PÉTER Beáta: Szatmári [Szilárd]: „Jelen voltunk Csíkszereda fejlődésében”. Csíki Hírlap, VII. évf., 2012. nov. 23., 227. sz.
PÉTER Mózes (szerk.): A sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó-Kollégium ötvenegyedik értesítője 1909–1910. Sepsiszentgyörgy, 1910, 95, 96, 102.
PÉTER Mózes (szerk.): A sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó-Kollégium ötvenharmadik értesítője 1911–1912. Sepsiszentgyörgy, 1912, 114, 128, 138.
SYLVESTER Lajos: Egy erdélyi papi család (I.). Reformátusok Lapja, 1999. máj. 9.
SZABÓ Katalin: Visszajátszás. Csíkszereda, 2000, 39, 40, 41.
Internetes források
Árus Csongor László: Szemelvények a moldvai szórványmisszió történetéből. Parókia – a református portál. https://honlap.parokia.hu/publikacio/cikk/175/. (Letöltve: 2022. dec. 16.)
