A moldvai falvakban a túlvilággal való kapcsolattartás, a halottak kívánságának a megtudakolása halottlátó, moldvai megnevezés szerint ellátó specialista közvetítése révén történt. A túlvilággal való kapcsolattartásban Moldvában még az 1980-as években is fontos szerepet töltöttek be az akkor nagy számban tevékenykedő halottlátók.
Az elsősorban a halotti kultuszban szerepet játszó halottlátók legfontosabb funkciója az volt, hogy a halott túlvilági sorsáról, állapotáról közvetítsenek hozzátartozóiknak. Ilyen Moldva-szerte híres halottlátó volt Beteg Mihály és Éva Rózsa (az 1930-as évek végéig tevékenykedtek). Szabófalván Antalka Mihályné ellátókának álmában jelentek meg a halottak, üzeneteket hagyva élő hozzátartozóiknak. A moldvai látókat testi-lelki, társadalmi deprivációjuk tette fokozottan érzékennyé a túlvilággal való szorosabb kapcsolattartásra. Például Ellátó Mihály testi fejletlensége, a magyarfalusi Tukán Nyica vaksága, utóda Csernyik Anna süketsége, csúnyasága, a lészpedi Sánta Erzsi sántasága, a lujzikalagori gyógyító vénlány púpossága, a bogdánfalvi Pál Rózi magányossága, megesettsége, a kelgyeszti Kokasz Véron beteges, hatalmas termete, „Néne" Magdó (kb. az 1950-es évek végéig tevékenykedett), az albényi ellátó testi gyötröttsége, bénasága. Ezek az emberek a legtöbbször egyedül éltek, faluközösségükön belül gyakran elszigeteltek, marginalizáltak voltak.
A halottlátók gyakran konkrét tanácsokkal látták el a hozzájuk fordulókat, aminek eredményeként az élők tehettek valamit hozzátartozójuk túlvilági helyzetéért. Ilyen például a halott nevében történő adományozás vagy a misemondatás, amely a hozzátartozók lelki megnyugvásához, a halál tényének elfogadásához is hozzájárult. A moldvai halottlátók látomásaiban gyakran előforduló motívum, hogy a halott arra kéri szeretteit, ne sirassák többet, mert a túlvilágon minden érte hullatott újabb könny vízzé változik, fuldoklik tőle.
Néhány adat szerint a halottlátók a tükörbenézéssel való divinációt is alkalmazták. Az ellátók a túlvilággal való kapcsolattartást leggyakrabban túlvilági utazásaikról szóló elbeszélésekkel legitimálták. Néhány beszámoló szerint a halottak az ellátó földi környezetében jelennek meg. Több beszámoló szerint az ellátó több napi alvásszerű önkívületi állapotból való feléledését követően mesélt túlvilági élményeiről.
A látás képességét gyakran Szűz Máriától kapott ajándéknak tartották. Több beszámoló szól arról, hogy a moldvai halottlátót éjszaka Szűz Mária tanítja, olvasót ajándékoz neki, vagy hogy túlvilági utazásai során Szűz Mária (más esetben egy angyal) kíséri el, ahogy az a magyar halottlátók elhívó és kísérőszellemekre vonatkozó hiedelem- és mondaanyagából is ismert.
A gyermekkora óta mozgássérült somoskai Beteg Mihály (rendes neve Halmányi Mihály volt) evilági titkok felfedésével és a halottak túlvilági sorsának megtudakolásával foglalkozott. Világi papi feladatokra is vállalkozott, a vallási normáktól eltérő személyeket (például a férjeikhez hűtlen asszonyokat) erkölcsös életre intette, búcsúkban és házakban tanított és misézett, amiért a papok haragját is magára vonta. A róla szóló visszaemlékezések szerint nemcsak a moldvai falvak lakói, de bákói „urak" is látogatták vagy utaztatták a városba. Egy alkalommal, amikor halálos betegnek hitték, három napig aludt. Miután felébredt a mennyországban tett látogatásának élményeiről számolt be. Az elbeszélések tanúsága szerint amikor az ellátó „beszélgetett", rendkívüli mértékben izzadt, ásítozott és nyújtózkodott, vagy összekulcsolta és felemelte a kezeit, valamint minden beszélgetését követően mérhetetlen fáradtságról számolt be.
A lészpedi születésű, ám öregkorára egy ortodox településre költöző Jánó Ilona voltaképpen az utolsó moldvai halottlátó. Látomáselbeszéléseiben a szubjektív igényéből fakadó, valamint a közösségi specialista szerepkörének (halottlátó, gyógyító, karizmatikus lelki vezető, „lélekmentő") legitimitásával kapcsolatos látomások egyaránt előfordulnak. Specialista szerepeit minden esetben képekben gazdag, dinamikus látomásaival legitimálja, amelyek jelentős része túlvilági utazásairól, a purgatóriumban és a pokolban tett látogatásairól szól. Elmondása szerint a látomások jelentkezésére imával, alvás előtti kontemplációval, böjttel készül fel. Az elmélyült, várakozó lelkiállapotban észlelt látomások mellett eszméletlen állapotban, testi merevségre utaló körülmények mellett megtapasztalt látomásokról számolt be. Jánó Ilona elmondása szerint túlvilági látomásai során teste hideggé válik, a látomás jelentkezése után nyelve mozgatásával szokta testét felmelegíteni. Bár Jánó Ilona körülbelül az 1990-es évekig a legismertebb moldvai halottlátó volt, fokozatosan elvesztette legitimitását, marginalizálttá vált, a helyi normák szerint deviánsnak tartják. A Lészpeden élő testvéreivel való konfliktusát követően a nagy számban romák által lakott Lészpedhez közeli Budára költözött. Halottlátói szerepkörét a legintenzívebben az 1970-es és 1980-as években, elsősorban szülőfalujában gyakorolta. A kommunista párt helyi képviselői megpróbálták megakadályozni halottlátóként való működését. Mivel magyarországi néprajzkutatókkal, filmesekkel állt kapcsolatban, néhányszor házkutatást tartottak nála. Az 1990-es évek elejétől halottlátóként való tevékenységében a karizmatikus gyógyító vonásai jelentek meg.
Válogatott irodalom
BOSNYÁK Sándor: A moldvai magyarok hitvilága. Folklór Archívum 12. MTA Néprajzi Kutatócsoportja, Budapest, 1980.
CSOMA Gergely: A moldvai csángómagyarok szerelmi varázslása. In: S. Lackovits Emőke (szerk.): Népi vallásosság a Kárpát-medencében II. Veszprém Megyei Múzeumi Igazgatóság Laczkó Dezső Múzeuma, Veszprém-Debrecen, 1997, 180-222.
CSOMA Gergely: Varázslások és gyógyítások a moldvai csángómagyaroknál. Kráter Műhely Egyesület, Pomáz, 2000.
HALÁSZ Péter: A moldvai csángó magyarok hiedelmei. General Press Kiadó, Budapest, é. n.
HEGEDŰS Lajos: Moldvai csángó mesék és beszélgetések. Népnyelvi szövegek moldvai telepesektől. Közoktatásügyi Kiadóvállalat, Budapest, 1952.
KESZEG Vilmos - PETI Lehel - PÓCS Éva (szerk.): Álmok és látomások a 20-21. században. I. kötet. L'Harmattan Kiadó-PTE Néprajz-Kulturális Antropológia Tanszék, 2009.
PETI Lehel: A lélekmentő. Katasztrófaélmény és imitatio Christi egy csángó asszony látomásaiban. In: PÓCS Éva (szerk.): Démonok, látók, szentek. Vallásetnológiai fogalmak tudományközi megközelítésben. (Tanulmányok a transzcendensről VI.), Balassi Kiadó, Budapest, 2008, 534-552.
PÓCS Éva: „Jánó Ilona és az újkori magyar látomások." In: KÓKA Rozália (közreadja): Bételjesítem Isten akaratját... A lészpedi szent leány látomásai. L'Harmattan Kiadó-PTE Néprajz-Kulturális Antropológia Tanszék, Budapest, 2006, 230-251.
