Erdély 1918-1940. Erdély 1918. decemberi megszállását követő másfél év alatt, 1920. júniusáig a Romániához csatolt területen az OKH hitelszövetkezetek 42,6%-a, a fogyasztási szövetkezetek közül pedig 32,5% számolt fel ezen a területen és másfél éves időszakban. A háború végi 702 hitelszövetkezetből 1920-ra csak 403, a 641 fogyasztási szövetkezetből pedig csak 433 maradt működőképes állapotban. A létszámvesztést, dezintegrációt főleg az új államhatárok által megszakított hitel- és áruellátás, a budapesti központi irányítástól való elszakítottság, valamint az 1918-1919-es hadiállapot és közigazgatás-váltás okozta. Romániában
A Kormányzó Tanács 1919. januári első rendelete (első bekezdése) Erdélyben és a Magyarországtól elcsatolt területeken érvényben hagyta az - 1918. október 18-ig fennálló - magyar jogrendet. Így a „kisebbségi" szövetkezetek működését továbbra is az 1875: XXXVII. tc. és az 1898: XXIII. tc. szabályozta. A „regáti" szövetkezeti törvények általános kiterjesztését az 1923. március 13-i „A szövetkezés egységesítéséről szóló törvény" valósította meg. A kisebbségek szövetkezetei számára azonban jogilag is türelmi időt biztosítottak (1938-ig), a törvény gyakori módosításai során is (1928, 1929, 1935): megtarthatták saját központjaikat, viszont nem részesültek a román szövetkezeti központok és a Román Nemzeti Bank juttatásaiban.
A román többségi szövetkezeti intézményrendszer azonban, mely bekebelezte az erdélyi román szövetkezeteket is, centralizált volt és adminisztratív (minisztériumi) hatóság alá tartozott. Csupán a parasztpárti kormány 1929-i szövetkezeti törvénye próbált decentralizálni, a központi szövetkezeti hivatalokba - Román Nemzeti Szövetkezeti Hivatal (ONCR), Központi Szövetkezeti Bank (BCC), Szövetkezés Főtanácsa (CGC) - bevonva a kormányzat képviselői mellé a vidéki és kisebbségi szövetkezeti központok képviselőit. A kisebbségi szövetkezetek saját ellenőrző, irányító „Unió"-kat, illetve gazdasági-pénzügyi „Federálé"-kat). Ez a decentralizált, a román szövetkezetek is regionalizáló rendszer maradt érvényben 1938-ig, a királyi diktatúra alkotmányáig és az 1938-i szövetkezeti törvénymódosításig, amely a maradék autonómiájától is megfosztotta a kisebbségek szövetkezeti központjait. Az 1938-ban létrehozott INCOOP (Nemzeti Szövetkezeti Hivatal) 1948-ig a centralizált szövetkezeti intézményrendszer főhivatalaként működött a Gazdasági Minisztériumon belül. Az INCOOP kinevezési, ellenőrzési és irányítási jogot szerzett minden szövetkezeti federálé fölött, az Uniókat pedig megszűntették.
A két világháború közötti állandó jogi bizonytalanság, politikai befolyásolás, adókedvezmények és állami hitelek hiányában a kisebbségi szövetkezetek elsősorban tagságuk, valamint a keretintézmények támogatásához folyamodtak.
A szász szövetkezetek továbbra is a Takarékpénztár holdudvarában maradtak, ám úgy taglétszámuk, mint a szövetkezeteik száma stagnált. A Raiffeisen-féle Szövetkezetek Szövetségéhez (VRG) 1929-ben 263 egység csatlakozott. A bánsági sváb szövetkezetek főleg a gazdasági válság éveitől kezdődően a mezőgazdasági termékek feldolgozására és Németországba irányuló exportjára alapozva növekedtek. a temesvári szövetkezeti szövetség egységeinek száma 1937-re 177-re nőtt, 25 824 személyt képviselve. Saját szövetkezeti hálózatukat megőrizték a bukovinai és besszarábiai németek. A romániai németség szövetkezeteinek száma 315-ről (1929-ben) 407-re nőtt (1938-ra), taglétszámuk 38 ezerről 55 ezerre.
Az 1929-ben megalakult a Romániai Izraelita Szövetkezetek Központi Bizottsága, Kisinyov székhellyel, a romániai (besszarábiai, ókirályságbeli, bukovinai és erdélyi) izraelita lakosság szövetkezeteit képviselte és koordinálta.
A magyar szövetkezetek 1920. nyarán szerveződtek újjá érdekvédelmi szövetségbe. 1920. június 3-án Nagyenyeden 433 fogyasztási szövetkezet csatlakozásával alakult meg a „Hangya" fogyasztási szövetkezetek központja, 1920. augusztus 9-én pedig a Gazdasági és Hitelszövetkezetek Szövetsége (a továbbiakban Szövetség) alakulhatott meg Kolozsvár székhellyel 403 hitelszövetkezet csatlakozásával. Azonban csak három évvel később, sikerült csak az Igazságügyi Minisztérium kolozsvári igazgatósága 33 000/1922. sz. rendeletével elismertetni az 1920-ban alapított szövetkezeti központok működését. Nehezítette az újjászerveződést a budapesti OKH-val és Hangyával történő pénzügyi elszámolás nehézkessége, a koronabeváltás, a hadikölcsön-kötvények által okozott veszteség, valamint a földreform, amelynek lebonyolításába a román Földművelésügyi Minisztérium bevonta a román szövetkezeteket is.
A kedvezőtlen körülmények ellenére az újjászervezési munkát a korábbi szövetkezeti és minisztériumi kirendeltségek Erdélyben maradó tisztviselői vállalták magukra, pl. a nagyenyedi Hangya igazgatója, Rohay László és Drexler Béla, akik a magyar egyházak, az EGE és kolozsvári Takarékpénztár és Hitelbank erkölcsi és anyagi támogatását is megnyerték. 1925-ig az Erdélyi Gazda lap Hangya melléklete, 1924-től pedig a Hangya naptár és a Szövetkezés szaklap volt a mozgalom szócsöve. A GHSZ 1933-ban indította a Szövetkezeti Értesítő havi lapot. Mindkét szövetkezeti lap az 1948-i kommunista hatalom általi megszűntetéséig folyamatosan megjelent.
A húszas években sikerült stabilizálni a szövetkezetek és a tagság létszámát. A vidéki szövetkezetek áruellátását a Hangya központ nagyenyedi központi áruraktára és üzemei termékeit a vidéki áruraktárakon keresztül (Arad, Nagyvárad, Szatmár, Zilah, Kolozsvár, Torda, Marosvásárhely, Székelyudvarhely, Sepsiszentgyörgy), saját teherkocsikkal és vasúti tengelyen bonyolította le.
A hitelellátást már nehezebb volt garantálni, ezért a GHSZ az Erdélyi Bankszindikátus magyar bankjaihoz, de főleg a Kolozsvári Takarékpénztár és Hitelbankhoz folyamodott hitelhez, amit a tagszövetkezeteknek közvetített viszonylag alacsony kamatréssel.
Az 1930-tól megmutatkozó gazdasági és pénzügyi válság okozta pénzügyi veszteségek mutattak kiutat a magyar szövetkezeti mozgalom számára. A harmincas években Marosvásárhelyen, majd Székelykeresztúron tejfeldolgozót épített magyarországi kölcsönnel a kolozsvári GHSz, amelynek hatására a tejszövetkezeti hálózat fellendült: egy évtized alatt, 1939-ig 133 tejszövetkezet jött létre főleg Udvarhely és Maros megyékben és Kalotaszegen. A Transsylvania márkával ellátott tejtermékeket, pasztőrözött vaj Románia nagyvárosaiban és külföldön (Anglia, Görögország, Palesztina) talált piacra. Más mezőgazdasági és erdészeti termékeket (gyógynövény, erdei gyümölcs, fa) feldolgozó és exportáló szövetkezetek is szép számban alakultak, akárcsak kisipari termelő, nyersanyagbeszerző és áruértékesítő szövetkezetek is. A harmincas évek végére több száz iskola- és diákszövetkezet is alakult.
A harmincas évek fellendülését a fiatal nemzedék munkába állása is elősegítette: a nagy öregek (Drexler, Rohay) stafétáját átvevő fiatal szövetkezeti szervezők és szakemberek közül kiemelkedett elméleti és gyakorlati munkásságával Balázs Ferenc, valamint Bethlen László gróf, Harmath József, Nagy Zoltán, Oberding József György, Petrovay Tibor, Vita Sándor, akik a katolikus vagy protestáns ifjúsági mozgalmak (Erdélyi Fiatalok, Hitel) aktív tagjai is voltak. Támogató hatása volt ugyanakkor annak is, hogy 1931-től kezdődően a magyar egyházak gazdasági iskolákat hozhattak létre (Székelykeresztúr, Csombord, Radnót, Kézdivásárhely), a tanítóképzőkben és a teológiákon pedig - Makkai Sándor, Márton Áron püspökök - bevezették a gazdasági és szövetkezeti tantárgyat, gyakorlati képzés címén, a keresztény társadalmi tanítás és a „belmisszió" gyakorlatba ültetése végett, Venczel József kezdeményezésére pedig elindult a falumunka. A magyar kisebbségi szövetkezetek az román állami támogatás hiányában gazdaságilag a magyar bankokra, érdekvédelem terén az EMGE és az OMP vezetőségére, oktatás-eszmeterjesztés terén pedig elsősorban az egyházakra és a szövetkezeti-közéleti sajtóra támaszkodtak. Az 1938-1940 közötti időszakban a két szövetkezeti központ vezetősége (gr Bethlen László és gr. Haller István) többnyire a szövetkezeti sérelmek orvoslását próbálta elérni, és az elért eredményeket megőrizni.
A két világháború közötti időszak végén az erdélyi magyar családoknak fele legalább egy szövetkezetnek volt tagja. 1938-ban Románia magyarlakta területein 466 gazdasági- és hitelszövetkezetnek 135 ezer tagja volt, 320 fogyasztási szövetkezetnek pedig 66 ezer tagja, akik családtagjaikkal együtt 3/4 millió magyar szövetkezeti tagot jelentettek, azaz a romániai magyarság csaknem felét. Más forrás szerint 1939-ben a Szövetség és a Hangya 791 magyar szövetkezetet és 160 ezer magyar családot képviselt.
Az 1918-1940 közötti 22 év alatt a magyar szövetkezetek száma és taglétszáma csökkent ugyan, de a csatolt területek (Erdély és Bánság) román szövetkezeteinek számát (516 szövetkezet és 74 ezer tag) még mindig felülmúlta 1929-ben: amikor 271 GHSZ-tagszövetkezet közel 95 ezer tagot, 397 Hangya fogyasztási szövetkezet pedig közel 100 ezer tagot tömörített. 1937-re pedig a GHSZ tagszövetkezetek száma már 450-re emelkedett.
A két magyar szövetkezet 100-100 ezres tagsága természetesen más anyanyelvűeket is magában foglalt. A GHSZ tagszövetkezeteinek tagsága Petrovay főkönyvelőbecslése szerint 1933-ban 76,5 ezer magyar mellett, közel 19 ezer román, 6 ezernyi német, másfélezer más anyanyelvű, és közel 800 izraelita személyt számlált. Az összesen 333 Hangya-szövetkezet közül a harmincas évek végén, 1937-ben 6,6%-ot, 22 egységet tekintett román szövetkezetnek az igazgatóság belső jelentése.
A Román Statisztikai Hivatal és a bukaresti Nemzeti Szövetkezeti Hivatal a magyar szövetkezeti hálózaton belül 746 szövetkezetet és összesen 152.779 személyt, szövetkezeti tagot tartott nyilván 1938. elején. Ugyanebben az évben Romániában összesen 7.922 szövetkezet működött, ebből 1.217 kisebbségi, 6.705 román szövetkezetként nyilvántartva.
A kisebbségek szövetkezeteinek száma és típusai (1937. dec. 31-én).
Forrás: Anuarul Cooperaţiei Române. ONCR, Bucureşti, 1938 p. XI.
Válogatott irodalom
Csetri Elek-Egyed Ákos-Hunyadi Attila-Somai József (szerk.): Szövetkezetek Erdélyben és Európában. RMKT, Kolozsvár, 2007.
Guzs Ferenc: Balázs Ferenc az erdélyi szövetkezeti mozgalom apostola. In: Csucsuja, István, Somai József (szerk): Az erdélyi magyar gazdasági gondolkodás múltjából. RMKT, Kolozsvár, I. k. 2002. 237-244. Guzs Ferenc: Nagy Zoltán és az erdélyi magyar szövetkezeti mozgalom. Uo.
Hausleitner, Mariana: Jewish Cooperatives in Bessarabia between 1901 and 1940. In: Lorenz, Torsten: Cooperatives in Ethnic Conflicts: Eastern Europe in the 19th and early 20th Century. Berliner Wissenschafts-Verlag, Berlin, 2006. 103-118.
Hunyadi Attila: Cooperativele minorităţii maghiare din România în perioada interbelică. Doktori disszertáció, kézirat. Kolozsvár, 2006.
Hunyadi Attila: A magyar szövetkezetek Romániában 1918-1948 között In: Csetri Elek-Egyed Ákos-Hunyadi Attila-Somai József (szerk.): Szövetkezetek Erdélyben és Európában. RMKT, Kolozsvár, 2007. 67-107.
Hunyadi Attila: Nemzetépítés és szövetkezeti politika. In: Székelyföld 2002. 5. sz. 81-129.
Hunyadi Attila: Nemzetgazdasági önszerveződési modellek Erdélyben. In: Bárdi Nándor - Simon Attila (szerk.): Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében. Fórum, Somorja, 2006. pp. 189-217.
Hunyadi Attila: Three paradigms of Cooperative Movements with Nationalist Taxonomy in Transylvania. In: Lorenz, Torsten: Cooperatives in Ethnic Conflicts: Eastern Europe in the 19th and early 20th Century. Berliner Wissenschafts-Verlag, Berlin, 2006. pp. 59-102.
Petrovay Tibor: Kisebbségi magyar szövetkezeteink. In: Kacsó, Sándor (szerk.): Erdélyi Magyar Évkönyv 1938. Brassói Lapok, Brassó, 1937.
Mikó Imre - Kicsi Antal - Horváth Sz. István: Balázs Ferenc. Monográfia. Bukarest, 1983.
Nagy Zoltán: Les régimes légaux de cooperatives en Transylvanie. Thèse; Dijon, 1934.
Pártos Szilárd - Szilágyi László: Szövetkezeti ismeretek. [Cunoştinţe cooperatiste] Budapest, 1935.
Ussoskin, Moshe: Struggle for Survival. A History of Jewish Credit Co-operatives in Bessarabia, Old-Rumania, Bukowina and Transylvania. Jerusalem Academic Press, 1975.
Vita Sándor: Erdélyi szövetkezetek. In: Hitel 1936. 1. sz. 45-56.
