A népi specialista a lokális-regionális társadalom tagja, aki a lokális-regonális kultúra valamelyik területén kiemelkedő tudással és készségekkel rendelkezik, kiemelkedő teljesítményt mutat fel, s aki a mindennapi élet valamely területén szolgáltatásokat biztosít környezetének. Ismeretekből, szolgáltatásokból és eszközkészletből álló kulturális tőkéjét a helyi hagyományból vagy idegen forrásból veszi át, személyes tapasztalat alapján alapozza meg. A tudás- és tapasztalatszerzés informális módja indokolja a megnevezésben szereplő népi jelzőt. Tekintélyét és státusát a lokális hagyománnyal szembeni attitűdökkel és stratégiákkal alapozza meg. A népi specialista átlagon felüli szinten ismeri, gyakorolja, őrzi, olykor átalakítja, aktualizálja, modernizálja, továbbfejleszti a helyi hagyományt, olykor pedig hagyomány nélküli újítást léptet érvénybe. A kultúrával való foglalkozás a népi specialista esetében lehet szabadidős foglalkozás, hobbi, s lehet a környezetnek nyújtott szolgáltatás, kereseti forrás.
A szakirodalom a népi specialisták szerepkörének kialakulását több, eltérő szempontból értelmezte. A folklorisztikai szakirodalom a lokális kulturális repertoárt kiválóan birtokló személyekre irányította a figyelmét (mesefa, nótafa, prímás) (Ortutay Gy. 1940, Péter L. 1947, Dégh L. 1960). A szociológia szerint az amatőr művészkedés a kulturális elmaradottság, a kiszorítottság, a művészetbe való betolakodás lenyomata (M. Lyons 2001, A. Mouaci 2001). Az alkalmi szerzők megrendelésre, adott alkalmakra alkotnak, esetükben az alkotás a lokális társadalomban felvállalt szerepnek megfelelő cselekvés. Az autonóm szerzőket az önkifejezés szándéka, a siker és a hírnév ösztönzi alkotásra (A. Viala 1985). A művészettörténetben a naiv vagy nyers művészet az érvényben lévő alkotói kánonoktól való elhajlás.
A népi specialista kulturális tőkéje, tudása az adott területen jelentősen gazdagabb, mint a környezetében élők tudása. Ismereteit, repertoárját tudatosan gazdagítja, megörökíti, őrzi. Életpályája a kultúrához való viszony alapján sajátosan szerveződik és tagolódik. Életpályájában elkülönül a speciális szerepre való felkészülés, a speciális szerep felöltése, a specialistaként való tevékenykedés, esetleg utódok kiképzése és a specialista szerepből való visszalépés. A specialistaként való működés érezhetően meghatározza a személy életvilágát. A környezetével fenntartott kapcsolatai jelentős mértékben formalizálódnak (szolgáltatásra kérik fel, specialistaként vesz rész egy eseményben, szolgáltatását a megrendelő valamilyen formában honorálja). A specialista életvezetésében a kultúrával való foglalkozás fontos helyet foglal el, vagy a munkaidejét tölti ki (pl. fafaragó mester, szövőasszony), vagy szabad idejét fordítja erre (naiv festő) (kontextualizált egyén). Ugyanakkor a környezetébe, életterébe bekerülnek a speciális foglalkozás tárgyi eszközei és termékei. (A népi specialisták életpályájának és szerepének etnográfiai elemzése: Keszeg V. szerk. 2005.)
A népi specialisták felfedezése hosszas folyamat eredménye. A folyamat kezdete az individuumnak az európai társadalom általi felfedezése. Az anyakönyvvezetés, a hírlapirodalom, a genealógiai emlékezet alakzatai (gyászjelentő, halottbúcsúztató vers, sírfelirat) a 18. századtól az egyén életpályájára és teljesítményére irányították a figyelmet. Az etnográfiai irodalomnak a 19. század közepétől való szerveződése előbb szórványosan, majd a két világháború közötti korszakban tudatosan és rendszeresen örökítette meg a hagyományok átvételében és működtetésében kiemelkedő szerepet játszó egyéneket. Az adatközlő a terminológiai konvenciók szerint egy lokális társadalom hagyományait ismerő, a kutatás számára hitelesen közvetítő egyént nevezi meg. A szociológiai szempontokat érvényesítő néprajzi leírás pedig azt tudatosította, hogy a népi specialista hagyományhoz való viszonyulása eltérő stratégiákat követ. A népi specialisták kutatásának fordulópontját Ortutay Gyula Fedics Mihály mesemondóról írott monográfiája képezi (Ortutay Gy. 1940).
A hagyományos erdélyi társadalomban népi specialistának számítottak a mesemondók, a népdal- és a balladaénekesek, a tréfamesterek, a zenészek és táncosok. A hagyományos társadalom együttléti alkalmain ők biztosították a helyi hagyomány előadását, fennmaradását. Különösen a mesemondás terén körvonalazódott a mesemondóvá válás és mesemondóként való működés folyamata. A zenészek és a zenészbandák szintén a népi intézmények keretében léptek fel, szolgáltatásaikat megegyezés alapján biztosították. Keszeg Vilmos az erdélyi mesemondók életpályáját és repertoárját elemezte (Keszeg V. 2007). A 20. század második felében a folklorisztikai kutatások által bemutatott népi specialisták között van a gyimesbükki Albert Mátyás, a gernyeszegi Berekméri Sándor, a gelencei Budai Lajos, a koronkai Cifra János, a marosvécsi Dávid Gyula, a csernátoni György Ignác, a széki Győri Klára, a görgényüvegcsűri Jakab István, a lécfalvi Józsa Zsigmond, a kiskereki Koczkás Sándor, a magyarói Kurcsi Minya, a krasznai Mitruly Ferenc, a korondi Siklódi Károly és Gergely Balázs, a recsenyédi Simon Benedek, a magyardécsei Balla János, a bözödi Bágyi János mesemondó, a kibédi Majlát Józsefné Ötvös Sára, a klézsei Miklós Györgyné Szályka Rózsa, a klézsei Lőrinc Györgyné Hodorog Luca balladaénekes, Imreh Lajos köröspataki tréfamester.
A 18-20. század során az írás specialistái az íráshasználat terjedése következtében marginalizálódott egyéneknek és családoknak nyújtottak segítséget (levélírás és -olvasás, panaszlevelek megírása). Különböző rítusok számára évszázadok óta a populáris írás művelői állítják elő a ritualizált szövegeket (halottbúcsúztató vers, sírfelirat, gyászjelentő, koszorúfelirat, lakodalmi meghívó, vőfélyvers, húsvéti locsolóvers), a különböző köszöntőverseket (újesztendő, anyák napja, tanévkezdés, óvodai és iskolai ballagás, konfirmációi ünnepség, püspöki vizitáció). Az utóbbi évszázad során növekszik azoknak a száma, akik autobiografikus feljegyzést készítenek, valamint érzéseiket és gondolataikat kifejező verseket, prózai munkákat alkotnak. A vidéki hírlapirodalom a 19. század közepétől teret engedett a népi költőknek, népszerűsített őket, közölte alkotásaikat. Az etnográfiai irodalom szintén a 19. század második felétől számon tartotta a jelesnapok és az átmeneti rítusok szertartásai számára dolgozó népi költőket. A népi költők, a populáris írás antropológiai vizsgálatára az interpretív fordulatot követően, az 1970-es évektől került sor.
Az írás specialistáinak csoportjában tűntek fel a 19. század második felétől a helyi társadalomban a helytörténészek. A lokális múlt iránti érdeklődés - a polgáriasodás jeleként - ettől a korszaktól fokozódott. Orbán Balázs A Székelyföld leírása című monografikus munkájának, a rendre elkészült vármegyei monográfiák, az egyházmegyei és egyházkerületi monográfiák nyomán a lokális társadalmak tagjai (lelkészek, tanítók, írástudók) különböző írott források és a heterogén helyi források (szájhagyomány, épületfeliratok, anyakönyvek) alapján kéziratos településmonográfiákat szerkesztettek. Szentmártoni Samu Thorockó című monográfiája a 19. század második felében készült, a helyiek kérésére. (A kézirat a Román Akadémia kolozsvári fiókjának kézirattárában található. Jelzete: MsU 1386. terjedelme 44 lap.) Az amatőr helytörténeti irodalom a 20. század során folyamatosan virágzott, 1989 után látványosan megélénkült.
Az átmeneti rítusok keretében különböző speciális szerepek alakultak ki. A vőfélyek (gazdák) előállítják (összegyűjtik, megírják) a lakodalom során elhangzó vőfélyverseket (menyasszony-, vőlegénybúcsúztató, köszöntő, étel- és italkínáló versek), gondoskodnak a vendégek meghívásáról, fogadásáról, szórakoztatásáról, a lakodalmi fényképezésről, a kölcsönös ajándékozásról. Egy-egy híressé vált vőfély évente 15-25, egy vőfélyi pálya során pedig akár 350-400 lakodalmat vezet le. A lakodalmi ételek előállítására és felszolgálására szakácsnő felügyel, aki heteken keresztül, majd intenzíven a lakodalom előtti héten és idején áll a család szolgálatában. A temetési szertartás forgatókönyvében a halott mosdatása, a halottbúcsúztató vers megírása és az előadásáról való gondoskodás, a halottvirrasztó előkészítése és levezetése, a gyászjelentő szöveg megfogalmazása, a virrasztóbeli énekvezetés a helyi társadalom egy-egy tagjához kapcsolódik. A kalendáris szokások előkészítése, levezetése gyakran kapcsolódott önkéntes egyénekhez, csoportokhoz vagy egy-egy alkalomra vagy szezonra megválasztott tisztségviselőkhöz (zöldágazás, húsvéti locsolás, karácsonyi kántálás, nyári tánc). Kalotaszeg falvaiban a legények elsőséget, vezetőséget választottak a téli ünnepek idejére (legénygazda, elsőlegény, cigánygazda, legénybíró, legények gazdája, kolcsár, bankász, leányhívogató, pandúr). A vezetőség előkészítette, irányította, ellenőrizte a legények viselkedését. Ugyanitt a tavaszi juhbemérésen első gazdát, turmagazdát választanak, aki a következő évben a tejbemérést szervezni. A kalotaszegi lakodalom lebonyolítását a násznagyok, a kidó gazda, a vőfélyek, a nyiszorók, a fáradozók, a fennjárók biztosítják.
A lokális társadalom, valamint egy-egy régió különleges igényeit elégítik ki a jósok, a gyógyítók, a szentasszonyok/szentemberek. A hagyományos társadalomban a betegek ellátását a gyógyítás helyi szakemberei végezték (néző, javas, kenőasszony, csontrakó, táltos, bába, román pap, füvesek). Utóbb a természetgyógyász, a csontkovács, a bioenergetikus vállal különböző terápiákat. Vajkai Aurél több borsa-völgyi gyógyító tudását ismertette (Vajkai A. 1943). A kalotaszegi településeken az 1980-as évek táján aktív gyógyítók a tudálékosok, gyavítók nevet viselték (csontrakók, kenőasszonyok, füvesek, állatorvosok, miskárolók, herélők) (Vasas S. 1985). Bajkó Árpád több természetgyógyász életpályáját és szolgáltatásait elemezte (Bajkó Á. 2005, 2006). A szőkefalvi Marián Rózsika látóról több elemzés készült (Lőrinczi K. M. 2003, Pócs É. 2008). Gagyi József a máréfalvi szentasszony, egy homoródalmási jósasszony és a fenyőkúti rejtőző, túlvilágjáró asszonyról készített leírást (Gagyi J. 1998).
A népi díszítőművészet kutatása a tárgytípusok a díszítőmotívumok után a fedezte fel a tárgyalkotó embert. A Malonyay Dezső szerkesztésében megjelent, a néprajzi régiók népművészetét bemutató sorozat, A magyar nép művészete kitért az alkotó egyéniségek szerepére is. Bandi Dezső a nagykendi szobrász Koncz Jánost, a marosvásárhelyi naiv festőt és szövőasszonyt, Kiss Annát, Fülöp Lajos és Szávai Géza Demeter Domokos énlaki szobrászt, Ráduly János a kibédi Mátyus Erzsébet naiv festőt, Zágoni Attila a makfalvi Vass Áron szobrászt, Gy. Szabó Gyula Czírják Lujza marosvásárhelyi naiv festőt és szövőasszonyt, Nagy Olga Kasza Anna és Kozma Erzsébet szövőasszonyokat, Seres András Bálint András és Kozma István faragómestert, Becze Lajos fazekast, Fekécs Ilona festőt, Ilyés Zoltán a gyimesközéploki Ferencke András és Mónus Berta naiv festőt mutatta be. Bandi Dezső az 1960-1970-es években népművészeti szakirányítóként szervezte a népművészek, naiv művészek irányítását és népszerűsítését. Banner Zoltán 1972-ben és 1995-ben kötetben mutatta be az erdélyi naiv művészt mestereit. Egy tanulmánykötet a csíkborzsovai Erőss Anna hímzőasszony, Tankó Imre gyimesfelsőloki asztalos, a székelyudvarhelyi Varga Gyula fafaragó, egy halmágyi naiv festő életpályáját ismerteti (Keszeg V. szerk. 2005).
A népi hagyományok mesterséges, tudatos őrzése a folklorizmus. A művészi folklorizmus keretében a naiv művészek, a népi specialisták és a népművészet specialistái új környezetben honosítják meg a hagyományokat (táncház, színház, galéria, könyvkiadás, népművészeti vásár).
Válogatott irodalom
BAJKÓ Árpád: Reprezentációk és önreprezentációk: egy természetgyógyász tevékenysége. In: KESZEG Vilmos (szerk.): Specialisták. Életpályák és élettörténetek. I-II. Scientia Kiadó, Kolozsvár, 2005. 119-150.
BAJKÓ Árpád: Gyógyító emberek. Specialisták. Élettörténetek. In: JAKAB Albert Zsolt - SZABÓ Á. Töhötöm (szerk.): Lenyomatok 5. Fiatal kutatók a népi kultúráról. (Kriza Könyvek, 27.) Kriza János Néprajzi Társaság. Kolozsvár, 2006. 9-36.
BANNER Zoltán: Csillagfaragók. Népi alkotók, naiv művészek. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest. 1972
BANNER Zoltán: Teremtő önvédelem. Az erdélyi magyar naivok és ábrázoló népi mesterek művészete. Héttorony Kiadó. Budapest, 1995.
BOUDON, Raymond: La logique du social. PUF, Paris, 1979.
DÉGH Linda: Az egyéniségvizsgálat perspektívái. Ethnographia LXXI. (1960) 1. 28-44.
GAGYI József: Jelek égen és földön. Hiedelem és helyi társadalom a Székelyföldön. (Helyzet Könyvek.) KAM - Regionális és Antropológiai Kutatások Központja-Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 1998.
KESZEG Vilmos: A félrevezető narratívum mint elbeszélési stratégia. Ethnographia 113. (2002) 1-2. 121-132.
KESZEG Vilmos (szerk.): Specialisták. Életpályák és élettörténetek. I-II. Scientia Kiadó, Kolozsvár, 2005.
KESZEG Vilmos: A népmese előadásának módja és kontextusa. Ethnographia 118. (2007) 1. 15-70.
LŐRINCZI Kinga Mária: Egy transzcendens kommunikáció nyilvánossá válása. A szőkefalvi jelenés az interetnikus kapcsolatok hálójában. [Egyetemi szakdolgozat, kézirat.] BBTE, Kolozsvár, 2003.
LYONS, Martin: La culture littéraire des travailleurs. Autobiographies ouvrieres dans l'Europe du XIXe siecle. Annales HSS. (2001) 4-5. 927-946.
MALONYAI Dezső: A magyar nép művészete. I-V. Franklin Társulat, Budapest, 1907-1922.
MOUACI, Aude: Les poètes amateurs. Approche sociologique d'une conduite culturelle. L'Harmattan, Paris, 2001.
NAGY Olga: Szőnyegbe zárt álmok. Két erdélyi szövőasszony művészi pályája. Pro-Print Kiadó, Csíkszereda, 1997.
ORTUTAY Gyula: Fedics Mihály mesél. (Új Magyar Népköltési Gyűjtemény, I. Budapest, 1940.
PÉTER László: Egyéniség a népkutatásban. (A Kálmány Lajos Kör Füzetei, 2.) Szeged, 1947.
PÓCS Éva: Szőkefalva/Seuca: egy új kegyhely új üzenetei. In: Uő (szerk.): Démonok, látók, szentek. Vallásetnológiai fogalmak tudományközi megközelítésben. (Tanulmányok a transzcendensről VI.), Balassi Kiadó, Budapest, 2008. 484-504.
SERES András: Meşteri populari. Florile lui Bálint András - Népi mesterek. Bálint András virágai. Centrul Judeţean de Îndrumare a Creaţiei Populare şi a Mişcării Artistice de Masă Covasna-Népi Alkotások és a Művészeti Tömegmozgalom Kovászna Megyei Irányító Központja, Sf. Gheorghe-Sepsiszentgyörgy.
SERES András: A naiv művészet mesterei. Kovászna Megyei Szocialista Művelődési és Nevelési Bizottság. Sepsiszentgyörgy, 1982
VAJDA András: Egy mesélő ember valódi élete. In: KESZEG Vilmos (szerk.): Specialisták. Életpályák és élettörténetek. I-II. Scientia Kiadó, Kolozsvár, 2005. 665-784.
VAJKAI Aurél: Népi orvoslás a Borsa völgyében. Erdélyi Tudományos Intézet, Kolozsvár, 1943.
VASAS Samu: Népi gyógyászat. Kalotaszegi gyűjtés. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1985.
VIALA, Alain: Naissance de l'écrivain. Editions de Minuit, Paris, 1985
